Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-11 / 216. szám, péntek

I A KOMMUNISTA SAJTÓ ÍRÁSAIBÓL A nagy példa A régi cári Oroszországot a „népek börtönének" nevezték. Több mint 160 különféle nemzet lakta azt a hatalmas területet, melyeknek gazdasági, politikai és kulturális fejlődését lehetetlenné tette a cári önkény, az orosz földbirtokosok, gazdag parasztok, gyárosok, pópák, „csinovnikok" mindenható hatalma. A cári uralom alatt az orosz paraszt is rongyokban járt, faekével szántott, tetves, piszkos és írástudatlan volt, de még nagyobb volt a nyomor és kultúrálatlanság a nemzetiségi területeken, melyeknek gyarmati kizsákmányolása és nemzeti elnyomása hallatlan méreteket öltött. És ezek az elnyomott nemzetek, melyek alig várták, hogy elszakadjanak cári rabtartójuk birodalmától, a Nagy Októberi Forradalom idején a legnagyobb lelkesedéssel önként csatlakoztak a Szocialista Szovjetköztársaságok Szövetségéhez. Fegyverrel a kezükben verték ki területükről a tőkés nagyhatalmak intervenciós hadseregeit. És fegyverrel a kezükben állnak őrt a Szovjetunió határán, hogy bármilyen imperialista támadással szemben megvédjék a világ egyetlen munkás és parasztállamát. Nemcsak, hogy nem akarnak leválni a proletárállam •estéről, hanem életük és vérük arán is érvényesítik önrendelkezési jogukat, hogy bennmaradhassanak a népek nagy testvéri szövetségében, melyhez önként, saját elhatározásukból, senkitől sem kényszerítve csatlakoztak le. Honnan ez a változás? Miért gyűlölték a cárizmust és kerenszkiék burzsoá uralmát és miért ragaszkodnak oly nagy szeretettel a nagy proletárhazához? Az 1917-es októberi forradalom nemcsak földet adott a parasztnak, nemcsak hogy a gyárat és a bányát a munkásság kezébe juttatta, hanem felszabadította a cári és burzsoá iga alól az összes elnyomott nemzeteket is. A Szovjetunió területén megszűnt az uralkodó és elnyomott nemzet fogalma. Ma a Szovjetunió területén élő összes nemzetek gazdasági és kulturális fejlődése olyan lendületet vett, amiről azok a cári uralom, vagy a Kerenszki kormány idején álmodni se mertek. A szovjetkormány különös súlyt helyez arra, hogy elsősorban a nemzetiségi területeket iparosítsa, hogy az elmaradt, kezdetleges földművelést és állattenyésztést modern, de egyúttal szocialista alapokra fektesse. A nemzeti kultúra fejlesztése terén pedig csodákat művelnek a szovjetek. Vegyük csak Ukrajnát, ahol olyan hatalmas ipari óriások épültek, mint például a charkovi turbinagyár, a kramatorszki gépgyár, a luganszki lokomotívgyár, a záporozsszki kombinát. Vagy vegyük például Turkesztánt, ahol a forradalom előtt 800 eke dolgozott és ahol ma félmillió eke és tizenötezer traktor hasítja Közép-Ázsia termékeny talaját és a föld 70 százaléka kollektivizálva van. A forradalom előtt Turkesztánban elenyészően kevés számú gyermek látogatta az elemi iskolákat és azok is főleg orosz gyermekek voltak. Közép-Ázsiában ma tizenegyezer elemi iskolában egymillió gyermek tanul az anyanyelvén. A forradalojn elölt a lakosságnak csak 0.07 százaléka tudott írni-olvasni, ma pedig 70 százaléka írástudó. És így van a Szovjetunió valamennyi nemzeti köztársaságában vagy autonóm területén, Burját-Mongóliát például a cári uralom idején félnomád népek lakták és a lakosságnak mindössze 8 százaléka tudott írni-olvasni. Nem voltak iskolái, kórházai, nem volt irodalma, hogy ipari üzemekről vagy tervszerű földművelésről és állattenyésztésről ne is beszéljünk. Ellenben volt 14 000 papjuk (lámájuk), akik megtiltották híveiknek, hogy fehérneműjüket kimossák, mivel ezzel elmossák a — szerencséjüket. Magában a tunkini járásban 1500 láma volt, úgyhogy minden 5—6 felnőtt lakosra egy-egy pap jutott. Ma nagy ipari üzemei vannak Burját-Mongóliának. Ulan-Udenben van üveggyára, gőzmalma, két fűrésztelepe, villanytelepe stb. Most épül ott egy hatalmas ólomfeidoigozó üzem, új szénbányák nyíltak meg, nagy húskombinát van épülőben. Vannak virágzó állattenyésztési telepei. Vannak nagyszerű fürdőhelyei és kórházai. Elemi iskoláiban ma 68 000 gyermek tanul a saját anyanyelvén, 103 középiskoláját pedig 18 ezer diák látogatja. Van 8 technikai iskolája és 3 főiskolája. Vannak burjátnyelvű