Új Szó, 1970. október (23. évfolyam, 233-259. szám)
1970-10-18 / 42. szám, Vasárnapi Új Szó
— Én nem láttam. — Megváltoztak. A színük. Sötétről világosra váltak. — Nekem rendes, négyszögletes ablakoknak tűnnek. Életlen lencsék íókuszálódtak. Olajozott tengelyek süllyedtek a város mechanikus szakadékaiba, kiegyenlítő súlyok merültek az olaj zöld tócsáiba. Az ablakkeretek kifeszültek. Az ablakok ragyogtak. Lent az utcán két férfi sétált, az előőrs, nyomában biztonságos távolban még hét férfi. Egyenruhájuk fehér volt, arcuk kipirult, mintha megpaskolták vojna, szemük kék. Sétáltak lazított térddel, kezükben fémfegyverek. Lábukon magas szárú cipő. Hímneműek, orruk van, szemük van, szájuk van, fülük van. Az ablakok megremegtek. Az ablakok összeszűkültek. Aztán fokozatosan kitágultak, mint bármilyen másfajta szem szivárvány hártyája. — Kapitány! Nézze, már megint az ablak! — Gyerünk tovább! — Visszamegyek, uram. — Mi?! — Visszamegyek az űrhajóhoz. — Smith! — Nem akarok csapdába esni, kapitány. — Maga fél egy üres várostól? Az emberek nevettek, de nyugtalanság volt a hangjukban. — Rajta, nevessetek csak! Az utcát kő borította, minden kő három hüvelyk széles és hat hüvelyk hosszú volt. Észrevehetetlen mozgással dolgozott az utca. Mérte a betolakodókat. Egy gépteremben vörös mutató ingadozott a számok előtt: 178 font, 210, 154, 201, 198 — megméretett minden ember, rögződtek az adatok és a jelentés szalagja befutott a viszonylagos sötétségbe. Most már felébredt a város! A nyílások most már beszívták és kilehelték a levegőt, a dohány szagát a betolakodók lehelletéből, a zöld szappan illatát kezükről. Még a szemgolyóknak is volt valami érdekes illatuk. A város mindent kipuhatolt, az információk összegeződtek, az eredmények új eredmények létrejöttét siettették. A kristályablakok ragyogtak, a Fül dobhártyája még feszesebbre húzódott — a város minden érzékszerve dolgozott, mint a láthatatlan hó hullása, számolta a lélegzetvételeket, számolta az emberek mélyébe rejtett szív dobogását, fülelt, figyelt, ízlelt. Az utcák akár a nyelvek, és amerre az emberek haladtak, a cipősarkak íze leszívódott a kő pórusain keresztül, hogy megfesse a lakmuszpapírokat. A kémiai totalitás összegeződött, csatolódon az új és új adatok egyre növekvő tömegéhez és forgó kerekek és susogó küllők dolgoztak, hogy a végeredményt kialakítsák. Lépések. Futás. — Gyere vissza! Smith! — Nem megyek. Akkor se, ha az ördög ... — Utána, fiúk! Fogjátok meg! Dübörgő lépések. Az utolsó vizsgálat. A városra, amely szagolt és fülelt, figyelt és kísérletezett, tapintott, mért és mérlegelt, még az utolsó feladat teljesítése várt. Széles verem nyílik keresztben az úton. A kapitány, akit a többiek nem látnak, szalad és hirtelen eltűnik. Lóg a lábánál, borotva vágja át a torkát, egy másik végighasít a testén, a tetemet azonnal megtisztítják a belső részektől, és az utca alatt egy titkos fülke asztalán kiterítve fekszik a kapitány halott teste. Nagy kristálymikroszkópok vizsgálják a vörösen kígyózó izmokat, testhez nem tartozó ujjak kutatják a még dobogó szívet. Felvágott bőrének szárnyai szétterülnek az asztalon, mialatt kezek válogatják szét a test részeit, mint egy gyors és kíváncsi sakkjátékos, aki vörös parasztokat és vörös tiszteket állít. Fenn az utcán futnak az emberek. Smith fut és ordít és alatta a különös helyiségben kémcsövekbe folyik a vér, a kémcsöveket megrázzák, forgatják, továbblökik, továbbcsúsztatják új és új mikroszkóp alá, számolnak, hőmérsékletet mérnek, tizenhat darabra vágják a szívet, nagy szakértelemmel