Új Szó, 1970. október (23. évfolyam, 233-259. szám)

1970-10-18 / 42. szám, Vasárnapi Új Szó

DÉNES GYÖRGY; SZITÁSI FERfcNC: KOPORSÓ NÉLKÜL Én odom kezedbe o virágot, én fújom rád az ifjúságot, én odok lelket szemednek, én leszek terhe életednek. Én gyújtom rád a holt napot, hogy égi fényben égjen el a szárnyad. Ott élek benned mindörökre, ne űzz el hát, ha megkívánlak. Ú rfERÍ J) l^d N G. Braque: Fészek (1955) CSONTOS VILMOS: KIPPKOPP Kipp-kopp .. - Hallod a léptem? Kipp-kopp, - Ahová értem. Tél van, s rám fehér Hóból szemfedél Vár, - mennék pedig, Új kikeletig. Bimbózó csodát Keresni, s hinni: Rá lehet nyitni Egy álom-ajtón, S virág-harang szól: üdvözlet néked, Ki hozzám tévedt. Valóra váltom, Minden reményed! Kipp-kopp. Kopogj csak léptem. Azt a harangszót Hátha elérem ... BATTA GYÖRGY: Z PALMA A SZÉLRŐL BÖLCSEN Jégöklével arcodba vág, s utána aljasul a ködbevész? Jó, jó . De azért szép, mit fütyörész! IGAZÁN Jégöklével arcodba vág, s utána aljasul a ködbevész? Pusztulna el már! És az is, amit fütyörész! A nyár arany folyó, a fák benne zöld halak, levél-pikkelyen hamvason madár-trillák alszanak. Partján tüzet kacogva suhognak a szelek, szürke karú szilvafárál lila eső pereg. Nézem hamuszín arcom, mint vési magát a tájba; testem koporsó nélkül jött a világra. Gyökereim a fények: anyám az alkonyt elperelte, erdőben az éjjel, szemében bánat, - tőkében fejsze villogó vészjel. Keze kiszáradt, nem lettem árva, puha öleléseit sejtjeimbe zárta, háborgó napjait vérembe oldotta, könnyeinek voltam csillag-sója. Hajába az évek csont-ködöt havaztak, húsából teremtem érdes szavaknak, nincs már harca: az én vagyok, kötényében pelyhes csibe-csillagok. Buja faként telenőtte testem, tejének húsom a sírja, fa volt a fában, kékszemű villám az égre hasítva. Utain halál-árkok vércsomós titka. Szó volt a szóban, igazi értelem: előjelet cserélt veelm. előjelet cserélt velem. Nőjjek időben, térben, fehér zászlóvá dagadjon szememben az éjjel, folyóm felett siráyok sírjanak, mert mélyre úsztak vizemben a halak. Gyökereim legyenek fények, homlokom termő határában búzalisztből dagasszanak a pékek, hogy nőjjek időben, térben. Mögöttem tükör: hamuszín arcom vésem a tájba: testem koporsó nélkül jött a világra. c sü letesség EGRI VIKTOR: D q Pedagógus barátom egy borotvált arcú, kissé köpcös, idősebb, szemüveges úrra hívta fel figyelmemet. — Ismered? A fejemet ráztam. Nem emlékeztem rá, hogy valaha láttam volna; jellegtelen tucatarca volt, amely nem ragad meg az ember emlékezetében. Barátom a pedagógus lelkességével így jellemezte idős ismerősét: — Nyugdíjas cukorgyári hivatalnok. Túl van a hetvenen, de az ember még hatvannak sem nézné, ugye? Jól konzerválta magát, alighanem kevés a gondja ... Ügy nézd, hogy a derekasság mintaképet Ritkán akadsz ilyen egyenes gondolkozású, becsületes emberre. Bár az öregúr nem ébresztett bennem különösebb rokonszenvet, barátom lelkessége felkeltette érdeklődésemet, és kíváncsian vártam a folytatást. — Esztendőnként ötven kiló cukor jár az öregúrnak a gyártól. Minden volt magas állású nyugdíjas ennyit kap. Képzeld csak: idén visszautasította a cukor felét, fövöre se küldfenek