Új Szó, 1970. október (23. évfolyam, 233-259. szám)

1970-10-11 / 41 . szám, Vasárnapi Új Szó

I lehet. Szégyelli magát. Azok ott a században várnak, mi meg itt kínlódunk." Mókus makog a sűrűben. Zoca apró szeme találkozik Stanko nagy szemével. — Mogyorót eszik! — mondja Zoca. — Ha nappal volna, lőnék! — mondja Stanko. — Biztosan tele az odúja. — Raktári — Édes a mogyoró — mondja Zoca. — Hallgass! — mondja Stanko. A mókus újra hukkan. Mindketten, mintha összebeszéltek volna, a bokor felé fordítják fejüket. Pillantásuk találkozik. Zoca nyeldeklöje, hegyes, mint a pucér kakasé, fölszökik az áila alá. Megkínzott arcán reménység dereng. A mókus hangja kettétörik a szakadék alján. — Vidám! — Stanko váratlanul hangosan fölkiált. — Ide a bográcsot! Indulunk. Stanko viszi a bográcsot, csörömpöl a fogantyúja. Zoca lehajtott fejjel lépked. Igyekszik Stanko nagy lábainak elképzelt nyomaiba illeszteni a talpát. Tüzel a száraz térdkalácsa, cseng a füle. „Kalimpál a fogantyú. Nem mert... akart... Nem mert..." Zoca mélyet sóhajt. Stanko visszafordul. — Mi az? Nem bírsz? — Bírok, csak te menj. A túró menés közben még jobban rezeg. Olyan, mint a kelő kovász. Zoca már nem ügyel, hova lép, tántorog, rogyadozik, csak a bográcsra szegezett szeme húzza előre. Stanko nem látja, de érzi a szélesre tárt szembogár ferde pillantását. A hegyhajlat alján Stanko hirtelen megfordul. — Nézed! Bámulsz a bográcsba. Vennél! Mindig gyenge legény voltál. Nesze! Stanko leteszi a bográcsot. Zoca hallgat, csak keskeny ajka rángatózik. Apró fekete szemét pára lepi. — Nem gondolsz a közösségre. Teletömnéd a bendődet a bogrács mellett!' — Ne kiabálj. Nincs rá jogod ... — Jogom!? Miféle jogom? Fölfalnád... -- De nem egy szénaboglyát, mint te! Láttam, hogy tátottad a szádat a bográcsra! — Hazudsz! — Ne kiabálj! Te... Nem vennél, ha én nem volnék itt? Stanko fölkapja a bográcsot, és elindul. „Mind így gondolkoznak a században: Zoca, le- , oldott lábszárvédő. És nem hiszik, hogy én nem ... Mit papol itt nekem ..." Eszébe jutott a hercegovinai eset. A század sok éhes napot vonszolt maga után. A folyó mellett puszta kőházra akadtak. Zoca két ágyásnyi zöldhagymát talált: épp hogy kibújt a földből; fölszedte majd az egész ágyást, és megtöltötte a táskáját. A zöldhagyma tört szára kilátszott a táskájából; ez árulta el. Utána század-értekezlet, a legkínosabb pillanat az életben; előre tudta, mit mondanak ... „Nem hisznek. Nem akarnak hinni" — ismétli magában Zoca, és gyorsítja lépteit. Gyűlölködő pillantást vet a bográcsra, és kezd szándékosan lemaradozni. Stanko be-bevárja, fejcsóválva. Zoca végül megunja a dolgot. — Stanko, add nekem a bográcsot! Stanko csodálkozva néz rá. — Neked a bográcsot? Miért? Ém erősebb vagyok ... — Megyek én elöl — mondta Zoca. Zoca szűk vállai. reszketnek, lépése bizonytalan, gyorsítani próbál. Vékony nyaka kinyúlik a német sátorlap mögül. Stanko rebbenés nélkül nézi ezt a nyakat, a rövid fekete hajat, a két kemény eret, amint a szögletes fej imbolyog. — Zoca, hány éves vagy? — Tizennyolc. Stanko gyorsít. A bogrács fogantyúja még jobban csikorog. Zoca nyakán nedvesség üt ki, csillog. „Miért ne vennénk el egy-egy kanállal" — gondolja Stanko. -f — Zoca, jártál te Iskolába? — Igen. — És nem fejezted be. — Nem.

v „Mit akarok ezzel." Stanko 'megtörli homlokát. — Zoca, mennyit mehettünk? — Nem tudom. — Állj meg! Pihenjünk. Stanko elhelyezi oldalt a bográcsot, és nyomban pipára gyújt. Zoca leveti magáról a sátorlapot, a bográcsra teríti. Stanko fekszik, s alulról látja Zoca sötét szemeit — kioltott parázs. Hirtelen elfordul a másik oldalra, ahol a puskája hever. Lomha csöpp siklik végig az arcán, s lehull a puskatusra. Stanko nedves kis körré majszolja szét. — Eltakartad! — Így könnyebb — mojj.dta nehezen Zoca, kezeit nyújtóztatva. — Eltakartad — ismétli Stanko. — Talán már alszanak a mieink a században

