Új Szó, 1970. október (23. évfolyam, 233-259. szám)
1970-10-11 / 41 . szám, Vasárnapi Új Szó
A holdvilág szétszórt gyereksapkákon — keményszálú hegyi füvek bokrain — csillámlik. Két nagy árnyék hajol át a hegyoldalon, gyűjti az ezüstös sapkákat. A kisebbik árnyék folyton lemaradozik, vissza-visszafordul. Csöndes a hegy, csak egy-egy leváló kődarab görög tova a zsombékok közt, a két ember megáll, hallgatózik, és indul tovább. — Üljünk le. Nem bírom tovább! — mondja Stan- ko. Földreereszti, maga elé, a bográcsot. A hold megmártja sárga képét a túróva'i színültig teli edényben, a bogrács vékony falai tágulnak, a túró rezeg. A hegy lélegzetében birkatej és száraz kankalin éles szaga érződik. Stanko szusszan, megrázza 1 boglyas fejét, és gorombán ripakszik Zocára: — Húzd félre azt a bográcsot! Zoca ránéz a bográcsra, melléhez kap, és suttog: — Vége a szívemnek! Stanko nem hallja: hangosan ásít, és a zsebeiben a dohányos dobozát keresgéli. Zoca lassan föltápászkodik, és odébb húzza a bográcsot, egy bokor alá. Megint leül. Érzi maga alatt a merev hegyi füvet, és megismétli: — Vége. Ujjai végigszántanak tífusz után kiserkedt gyapjas haján. És most valahogy túlontúl puhának és göndörnek érzi ezt a hajat. A túró olajos foltja ki-kivirít a bokorból, kavarog és duzzad. Stanko mogorván les oda, két kezét mélyen zsebébe süllyesztette, és tépdesi a rongyos bélést. Érzi, hogy minden bosszantja: a száraz bokor, a túró sárga leve, a hegy mély csöndje. Miért nem megy már le ez a hold? Nem is olyan sárga a túró. Hallja Zoca halk lihegését, ez zavarja a leginkább. — A komeszárnak is épp engem kellett kiszemelnie. Stanko kemény fickó és goromba. — Elégedetten forgatja magában a gondolatokat, miközben a dohányfüst szétomlik sötétes arcán. — Éjnek idején törjem magam ezekben a hegyekben. S vajon jut-e mindegyikre egy-egy kanállal? Meddig kószálunk még errefelé: Féldöglöttek vagyunk. Odasüllyedtünk, hogy egy szakaszvezető mászkál el vacak bogrács túrókért. AJtóL Stanko fészkelődik, alkalmasabb mélyedést keres sovány csípője számára. Tisztán hallja Zoca nehéz lélegzését. „És ezt adják mellém... A komeszár kételkedik a szilárdságomban." Stanko nagy homlokára erek ugranak ki, elkáromkodja magát. — Baj, .baj! — mondja Zoca. „Kínlódsz" — szeretné még mondani. De azt >megtartja magának. Stanko nem érti. .,Éis ki ez a Zoca? Szép kis ellenőrzés. A-leg;etvesebb a században... A lábszárvédők is folyton lecsúsznak! Menjen az ördögbe, nem az én szakaszomhoz tartozik." A fáradtság lassan lecsillapítja, térdéhez verdesve kiüríti a pipáját. A bogrács széle csempe. Megtörik rajta az árnyék, és mozgó pontocskák hullanají a túróba. Minek az árnyéka lehet, a boróka keskeny leveléé vagy valami bogáré? Stanko megint feszülten figyel. A pipája újra megtöltve, szorosan áll a fogai közt. ANTONIJE ISAKOVIC: — Ügy látszik, bogár — suttogja tompán. — Mindjárt belefullad! — és "már egymásután ugrálnak be a bogarak, falják a túrót, egy kanállal kevesebb, két kanállal, ugrálnak a bogara*, és kanalak ütköznek össze a bogrács fölött. Stanko hátravett magát, vastag ajka elferdül. — Levél. Az játszik... Levél. — Szájában himbálózik a fekete pipaszár. Fölveti a fejét, szemei fölismerik a csillagok közt a Nagy Göncölt, a rúd vége épp a Maglic csúcsának van szegezve. Fél szemmel Zocára pillant. Zoca, térdei közé szorítva állát, már régóta bámul a bokor felé. Sovány arcizmai vonaglanak, mozognak, az ádámcsutka csőre ki-kiugrik s eltűnik a nyakerek közt. Hallgatja egyenetlen szívverését. „A túró pedig ... édes ... Mindenben van cukor, a krumpliban is. Egy kanál, csak egy, akár az orvosság. Észre se vevődne. De csak kezdje ő. Nekem nem •HHH m mm a szégyentelenek Cafatnak kereszteltek. Házasságom révén kissé rendesebb nevet szereztem. Es per. sze, Ivánkát. Tényleg, véletlenül nem éppen Ivánnak hívják? — Bocássson meg kérem, hogy akaratlanul is tudomást szereztem életének egy-egy mozzanatáról, no meg hogy talán túlságosan ls mélyen néztem gyönyörű szemébe. Az én nevem Milán. — Hát akkor Milán, ex . .., vagy sex ...? — .nézett a szemébe olyan pajzánul, mint valami csitri utcalány. A fiú belepirult. — Majd a tánc közben megcsókolhatsz. Jobb mindjárt az első po. hár után letegeződni, mint később. 