Új Szó, 1970. október (23. évfolyam, 233-259. szám)

1970-10-11 / 41 . szám, Vasárnapi Új Szó

AZ A SZÉP ZAMATOS PALÓC BESZED... Utolsó beszélgetés BLAHA LUJZÁVAL Ezerkilencszázhuszonötöt írtak akkor. Ott, ahol a pesti körút — az Erzsébet körút — a legzajosabb s ahol Pest első „villanyrendőre" közcsodát keltve világolni kezdett, az EMKE-kávéház palotájának első emeleti erkélyén meg megjelent időnkint egy bájos ősz fej, virágokat öntözött. Alkonyi időben kiült a kosárszékbe, hogy elnézegesse a lenti nyüzsgést. Ha az erkélyről jobb felé pillantott, láthatta régi nagy sikerei színhelyét, a hajdani Népszínházat, amelyet ebben az időben már Nemzeti Színháznak hívtak. Alig mozdult ki a lakásból, inkább csak barátai keresték föl s a tisztelök — de azok számosan. Idegeneket nem fogadott, újságírók számára megszűnt érdekesség lenni. Olykor Móricz Zsigmond kopogtatott be hozzá, Ambrus Zoltán, Hevesi Sándor, vagy Herczeg Ferenc. Néhány éve még játszotta a Nagymamát. Blaha Lujza volt ez a bájos, őszhajú hölgy, akkor már Splényi báróné. Félve csöngettünk be egy napragyogású nyári délelőtt. Ezidőtájt történt, hogy szülővárosa, Rimaszombat emléktáblával akarta megjelölni azt a Tompa utcai kis házat — szemben Tompa Mihály szülőházával — ahol az ékhós szekéren vándorló színészcsalád leánycsecsemőjét, Külesi Lujzikát a bába először fürösztötte meg. A készülő rimaszombati emléktábláról szerettünk volna hírt adni a „nemzet csalogányá"nak. — A művésznő senkit sem fogad — dugta ki fejét a szobalány. — A szülőföldjéről jöttünk, hátha szólhatnánk vele . . Néhány pillanat múlva nagy-barátságosan nyílt meg a« ajtó. Kellemes délelőtti félhomály a szobában, nyáreleji hűvösség. Mintha ötven esztendőt futott volna vissza az idő kereke, nyájasan mosolygó, kedves, őszhajú kicsi asszony lépked elénk, viráglocsoló vödör a kezében. Az ebédlő, nagyszoba és az erkély között a szokásos nagy erkély ajtón kívül egy külön kis ajtaja volt Blaha Lujzának, zöldre festett, muskátli-virágos kis léckapu,' alacsonyabb, mint ő, valaha Finum Rózsi nyitogatta; színházi díszlet volt. Búcsúzóul megkapta a Népszínháztól, s ha körülpillantottál a szobákban, láthattad, mennyi színházi díszlet, ruhakincs, színházi ékszer, aranykoszorú, ezüstkoszorú, kép, kiscsizma, keszkenő pirosllk-kéklik-fehérlik, zöldell a szobában. Blaha Lujza nem is emlékek, hanem díszletek között élt, ott az EMKE-kávéház fölött. Gyerekkoromban minden nap elszaladtam a két híres szülőház között; a két név — Tompa Mihály és Blaha Lujza — mifelénk oly megszokottan csengett, akár a polgármesteré, vagy a szomszédéké. S most mégis megdobbant a szívem — szemtől-szembe állok azzal, aki a sűrű emlegetés ellenére is legendává emelkedett már az időben. Élő legendává. Képen anynyit láttuk, hangját a tölcséres gramofon országok tucatjain vitte át, de ez most mégis az eleven Blaha Lujza, az édesen csengő. Vajon sokat veszített-e ebből az ezüst-hangjából? Nem. Hangja most is, dédmama korban is kellemes, behízelgő hang, mosolya őszinte, mesterkéltség nélkül való. — Nagyon kedves, hogy nem felejtettek el még az én „Batyimban", ahol bizony elég régen nem jártam már. Becézve emlegette szülővárosát s folytatta is az Ismerős Batyi

