Új Szó, 1970. október (23. évfolyam, 233-259. szám)

1970-10-21 / 250. szám, szerda

A vígszínház Bratislavában G

ondolatban ínég mindig Auschwitzban idózöm. Állok egy roppant vitrin előtt: bőrönd bőrönd hátán. Ö jaj, ki látott már ilyen furcsa temetőt, ahol nincsenek se halottak, se sírdombok, se fejfák, csak bőröndök. Egy egész hegyre való bőrönd. Egy fájdalmas kegyelettel konzervált, az örökkévalóságba ágaskodó lomtár. Ö ezek a bőröndök. Barna, fekete, szürke bőröndök. Kopottak és vadonatújak. Súlyos, nagy, férfikézbe való bőröndök, és egészen aprók, mint egy cipődoboz. És mindegyiken egy név. Fehér olajfestékkel odamázolt név és szám: A. Zajíček, no. 2530, Cervinfca Karol, no. 5234, Ing. Klement fosef, no. 1916, Alfréd Izrael Berger, no. 6779, és a szám mögött cím, elvétve egy-egy cím ís: Alfréd Izrael Berger, Berlin W 30. Stubenstrasse. És aztán név és cím, de szám nélkül: Ružička Miloš, Pilsen, Marié Kaffka, Prag XIII. 833. Aztán megint nevek és számok, címek és számok, fekete, barna, szürke, sárga piros, kopott és vadonatújnak látszó bőröndök, fogantyúval és fogantyú nélkül. Megrozdult sarokvassal, vagy sarokvas nélkül. Ki volt ez a pilseni Ružička Miloš? Ki volt ez a prágai Marié Kaffka? Ki volt ez a berlini Alfréd Izrael Berger, és ki volt a többi, akinek címe sincs, és neve sincs? Akinek értelmetlen, szomorú utazása Itt ért véget a világ legprimitívebb tákolmánya, a krematórium kemenceszája előli? Szélütötten, bénán megáll a kezem az írógép klaviatúrája fölött. Ha ez lehetséges volt, ha ez megeshetett ezen e rettenetes, szomorú földön, akkor minden lehetséges. S épp az a szörnyű, hogy ez az értelmetlenség is emberi értelemmel átgondolt szörnyűség. A halálnak és a pusztításnak is megvan a maga filléreskedő ós milliókat harácsoló rációja. A barakk falán csukaszürkére mázolt tablón előkelő és közismert nevek ágaskodnak: Prinz von Pless, Graf Balleström, Prinz Hönckel von Donnersmarck, mufd: I. G. Farben, Hanid, Krupp, Siemens. A tábor halálrnszánt milliói nekik robotoltak, az ő hirtelan szerzett birtokaikon, az ő bányáikban, az ô ipari vállalataikban. Barnaszenet bányásztak, szintetikus benzint és guinit, ágyút és lövegeket gyártottak. Az I. G. Farben vezérigazgatósága követelte elsőízben a koncentrációs táborokba hurcolt foglyok ipari alkalmaztatását: 500—600 ezer fogoly dolgozott akkoriban Németországban. Egy szakképzett fogoly munkájáért 4 márkát fizetett egy napra, a szakképzetlen munkaerőért 3 márkát. A munkanap időtartama 12 óra volt, amibe nem számították bele a munkahelyre szállítás vagy gyaloglás idejét. Németországban akkoriban egy munkás napi bére 10 márkára rúgott. Ilyen tömegű fogoly robotoltatása nyolc hónap alatt átlag 12 millió márka hasznot hozott az I. G. Farben javára. A haláltábor működésének egyetlen célja volt: a birodalom ellenségévé nyilvánított embereinek elpusztítása. A munkaképteleneket már a táborbahurcolás első napján szelektálták és a gázkamrákba juttatták, a munkabírókat pedig utolsó leheletükig kíméletlenül kiuzsorázták. Az ütlegelés, megtorló intézkedések egész sora a kivégzésig napirenden volt a táborokban, de az elpusztításnak legracionálisabb módja az agyondolgoztatás és kiéheztetés volt. Egy nehéz testi munkás napi kalóriaszükséglete meghaladja a négyezer ötszázat, a táborban ténylegesen csak 1774 kalória tartalmú táplálékot