0 — Vagy talán nem bírnak aludni. — Sápadt vagy, Zoca. Zoca háton fekszik, az üres tölténytáska horzsolja a gyomrát. És egy kanál jelenik meg valahonnét, teli kanál, a szája pedig csukva van, nem akar, nem bír kinyílni. A vékony ajkak gyengén mozdulnak, árnyék ring rajtuk, és a szél birkatej és száraz kankalin szagát sodorja. Stankónak úgy tűnik, hogy már régóta hevernek, hogy talán aludtak is. Hamar fölemelkedik, kitakarja a bográcsot. — Zoca, veszünk belőle ... Zoca, mi az!... — kiált föl bizonytalanul Stanko, és zavarton leejti a sátorlapot. Érzi, hogy legyőzték. „Így kell nekem..." Nézi Zoca lazán lógó, lapos tölténytáskáját. Zoca csak fekszik, s az arca már nem rángatődzik. Csak élesebb, szögletesebb, és még fehérebb a holdfényben. Hajnal előtt, maga után húzva a halott Zocát, két puskával és bográccsal, Stanko megérkezett a századba. Valamivel később a század egy-egy kanál túrót faszolt. Stanko lassan félrevonul, leü! egy kőre. Zavarja a bádogcsajkák csörömpölése, ^ hangos falatozás. A kő hűvös alat*>9. Kezében tartja a teli kanál túrót. Nézi, meglóbálja, és elhajítja, messzire. A kanál csattan a kövön, elugrik, s még két-három szökkenés után megnyugszik a csillogó gyereksapkák között. Amint föláll, mintha odalenn a patakban hallaná a kanál csengését. Fordította: ACS KÁROLY kiolvasta volna szeméből legrejtettebb gondolatait is. Aztán bement. — Neve? — Gulka Milán. — Mikor született? — Nővérke, vegyen kenetet! A zár megint kattant. — Mikor volt viszonya? — Körülbelül tíz nappal ezelőtt. A hölgy tisztességes családból való. — járt már itt közülük nem ls egy, kiskomám. Mindannyiuk tiszr tességes családból való, Ön hosz. Gyurák Éva rajza egy pillanatra, figyelte az embereket, aztán belépett az üzletbe. Várta, hogy megfogyatkozzanak a vásárlók, ezért ráérősen nekidőlt a pultnak. — Szeretnék mondani neked valamit, de ez a hely nem arra való. — Me ... me ... me ..., ha jól emlékszem valami Me-re kezdődik a neved, ugye? — Most komoly dologról van szó, Eva — Tán csak nem akarsz megint feleségül venni, mint a múltkor? — kérdezte, s a háttérben cinikus kacagásban tőrt ki. Milán úgy állt ott, mint akit leforráztak, és mielőtt valamit ts szólhatott volna, már az utcán találta magát. Nagyon szomorú volt, s úgy tünt neki, hogy az égvilágon senkije sincs, teljesen egyedül van. A kórház felé vette az irányt. — Nicsak, az új ismerősünkI — üdvözöli e a doktor. — Nővérke kérem, hozza csak ide a vizsgálat eredményét, hadi lássukI Igyekezett az égvilágon semmire sem gondolni, hogy végre mielőbb túl legyen ezeken a keserves pillanatokon. — Ne igyék, kevesebbet dohányozzon, lehetőleg ne fogyasszon fűszeres ételeket — és mindenekelőtt kerülje a nőket! — mondta az orvos nyomatékos hangsúllyal Milánhoz fordulva. — Naponta jön ma]d injekcióra. Még ma megkezdjük ... Kint kellemes idő volt. Friss hó lepte a várost a gyerekek nagy örömére. A hivatalok, vállalatok meg az iskolák éppen zártak, az emberáradat szinte hömpölygött az utcán és az üzletekben. Az emberekkel terhes villamosok kerekei élesen csikorogtak a kanyarokban, az autók őrülten száguldoztak. Minden mozgásban volt, minden és mindenki sietett valahová. Csak ő kullogott lassan, részeg vaksi módjára. Nem látott, nem érzékelt semmit maga körül. Meg-megbotlott a járókelőkben, bizonytalan léptekkel sodródott a tömegben, botladozott a falak mentén. Az autók hosszan dudáltak rá, a sofőrök gorombán szidalmazták. És ő csak kullogott lassan, öntudatlanul ... Vércse Miklós fordítása II — Ezerkilencszáznegyvenötben. — foglalkozása? — Egyetemista. — Tanszék? — Jog. — Mi a panasza? — Doktor úr, félő hogy ... Hideg izzadságcseppek csiklan. dozták á hátgerincét. — Ismeri őt? — Ismerem ... vagyis nem ismerem ... — dadogta bizonytalanul. — Es a paragrafusok? — nézett rá szigorú tekintettel a bőrgyógyász. — Szép kis jogász — tette hozzá érezhető gúnnyal. Milán szédülni kezdett. — Nem, doktor úr, az lehetetlen szabb kezelésre szorul. Jöjjön holnap! Ul. Kellemes fevyôillat lengte be a várost, a kirakatokban giccsek kellették magukat és az üzletek megteltek vidékiekkel. Megállt