kétfelé vágják a májat és a vesét. Fúró mélyed a koponyába, az agyvelő kiemelődik csontüregéből, az idegeket kiráncigálják, mint rossz drótokat egy kezelőasztalból, vizsgálják az izmok szakítószilárdságát, miközben a város föld alatti elektromos központjában az elme a végső eredményeket összegezi és az egész szerkezet szörnyű hirteľenséggel megáll. A végeredmény. Ezek emberek. Emberek egy távoli világból, meghatározott bolygóról, meghatározott szemük van és meghatározott fülük, lábon járnak, ismert utakon, fegyvert viselnek, gondolkodnak, harcolnak, ismert és sajátságos a szívük és minden szervük, mert hosszú évekkel ezelőtt itt már mindent feljegyeztek. Fent az űrhajó felé szaladnak az emberek, végig az úton. Smith szalad. Megvan a végeredmény. Ezek a mi ellenségeink. Rájuk vártunk húszezer éve már, vártunk, hogy újra lássuk őket. Ezek az emberek azok, akiket a bosszú várt. Minden egyezik. A Föld nevű bolygóról jöttek, ők indítottak háborút Taollan ellen húszezer évvel ezelőtt, rabszolgaságba taszítottak, romba döntöttek és gyilkos járvánnyal elpusztítottak. Aztán elmentek, hogy egy másik galaktikában éljenek, menekülve a betegségtől, melyet ők hoztak ránk, miután világunkat kifosztották. Már elfelejtették a háborút, azokat az időket, és elfelejtettek minket. Ezek a mi ellenségeink. Egészen biztos. Nem vártunk hiába. — Smith! Smith! Gyere vissza! Gyorsan. A vörös asztalon, a békaszerűen kiterített kapitány testén új kezek fogtak gyors munkába. Réz, sárgaréz, ezüst, alumínium, gumi és selyem szerveket helyeztek el a nedves belsőben, pókfonal finomságú aranyhálót vezettek a bőrbe, szívet kapcsoltak helyére és a koponya üregébe zúgó és kis kék nyilakat szikrázó platina-agyvelőt építettek, huzalokat vezettek a testben a karokba és a lábakba. Egy pillanat és a testet szorosan összevarrták, beviaszolták a vágásnyomokat, nem látszott sebhely sem a nyaknál, sem a toroknál, sem a koponyán, — tökéletes volt, friss és új. A kapitány felállt és meghajlította a karját. — Állj! Az úttesten újra felbukkant a kapitány, felemelte fegyverét és lőtt. Smith golyóval a szívében felbukott. Az emberek megfordultak. A kapitány odaszaladt hozzájuk. — Milyen bolond! Fél egy várostól! Az emberek Smith földön heverő testét nézték. Aztán a kapitányra néztek, pupillájuk kitágult és összeszűkült. — Figyeljetek ide — mondta a kapitány —, valami fontosat akarok mondani. És most a város, amely mért, ízlelt és szagolt, amely minden erejét felhasználta, hogy megszerezzen egyet, most a város felkészült, hogy felhasználja ennek az egynek hatalmas erejét, a beszédképességét. Nem tömör falainak és tornyainak dühével és rosszindulatával beszélt, nem kockaköves utcáinak tágasságával, nem gépezetének erődjeivel. Az ember nyugodt hangjával beszélt. — Nem a kapitányotok vagyok — mondta. — Nem is ember vagyok. Az emberek rábámultak. — A város vagyok — mondta a kapitány és mosolygott. — Húszezer évet vártam — mondta —, vártam, hogy visszajöjjenek az unokák unokáinak unokái. — Kapitány úri — Várjanak, folytatom. Ki teremtett engem? A város. Az emberek, akik itt meghaltak. Az öreg faj, amely valaha itt élt. Emberek, akikre borzalmas és gyógyíthatatlan, lepraszerű betegséget hoztak a Földlakók. És e régi faj emberei csak arról a napról álmodoztak, amikor visszatérnek a Földlakók, és felépítették ezt a várost, és elnevezték Bosszúnak, a Sötétség bolygón, az Évszázadok Tengerének partján, a Halál hegységben, ennyire költőien. A város mérőgép volt, lakmuszpapír, antenna, amely megvizsgál minden ideérkező