kapott naponta. A könnyebb testi munkát végző munkás szervezetének napi 3360 kalóriára van szüksége, de legfeljebb 1303 kalória tartalmú táplálékot kapott. Ennek következtében az emberi szervezet saját fehérjekészletét emésztette el, s a fogoly hét-nyolc hónap alatt csontvázzá soványodva a gázkamrába került. Az I. G. Farben a halálán is gazdagodott. A vállalat 1941 és 1944 között 300 ezer márka értékű B—ciklon gázt szállított a fogolytáborokba. Egyébként sem maradt semmi kiaknázatlanul. Az elpusztított nők haját bálákba gyűjtve kilogrammonként ötven pfenigért vásárolták meg a parókakészítő vállalatok. A halott foglyok arany fogalt kitördelték és az összegyűjtött aranyat beöntötték, maradék rongyaikat iparilag feldolgozták a textilgyárak. íme, az ad absurdum vitt racionalizmus és gazdaságosság Wvé — azonos értelmű Itt a hullarablással. Ki mondhatja ezek után, hogy a halál értelmetlen?! Tétován megáll a kezem és hideg veríték gyöngyözik a homlokomon. Fájdalmas gondolatok gyötrik agyamat. Racionalizmus, valóban a racionalizmus és irracionalizmus-e minden irracionalizmus? Hiszen e borzalommal szemben az öngyilkos halálba menekülő tette is értelmes tiltakozás. Az észvesztő fájdalom üvöltése és az eszeveszett diihkitörés is emberhez méltóbb megnyilvánulás, mint ez a harácsoló tömeggyilkos észjárás. Ezek után valóban el tudok képzelni festményt, mely egy nem létező temetőt ábrázol. Temetőt, ahol nincsenek se halottak, se sírok, csak bőröndök,- bőröndök egész tömege, és minden bőröndön egy-egy név, egy szám, esetleg egy cím, bár ezt a temetőt, nem is kell megfesteni, mert ott van az auschwitzi roppant üvegvitrin mögött: egy fájdalmas, kegyelettel konzer vált, örökkévalóságban ágasko dó lomtár. Ezek után el tudom képzelni, hogy a művészet a legrealisztikusabb eszközökkel ls a tömeggyilkolás értelmetlenségét fejezi ki, mint az auschwitzi tábor egy galériává változtatott barakkja, ahol a táborlakók ismeretlen nevű művészeinek szén- és pasztellrajzait állították ki, de a közismert festők szinte naturalisztikus rajzai is pontosan ezt az értelmetlen borzalmat ábrázolják. Csak így értelmezhető J. Brandhubor Kremalóriuma, Verése, Tájképe, Kihallgatása, Haláltánca; Sobiesky Éhsége, J. Tolik Szabadulása, mely egy álomba menekülő barakklakót ábrázol és jerzy Potrzelowsky Halálvárása, mely kék, sárga fekete színek örvényébe roskadó, haldokló embert ábrázol. A megszállás alatt passzivitásba kényszerült a lengyel szellemi élet, mely a felszabadulás után szükségszerűen hatalmas alkotó aktivitásba csapott. Kelettől nyugatig, északtól délig megindult az újjáépítés munkája, az építészeti és képzőművészeti alkotások restaurálása; minden érték és hagyomány megőrzésére irányuló törekvés hatja át az egész társadalmat. Mindez idegen ember számára olykor szinte érthetetlen. Csak akkor válik érthetővé, ha megtekinti a halál és pusztulás e szörnyű kegyhelyeit. Az orgonajáték például lassan, de biztosan kiszorul már a nagy zenei attrakciók sorából, hiszen léte a gregoriánus zenéhez, s általában az egyházi zenéhez fűződik. Lengyelország ban az utóbbi években épp az orgonajáték vált a rádió világszerte ismert attrakciójává. Említettem már, hogy megfordultam Gdaiísk kikötővárosban, és közeli tengerparti városokban, köztük Olivában is, ahol mindmáig megmaradt a cisztercita barátok ódon temploma és barokk-kori