többet, mit csináljon vele? Neki egy esztendőre még az a negyedmázsa is sok. Rámosolyogtam a barátomra: — Hogy mit csináljon vele? ... Dobfa ki az ablakon! — Ne tréfálj/ — pillantott rám barátom meghökkenve. — A legkomolyabban mondom: szórja ki az ablakon a gyerekek örömére. Es kívánom: tegye még húsz esztendeig jó egészséggel. Szórjon és pocsékoljon abból, ami az ölébe hull, ha nincs senkije, akinek odaajándékozhatná. Barátom a fejét csóválta; nem akarta megérteni, hogy én egy kicsit ütődöttnek tartom ezt a derék, becsületes öregurat. Hiába magyaráztam, hogy a derekasság vágányán is kátyúba juthat az ember. A korlátoltság kátyújába. • Beszáll a villamosba egy tiszta külsejű, kaftános, tincses hajú öregúr az unokájával. Különös, énekes hanglejtéssel zagyválják a német szót; a kisfiú tágra szakadt, kerek szemmel bámul kifelé az ablakon, az öregúr halkan magyaráz, míg a kalauz hozzájuk ér. — Kérek négy jegyet — mondja a kaftános. — Négyet? — kérdi a kalauz és a fiúra pillant. — Kinek szólnak? — Az unokámnak és nekem. — Akkor kettő elég. Miért kér négyet? — Amikor reggel jöttünk, zsúfolt volt a kocsi — magyarázza a kaftános. — A kalauz úr nem főtt hozzánk, nekünk meg le kellett szállni. Adjon most azért az útért is jegyeket. A kalauz mosolyogva lyukaszt két felnőttnek szóló és két gyerekjegyet, mert a fiúcskát kilenc évesre taksálja. Mosoly ül az*utasok arcára is, akik hallották a szokatlan párbeszédet. Nem hiszem, hogy ezt az öregurat valaki korlátoltnak tartotta. Talán valaki arra gondolt — mint én —, hogy a két jegy ára inkább illett volna egy utcasarki kéregető kalapjába, mint a villamosvasúti társaság pénztárába. • Az esetet egy kisfi^edesanyja mesélte nekem. — Tegnap délután a kisfiam iskolájában jártam. Érdeklődni akartam a tanítónőjénél, hogyan tanul, van-e valami kifogása a magaviselete ellen? Éppen az óra végére jöttem, a gyerekek már szedelőzködtek. A kisfiam utolsónak maradt, eddig elbeszélgettem a tanítónővel. A búcsúnál így szól a kisfiam: „Ne tessék haragudni, Anna néni, én is otthon hagytam az olvasókönyvemet." Nagyot néztem, amikor kisfiam a feledékenységét bevallotta. Még jobban meglepett, hogy amikor büntetést kapott, arcán a bánkódásnak még a nyoma sem volt. Később kiderült, hogy az osztály felének ötvenszer le kellett írnia: Iskolakönyvet otthon hagyni nem szabad. A kisfiú bizonyára virtusból jelentkezett, ez volt az első gondolatom. Jól esik egy suba alatt lenni a többiekkel, de talán igazabb az a feltevés: nem tartotta becsületesnek, hogy a mulasztását elhallgassa. — Látja, ilyen gyerekes, ilyen nagy csacsi, ilyen élhetetlen az én kisfiam, pedig már nyolc esztendős — fejezte be panaszát a fiatal mama. — Dehogyis csacsi, dehogyis élhetetlen! — szálltam perbe vele. — Hát azt akarja, hogy két könyökkel törjön magának utat, ha felnő? Hát nem érzi a tiszta örömbe omló szépet, amit a kisfia derekassága rejt? Az ártatlan lélek becsületességét, amely olyan ritka, s olyan szép, hogy a mesén, a költészeten kívül tálán nem is él. Az asszony tág szemmel nézett rám és elgondolkozva hallgatott. Csak nagysokára szólt meg halkan: — Bocsásson meg... tálán igaza van. (1928)