rSzombatyi-Rimaszombatyi szójátékot, palóc idómávaí, a vidám hangzású nyílt a-kal, akár egy palóc menyecske a piacon. — Éldegélek csendesen, — folytatta — magamfajta öregasszony ritkán mozdul ki otthonról, szerepelni is csak a Népszínház ötvenesztendős jubileumán szerepeltem, inkább egész nap itthon ülök, vagy kimegyek a ligetbe, de nekem az már igen zajos. Ez a hang, ez a mosoly még most is fiatalos, szinte örökéletű. Fehér haja úgy övezi homlokát, mint a díszkoszorú. S ahogy a szülővárosáról beszél — ott is fellépett olykor-olykor — bizony elérzékenyül ez a legendás csalogány-hang. S hogy mennyi a friss virág ebben a nagy-szobában, meg az ódivatú szalonbanl Szegfű, rózsa, nárcisz, tulipán, búzavirág, pipacs, lila és fehér, égő vörös és halványkék, fehér és sárga — elárasztják a színek a szobákat. — Egy régi kis vendéglőre emlékszem szülővárosomban; talán műkedvelőkkel léptem föl, talán színészekkel, a színpadot frissen tákolták." Megmondom neki, hogy műkedvelőkkel lépett föl. A század elején ez még divat volt s egy Blaha Lujza sem szégyellt helyi műkedvelőkkel fellépni akkortájt. A városi jogtanácsos, Perecz Samu volt a partnere, olyan hang, hogy Blaha Lujza azonnal magával akarta vinni Pestre. Nem ment. Nem kellett Samu bácsinak a színházi babér, élete végéig megmaradt dalárdai tagnak nemas baritonjával. —• Megvan-e még a kis vityillóm? — folytatja Blaha Lujza a kérdezősködést. — Meg, megvan bizony. Emléktáblával jelöljük meg. — Istenem, márványtábla... — sóhajt — elég lesz egy vizltkártya Is. S most egy kis pajkos feddéssel hangjában: PAVEL BUNČÁK: Trónfosztott büszke királynő hercegnő kiből nem maradt más csak a szája fanyar erdei bogyó patak tükrére hajló fészket bélelő s még valami aminek csak c férfi örül horogra akadt hal meglőtt őzsuta Anyaföld kalászt nevelő édes sírgödör Ily szavakkal vezettelek kézenfogva mondtál valamit s én megsúgtam hogy a halál sem lenne szörnyű ha úgy érne be mint az utolsó őszi gyümölcs Óhajtsd hogy minél több napfény süssön a lába elé MIROSLAV VÁLEK: /t/^tuXa^ fttUUz&L. Vasárnap, reggeli utón, mikor a levegő még félig jeges, s a kéményben egérhangú fuvolák szólnak, vasárnap, reggeli utón érintetlen hóban lépkedsz a ketrecek felé. Lehúzod a kesztyűt, mint ünnepi szertartás előtt, kitűzöd a kerítésre, a lécen két marok integet, s befújod a füstöt az ajtón. , Aztán bedugod matató kezed, füsttel a fogad közt gyügyögve beszélsz, finom szóval hízelegsz, egy kicsit sajnálkozol, aztán erősen megragadod a bőrét, s kihúzod a meleg szalmából. Vasárnap, reggeli után szalmiákszagot érzel. Egy kis ideig fejjel lefelé lógatod, figyeled, hogyan feketedik a füle, gyengéden megsimogatod a nyaka-alját, ráfújsz, arrább viszed, s jobboddal keményen lesújtsz a tarkójára. Ujjaidban megérzed a nekirugaszkodást, a hiábavaló ugrást, súlyt érzel izmodban, édeskést ízt a szájpadlásodon, hallani, hogy kinyílt a nyúl-mennyország kapuja, s maroknyi szőrcsomók hullanak belőle ... A bécsi kékszőrű, a belga óriás, a göndörszőrű francia, a cseh tarka és a kevertvérű korcs mind egyformán, gyorsan múlik ki, szó nélkül. Hétfőn karikás a szemed, s Hallgatag vagy, kedden eltűnődsz a világ folyásán, szerdán ós csütörtökön gőzgépet találsz föl, s új csillagokat keresel az égen, pénteken valami másra gondolsz, főként halványkék szemekre, hat napon át siratod az árvákot s csodálod a virágokot, szombaton megfürdesz, hogy pozsgás legyen c bőröd, s elalélsz a kedvesed ajkán. Vasárnap, reggeli után megölöd a nyulakat. IVAN SKÁLA: Van-e, aki még soha nem akart megjáratni két fényeshátú lovat, hűs vízből inni velük csillagot s a sodrásban a végtelenre lelni? Van-e, aki még soha nem akart cseppenként elvérezni boldogan, az éjt kehelyként szívéhez szorítva? így várlak éjről éjre. Ablakom motorok zaját nyeli, lent az úton színes neonok lángja hömpölyög, a homály kék mezejét fény tiporja. S már itt is vagy, oly gyorsan, megjelensz, a láthatárt hozod csikó-heveddel, szétfeszült tőle a négy puszta fal. A kőpadló kockáit számolod, kislányként