űrhajóst. Húszezer év alatt csak két űrhajó szállt le itt. Egyikük az Ennt nevű galaktikából, és utasai megmérettek, megszámláltattak és másnak találtattak, ezért épségben és szabadon kijutottak a városból. így történt a második űrhajó utasaival is. De ma! Ma, végre megérkeztetek tll A bosszút a legapróbb részletekig kidolgozták. Húszezer éve meghaltak már az emberek, de itthagyták ezt a várost. Isten hozott benneteket. — Rosszul érzi magát, kapitány úr? Nem volna jobb visszamenni az űrhajóhoz, uram? A város megrázkódott. Megnyílt az útburkolat és az emberek üvöltve a mélybe zuhantak. Zuhanásukban csillogó pengéket láttak, amelyek rájuk várakoztak. Az idő múlott. De nemsokára felhangzott a hívás. — Smith? — Jelen. — Jensen? — Jelen. — Jones? Springer? — Jelen, jelen. Mind ott álltak az űrhajó bejáratánál. — Itt az ideje, hogy hazatérjünk a Földre. — Igen, uram. — Az űrhajó nyílásai becsukódtak. Az űrhajó az égbe hasított. Amikor a dübörgés elhalkult, a városra leszállt a nyári mezők hangulata. Az üvegszemek becsukódtak. A fül elernyedt, a nagy orrlyukak bezárultak, az utcák nem mértek és mérlegeltek tovább, a rejtett szerkezetről lehú' ződott az olajfürdő. Az égen lassan eltűnt az űrhajó. És a város kényelmesen és lassú gyönyörrel átengedte magát a halódás fényűzésének. Fordította: KOCZKA PÉTER Undorító vén zsarnok volt a kis Me- gás zenéjével aludt el, amit ma ismét kegi, ha még emlékeztek rá. Nem is legyőzött hatalmas karjaival. Mindig volt nagyon öreg, mindössze negyven- az volt a legforróbb vágya, hogy haöt éves, de a ráncos arca meg a ma- talmas, erős legyen, félálmában tehát liciózus gonoszsága vénnek mutatta. azzá is lett, és megtörte a habokat. Talán a púpjában lakott a gonoszság Egyik napon Mekeginek pompásan meg az uralomvágy, hiszen tudjátok, ment az üzlet. Valaki tévedésből egy hogy minden púpos ember álnok és koronát adott neki hatos helyett. Etkaján. Förtelmes, nyekergő, mekegő tői a pillanattól kezdve gyötrelem volt hangon beszélt. Azért nevezték Meke- számára az álldogálás és kínálgatás, ginek. Újságárus volt, ott állt a Ken- Szeretett volna repülni a „Három goder utca sarkán, és mekegve ajánlgat- lyó"-ba. De azért csak kivárta valata az újságait. Amikor este, zsebében hogy, amíg az utolsó lapját is eladta, nagy csomó krajcárral hazament, min- Akkor megindult. De a repülésből dig azt képzelte a nyüzsgő emberára- nem lett semmi: lassú, reszketeg lépdat közepette, hogy a tenger hullámai tekkel ment. A feje tele volt hatalmas közt evickél, amiket azonban az ő erős tervekkel, dicső ábrándokkal. Az a karjai legyőznek. Valami buta ponyva- sejtelem környezte, hogy most megregényben olvashatott ilyesmiről, és kéri a Margit kezét. Hiszen látnivaló, ez egészen befészkelte magát az agy- hogy ő keres szépen, velejébe. És mielőtt befordult az utcá- — No, majd meglássuk! Lesz, jába, betért a „Három golyó"-ba, ahogy lesz, de a kezét megcsókolom, ahol Margit, a kasszíroslány ült és annyi bizonyos! mosolygott. Bement. Margit ezen az estén szebb Ezt a leányt imádta a púpos szörny. vol t. mir |t bármikor. És a jókedv üdévé Margit eltréfázott vele, mert Mekegi tette a z éjszakai dohányfüsttől fonymindig fizetett neki egy pohárka pálin- nyadt arcát. kát. Mekegi nem szólt, csak nézte a Mekegi szíve lázasan vert. Nem tuleányt, ás a szíve olyankor erősebben d°« szólni, a szeme elhomályosult, vert. Amikor aztán kilencet ütött, Me- amikor kínosan megcsokolta a leány kegi mélyet sóhajtott, és ment. kezé t- Margit felkacagott: oly különös. Otthon már együt találta a szokott