orgonája. A templom, de az orgona is az évszázadok folyamán többször elpusztult, de mindig restaurálták. Legutóbb állami eszközök bői. És nem is csoda, hiszen az orgona maga képzőművészeti műremek, nem is szólva csodálatos zenéjéről és az akusztikai hatásokról. Külföldi és belföldi turisták százai keresik fel naponta az olivai cisztercita templomot, hogy meghallgassák Bach mélyen zendülő, tragikus, mégis diadalmas zenéjét. Akinek nincs ézéke a hagyományhoz, talán csak kuriózumot fog látni benne, de aki megismerte az elpusztult és feltámadt Lengyelországot, aki látta az auschwitzi és birkenaui halál tábor krematóriumait, annak mindörökre ott zúg-zeng lelkében az olivai templom csodálatos orgonájának hangja, s a legtávolabbi, legellentétesebb mozzanatok is fájdalmas és felszabadult harmóniává olvadnuk össze lelkében. Gondolatban még mindig ott időzök abban a roppant temetőben, ahol nincsenek sírke resztek és nincsenek halottak. Csak a levegőég telt meg a halálra gyötörtek fájdalmas sóhn jaival, és egy komor emlékmű ágaskodik a síkon az égbolt felé. S még mindig hallom, most is hallom az olivai templom dörgő orgonáját. BABI TIBOR A Szlovák Nemzeti Színház tavaszi budapesti vendégszereplését viszonozandó, az elmúlt héten négy napig a Hviezdoslav Színházban szerepelt a Vígszínház társulata. A színház művészeti vezetői szerint az itt bemutatott két színművet úgy választották meg, hogy a szlovákiai közönségnek bizonyos fokig hű képet nyújtson a társulat hagyományápoló és korszerű törekvéseiből. Az első két napon Csehov Ványa bácsiját láttuk. A rezignáció egyik sajátos és művészi erejű színpadi megjelenítőjének „falusi életképét" Horvai István rendezte. Mint minden eddigi Csehov-kreációjában, ezúttal sem a megszokott és már kitaposott úton járt: rendezése számos egyéni és új vonásokat tartalmazott. Tudja, hogy Csehovot ma már nem lehet szentimentálisan játszani, habár kétségtelen, hogy alkotásaiban ilyen elemek is előfordulnak. Tisztában van a színmű figuráinak felépítésével is, melyek közül többen egyaránt tragikus és komikus színezetűek, ebből ,a sajátos „egyvelegből" válnak utánozhatatlanul csehovi alakokká. Horvai rendezése ezek tudatában u groteszk és a tragikum határát súroló helyzetek füzéréből áll, fő célkitűzése az emberi problémák és típusok felszínre hozása és csak ezen keresztül mintegy másodlagos célként a csehovi légkör megteremtése. A színészek az ő vezényletével viszont nem pusztán szituációkat játszanak, nemcsak légkört igyekeznek teremteni, hanem valódi beiső drámai akciókat élnek át. Horvai főleg a szereplők jellemének k idoniborí tusára s ezzel párhuzamosan a köztük meglevő konfliktusokra összpontosít, amelyek egyenrangosítva tárulnak elénk, s ezek gyakori színpadi változtatása hivatott elsősorban megteremteni a játék ritmusát és a felvázolt helyzetkép sokszínűségét. Minden újfajta koncepció problémákkal jár, még akkor is, ha végső soron elnyeri tetszésünket. Horvai újszerű színpadi megfogalmazása mindenképpen figyelemre méltó, habár vonalvezetése olykor nem egészen következetes. Ezen kívül ez a látásmód -a párbeszédeknek, de különösen a monológoknak egészen más hangszínt ad, s emiatt az előadás nyersebb lett, hiányzik belőle az a lirizmus, amely Csehov, de végső soron az orosz ember sajátja is. A rendező elgondolásait kiváló színészgárda valósítja meg a színpadon. Horvai