csak a fehéret keresve, a kéket átugrálod. Kis bohó. Papírral s könyvvel teli asztalon sétálsz le-föl, s mint zörgő avaron, úgy motoz verseim közt csupasz lábad. A Hold rézüstje csöndes zajjal sziszeg, te fűben fekszel hanyatt, szenderegsz, s egy fűszálon az első halvány csillag vígan hintázik csukott pillád fölött. Vállam tartja a világot föléd, a páncélba bújt, könnyelmű világot, mely tarka, mint egy vásár, s mákonyos, mint orvosság, amelytől kábán ébredsz s úgy érzed, nincsen lábad. Vállam tortja a világot föléd, a világot, mely széttépheti szíved, s egedről elhárítja erős kezem az Apokalipszis vad árnyát. Itt ver a szíved, itt vagy valahol a zöldellő, sóhajban fürdő földön, kenyeret szelsz és zongorádon játszol, s fehér karodon szemtelen bogárként virít játékos fogam piros nyoma. S ha soha semmit, semmit nem adnál már, csak ithakai füstjel kicsiny bodrát, mely félálomban látszik egemen, akkor is tudnám, hol vagy, hol a házam. Heves vágy háborgatja mellemet: jó lenne megjáratni lovaimat otthon, hűs vízből inni velük csillagot, s a sodrásban a végtelenre lelni. JAN SMREK: S/a Há élni akarsz, teremj, mint o határ, mely minden évben tömött kalászt ad. Különben megfagysz, mint a gyönge madár. Csak addig élsz, míg osztod önmagad. Én megírom most ezt az újabb könyvet, szerelmi pósta, fámon vékony ág. Ha lapja bú helyett majd derűt zenget, biztosra veszem, egyszer kiadják. Ám levélíró főmnek nagy a gondja. A Poézis, ha fáradt, elalél. Ma forrón, szívből kívántalak, mondja. Holnap is jöhetsz, frissen szerettél. Szerelmes vágyam mindig friss maradjon, s a sok levélben művem megérjen. Bemard Shaw tengerben lubickolt aggon, s az élet pezsgett minden könyvében. VERES JÁNOS fordításai — Miért vetik le maguk, gömöriek oly szívesen és gyorsan jóízű palóc akszánjukat? Valahányan csak felkeresnek, mind azon igyekeznek, hogy pesti hanglejtésre igazítsák az ajkukat. Néha úgy kell mosolyognoml Ha Mikszáth nem szégyellte, ne röstelljék maguk sem, öcséml Ogy szeretem hallgatni azt a szép, zamatos palóc beszédet. És mindjárt mond is néhány példát, minden színészi póz nélkül; simán, szinte önmaguktól bugyannak ajkáról a szavak, a palócos „a", az „aó", aztán elneveti magát s legyint. Blaha Lujza mégis játszott, szinte csak önmaga mulattatására, itt, a zajos körúti lakás délelőtti félhomályában. [Azóta is csak Tolnay Kláritól hallottam igazul ejteni palóc szavakat, nincs színész, aki hibátlanul mondaná a palócotl) Szinte csak suhanás az egész, égy perc, két perc — de a palóc szóejtéssel, hangokkal játszó s önmaga fölött halkan kacagó Blaha Lujza hangját nem lehet felejteni többé. Hozzáteszi még: — Ha székely lenne, öcsém, vagy Szeged-vidéki, akkor is tudnék egy-két hazai mondatot. Nem szégyen az. Csak vidéken tudnak szépen beszélni magyarul. Pest sokat ront a szép beszéden. S méltán hozzátehetné még: „Pestet egy kicsit én is tanítgattam magyarul beszélni..." Kicsapódik az ajtó s egy aranyszöszi csepp lány pattan be a szobába. Megtorpan, ijedten néz ránk, lassan ballag vissza babáihoz. A hívó szóra nem hajlik többé. — A dédunokám —• lágyul el Blaha Lujza hangja — egy idő óta minden ismeretlen férfiben doktor bácsit lát. Ezt a képet hoztam magammal végül s tettem el a Blaha Lujza emlékek közé: mosolygó, csipkés-lilaruhás fehérhajú dédnagymamát, a muskátlik és magyaros faldíszek világában, öntözőkannával kezében s a kicsi lányt, ahogy végül mégis a dédmama ölébe kívánkozik. Lassan, kedvesen tipegnek egymás felé. Élete utolsó sikere. Budapesten, körúti lakásának falát most díszítették emléktáblával, születésének 120. éves fordulóján. SZOMBATHY VIKTOR