vo l» ° szerelmes kis szörnyeteg, embereit. A vén édesanyja, aki telje- — Ej, de tüzes vagy ma, kis Mekesen süket volt, az asztalfőn kuporodott gil . . . Tetszem neked? Szép vagyok? és szundikált. Mellette Mekegi nővére, - Mekegi torka elszorult: megint mega sápadt, ványadt vénlány ült, és va- csókolta a lány kezét. Az meg szilajlami piszkos könyvet szorongatott ál- ságában azt mondta neki: landóan a kezében, mintha olvasna — Tudod mit, te kis Mekegi? Ha fivagy éppen tanulna belőle. Valaha zetsz nekem két pohár szilvóriumot, azt az ábrándot táplálgatta magában, megcsókolom az ajkadat! hogy elvégzi a postát, aztán kiszaba- Mekegi remegő kezével kicsapta a dul a félelmes Mekegi zsarnoksága koronát a kassza márványlapjára. A alól. De ez csak ábránd maradt, és lány pedig átölelte a kis szörnyet, és azóta csak szorongatta, gyötörgette a megcsókolta. Az óceán hullámai varégi könyvet, ha meghallotta a bátyja dul felharsantak Mekegi körül, de ô közeledő, bicegő lépéseit. akkor olyan erős volt, mint az isteni A harmadik ember Fujgli volt. Ügy és összezúzta a hullámokat, lett volna a dolog, hogy albérletben ösztönszerűen megérezte, h'ogy melakik náluk, de nemigen fizetett, ha- nekülnie kell boldogsága színhelyénem ehelyett kitisztította Mekegi ci- ről, nehogy új, kevésbé édes benyopőit, ide-oda szaladt, ahová kellett, más megmérgezze a mennyországból meg a többi. Ez félt legjobban a nyo- lopott pillanatot. moréktól, pedig h a hatalmas karjával _ Megcsókolt! Megcsókolt! - ujjonmegfogta volna Mekegit, annak a pú- g ott a lelkében. Siető léptekkel bepos, vézna teste ezer darabra sza- ment a sarki kocsmába, és amíg édes kadt volna. És nem azért, félt, hogy gyönyörűséggel emésztgette az elcsattalán lakás meg étel nélkül marad. tan t csókot, rettentően berúgott. Nem. ösztönszerűen félt. Félt volna Dülöngve, rejtélyes, zagyva mondatőle másutt is. A kis szörny már nem- t o|< a t gügyögve ment haza. egyszer megütötte, és ő eltűrte. Mint Az otthoniak meghallották a lépévalami félelmes átok, úgy nehezedett s eit, és a szívük összeszorult. Az ajtó a kis szoba lakóira Mekegi. Este már feltárult, és a küszöbön megjelent Meremegve nézték az órát, mikor mutat kegi. Le sem ült, beszélni kezdett: kilencet. Hogy mikor hallatszanak fel _ Halljátok-e, ti rongyok? A Margit a folyosón a rém léptei. megcsókolt! Végetek van! A Margit És amíg. le nem feküdtek, pokol megcsókolt! Halljátok, hogy zúg az volt az életük. Mekegi folyton beszélt: óceán!? De én legyőzöm. a hullámo— Már egyre csak alszik - mondta kat! az anyjára. - Mikor veszi el már az A három emberrongy megdöbbenve Isten? Minek él már az ilyen ember? nézett rá. De a Fujgli észrevette, Hogy az én keserves krajcáraimat mennyiben áll a dolog, és ujjongva eggyel többen emésszék? felkiáltott: Aztán turkálni kezdte az ételt. Akkor - Részeg a Mekegi! a húga jött sorra. Harsányan, boldogon nevetett, és a — Mit kotyvasztottál megint össze? bosszantóan pörge kis kalapot beleHej, ha ti nem volnátok a nyakamon, vágta hatalmas tenyerével Mekegi feén megházasodnék. Van, aki örömmel jébe. A ványadt vénleány lecsapta a jönne. De én kegyelmes vagyok, és könyvet, és szintén kacagni kezdett, megvárom, amíg elpusztultok. Te leg- Mekegi lelkében vad riadalom kelt, rövidebben végzel, tele vagy hektika- a hatalma egyetlen pillanat alatt val. összeomlott. Karja lehanyatlott, nem Pedig volna valaki... Ilyenkor Mar- bírt többé a hullámokkal, gitra gondolt. " Mekegi púpja és szegletes feje feAmikor pedig lefeküdt, a tengerzú- lett összecsaptak az óceán hullámai.