11. A rendelő ajtaján megmozdult a tábla és lassan eltűnt a helyiségben. — A következő! — szól ki egy idősebb nővér többé-kevésbé részvétlen hangon. Fiatal, csinos barna lány következett. Nem volt benn sokáig. Az orvos folyékony púdert írt elő neki és már mehetett is haza. Milán egyre idegesebben fészkelődött a helyén, hideg borzongás futott végig rajta. Már nem gondolt a bárra. Legszívesebben otthon lett volna, a faluban, százszor inkább, minthogy itt üljön a szégyen és gyötrődés padján. Az őszülő, harminc év körüli férfi után kattant a zár az ajtóban. A páciensek értetlenül néztek egymásra. Milán észre sem vette a zár kattanását, mert gondolatai megint a bárban bolyongtak. — A legszebb tánc a tangó, mert annál a pár szinte egybeolvad — suttogta kacér sóhajjal. — Fütyüljünk a ritmusra, táncoljunk tangót! Ne félj, drácjám, nem eszlek meg! A fiú megtorpant és levette róla a kezét. — Elment- az eszed, csak nem akarsz szégyenszemre itt hagy. ni...? — Ne mondd azt nekem, hogy drágám, allergikus vagyok erre a szóra. S elmesélte neki a még friss kávéházi élményét. — Ismerem, a vén Riechmanné volt. Boldogtalan, mert elhagyta az ura. Nem tehet róla szegény, még kívánja a férfiakat, csakhát nehezen akad olyanra, aki hajlandó áldozatot hozni érte. De mi közünk hozzá? Ne rontsuk el az éjszakát, mert az éjszaka gyönyörű, kedvesem. S az éjszaka még csak most kezdődik. — Záróra! — jelentették be a p'nľfrek az éjszaka kezdetét — Tessék parancsolni! Milán elpirul\ mintha a nővér — Hát akkor igyunk, úgy sínct egyebünk ebből az életből, igyunk, hogy lelkiismeretfurdalás nélkift felejthessünk! Egészségünkre. B n Eva vagyok, Eva Milátová. Lánykoromban nevetséges nevem volt: Cunderová. Nevetséges, ugye? Az iskolában közröhej tárgya voltam emiatt. Cocának hívtak és később — Ugyan, mi jut eszébe? Van egy kis ideje? Ott — mutatott a szemközti bárra — ott várjon meg. Megyek és rendbeteszem magam egy kissé. Fél óra sem telik bele és már táncolunk. Be kell bizonyítanom, hogy téves az ítélete. Milan ki nem állhatta a lassúságot, s a lány éppen a lendületességével bűvölte el. Mindez oly hihetetlenül gyorsan történt! Most már csak arra volt kíváncsi, hogy a lány betartja-e a szavát. Betartotta. Amikor megjelent a pénztárnál, a mohó férfipillantások még ruhájának mély kivágása alá is befurakodtak. Kutató tekintete végigpásztázta a füsttel és alkohollal telített levegőjű helyiséget. Csak távirati stílusban pillantott az ismerős arcokra és kutatott tovább, amíg meg nem találta. Boldog volt, hogy eljött. — Skótot, Evike? — kérdezte a főpincér, mielőtt még helyet foglalt volna. — Ma bort iszom, mert látom, hogy a partnerem is borivó. A bor. tói rendszerint szentimentális hangulatom támad, fojtogat a sírás, mert oly sivár az élet, minden oly szomorú... Csak pityergek és Ivánkára gondolok. Remélem azonban, hogy ma minden másképpen lesz . Néhány pillanaton belül már ott állt az asztalon egy üveg cínzánó. j| ŕ éhány perccel múlhatott esJXI^ te tíz óra, mikor Milan undorodva kilépett a vár alatti sarki kávéházból. Fejében még ott kavarogtak a vénülő idomtalan nő mézesmázos szavai, aki anélkül, hogy engedélyt kért volna, odate. lepedett az asztalához. — Drágám, fizess egy féldecit... Nem bánod meg, meghálálom, ne félj. Itt van a lakásom a közelben. Maid feljössz hozzám, jó? Suttogó hangját jóadag bizalmaskodással fűszerezte. Méghogy smucig, mert a vén satrafának nem volt hajlandó fizetni! Szinte hihetetlen, hogy ilyen aljas népség is lakik ebben a városban. Nicsak, a fiatalúr, talán már meg sem ismer? — szakította félbe a kávéházzal kapcsolatos gondolatait egy kellemes női hang. Megr*. fordult. — Bocsánat, csak nem akartam zavarni. — Pedig nyugodtan megtehette volna, hiszen MiSík úr édesapám barátja, fényképész. Néhány aktot készített rólam és most éppen a kiállítás lehetőségeit vitattuk meg. A reggel bölcsebb az esténél, Misik úr, aludjunk rá egyet... Mišik elbúcsúzott, miközben Mi- lan kényelmetlenül feszengett. Aztán néhány pillanatig tanácstalanul nézték egymást. Eva szépsége kábulatba ejtette. JÁN MAROŠ: — Valóban az édesapám barátja. Vén fajankó! Képzelje csak, az arcátlan valamiféle kegyes ajánlatokról hötyögött itt nekem. Hát nem nevetséges? — Tehát akkor én most csak ürügyül szolgáltam önnek? Külön, ben nem tudta volna lerázni a nyakáról...? 1