szándékainak tükrében, úgy vélem, leginkább Darvas Iván játéka volt a legcsillogóbb. Astrov egyéniségét, ironikus, cinizmussal határos rezignált alakját sokszínűen keltette életre. Különösen a második napon Latinovits Zoltán Ványa bácsija is elérte ezt a ma gaslatot, s így elsősorban az ő játékuk révén vált ez az előadás nem mindennapi élménnyé. Venczel Vera az előző típusok ellenpólusaként felépített Szonya szerepében üde és megnyerő volt. Bizonyos mértékben csalódást okozott Kulikat Éva játéka, aki bágyadtan, észrevehetően csak kötelességből mozgott a színpadon. Tomanek Nándor professzora precízen eljátszott alakítás volt. Az epizódszereplők közül Péchy Blanka szépen poentírozott játéka érdemel elismerést. A következő két előadás vígjátékot, felüdülést ígért, de csak a beavatatlanok számára. Szakonyi Károly Adáshibájának műfaji .megjelölése komédia, ám a valóságbán jóval több annál és főleg „nehezebb" e műfaj teherbíró képességénél. Szakonyi műve szatírával, szarkazmussal, tragikomikus elemekkel teli, fájóan időszerű alkotás. Szűkebb értelemben egy mai átlagos család „tévécentrikusságát", önzéssel és neurózissal teli életmódját vázolja fel. Tágabb felfogásljan pedig a civilizáció és a műszaki előrehaladás káros befolyását ábrázolja az ember életére és gondolkodásmódjára. A szerző sok apró és találó megfigyelésből, „zárójeles" filozófiai gondoláitokból építette föl színmüvét, amely tulajdonképpen két egymástól jól elválasztható részből áll. Az első sok ötlettel, humoros jellemrajzzal tarkított, jól pergő jelenetekből összeállt rész, a másodikat viszont egy nagy ötlet hivatott éltetni, az Emberli megjelenése, amely bármennyire is kitűnő fogás, egy idő után azonban monotonná válik, s itt csak a színészek kiváló játéka menti meg a darabot a végső kifulladástól. Várkonyi Zoltán rendezése a játék első felében kitűnő, számos poént, gondolatot elsőrangúan „tálal", a második részben a nagy ötletet és az ebből adódó „mondanivalót" szemmel láthatóan nem akarta fokozni, s hab£r itt is minden a helyén van, a játék eléggé egysíkúvá válik. Ez különösen Bratislavában tűnt föl, ahol valószínűleg a nagyobb térviszonyok miatt az előadás jóval hangosabb volt a budapestinél, s az első részben né. hány feloldó „könnyítő" rögtönzés, szöveg is előfordult. A színészekre Itt fokozott mértékben érvényes, hogy „vitték" a színmüvet, brillíroztak a színpadon. Különösen Bulla Elma és Páger Antal sok találó megfigyelésből és ötletből felépített játéka volt elsőrangú. A többi, kiválóan jellemzett szerepben is nívós megoldásokat láttunk. Ezek közül különösen Halász /utka, Béres Ilona és Ernyey Béla teljesítménye dicsérendő. A Vígszínház bratislavai vendégszereplése rangos eseményt jelentett. Játékukkal megcáfolták azt a sokakban lappangó hiedelmet, miszerint a budapesti színházak „konzervatívabbak" s kissé elmaradnak az európai élvonaltól. Bebizonyították, hogy a kiváló színészgárdán kívül felkészült és bátor rendezői is vannak a magyar színjátszásnak. Vendégjátékuk eredménye rendkívül pozitív volt, még akkor is> ha vitás részleteket, kérdőjeleket is tartalmazott. Ez azonban — a Činoherní klub bratislavai vendégjátéka alkalmából is leírtuk — természetes, hiszen csak arról érdemes és lehet vitatkozni, elgondolkozni, ami művészi és értékes. SZILVASSY JÓZSEF A VARSÖI ÖVÁROS — RESTAURÁLT GÖTIKUS KAPU