újságjai. Papok helyett — akik ádáz ellenségei voltak a fehérneműmosásnak — 120 orvos gyógyítja a betegeket. A tunkini járás 1500 lámájából ma mindössze 10 prédikál még a túlvilági gyönyörökről és agitál — persze titokban — a tisztaság ellen. így lehetne folytatni hasábokon át. A Szovjetunió esküdt ellenségei azonban nem nyugszanak. Mivel ezeket a szemmel látható, a történelemben páratlanul álló sikereket letagadni nem lehet, új érvek után kutatnak. A Prágai Magyar Hírlap szerint ezeket az eredményeket a cárizmust felváltó bármilyen más „okos és tisztességes kormányzat" is elérte volna, minden forradalom nélkül. „Lehetett volna az olaszhoz hasonló felvilágosult abszolutizmus — írja a Prágai Magyar Hírlap — az angol, vagy amerikai rendszer erényeit tükröző demokrácia, az igazi keresztény morál alapján álló munkás és becsületes társadalom, az orosz föld édenkertjének kincseit ugyanúgy kibányászhatta volna, mint Sztálin ötéves tervei." Valóban? Nézzük csak meg a Szovjetuniót környező tőkés államokat, melyek hajdan a cári birodalomhoz tartoztak. Nézzük azokat az országokat, ahol a mensevikek árulása folytán, idegen nagyhatalmak segítségé1 KOMMUNISTA EDE3E3E3 El vei sikerült leverni a proletariátus és dolgozó parasztság felkelését, ahol az uralomra ke riitt burzsoázia ugyanolyan „Édenkertet" vett át, mint a Szovjetunió bolsevikjei, ahol a polgári stijtó szerint „okos és tisztességes kormányzat" „boldogítja" a népeket és ahol hamisítatlan „keresztény morál" alapián küldik másvilágra az éhező munkást és koldussá tett parasztot, ha azok a rettenetes nyomor, a politikai és kultúrrabság ellen tiltakozni mernek. Finnország, Lettország, Litvánia. Észtország, Lengyelország — mindezek az államok fellegvárai a „keresztény morálnak". És ezekben az „okos és tisztességes" kormányzattal bíró államokban nem tudják elérni az ipari termetesnek még a háború előtti színvonalát sem, holott a Szovjetunió már 1933-ban elérte háború előtti ipari termelésének a négyszeresét. N. N. Popov szerint Lengyelország 1913-ban 40,8 millió tonna szenet termelt, 1933-ban csak valamivel több mint 28 millió tonnát; míg 191,3-ban 478 ezer tonna vasércet termelt, 1933-ban csak 160 ezer tonnát; míg cinkérctermelése 1913-ban 116 ezer tonnát tett ki, 1933ban csak 21 ezer tonnát. A vas és acéltermelés terén 1929-ben, tehát a legnagyobb konjunktúra idején, háború előtti termelésének csak 80 százalékát bírta elérni, és 1935-ben ez a szám is 20 százalékkal csökkent. Pedig Lengyelország és a balti államok a cári Oroszország iparilag legfejlettebb nemzetiségi területei voltak. Emellett például a lengyelországi „okos és tisztességes" kormányzat belelövet a sztrájkoló munkásokba, katonai biintetőexpedíciókat küld az ukrán területekre, ahol halomra gyilkolják a vérig zsarolt ukrán parasztokat, akik sóvár szemmel figyelik a Szovjet-Ukrajna kolhozparasztságának magasba ívelő életszínvonalát. A lengyel, litván, finn börtönök tele vannak a dolgozó nép és az elnyomott nemzetek legbátrabb harcosaival, akiket az uralmon lévő burzsoázia a logbarbárabb kínzásoknak vet alá. íme a nemzeti felszabadulás két útja: a kommunisták, a bolsevikok által mulatott út, mely az elnyomott nemzetek igazi felszabadulása, gazdasági felvirágzása, a formájában nemzeti, tartalmában szocialista kultúra csodálatos fellendülése felé vezet és a nemzeti „felszabadulás" másik módja, ahogyan Hlinka, Eszterházi—SzüllőSzentiványi finn, litván és lengyelországi kollégái hajtották azt végre. Érthető tehát, miért értelmezték és értelmezik a Szovjetunió nemzetei az önrendelkezési jogot úgy, hogy nem akarnak elszakadni a Szovjetunió területétől, ellenkezőleg: egyre szorosabbá válik a közöttük levő testvéri kapcsolat. Érthető, miért áll őrt az ukrán, tatár, kirgiz, burját vöröskatona a Szovjetunió határán és miért fogja majd véres fejjel visszaverni azt, aki „disznó ormányát a szovjet-kertbe akarná beletúrni". MAJOR ISTVÁN (Megjelent Az út, 1936. május 1-i számában.) A kenyheci téglagyár Kenyhec eddig csak az ott leltárt csodálatos avar temetkezési helyekről volt nevezetes. Csendes, szerény falu a csehszlovák—magyar határszélen, a közigazgatási központtal, a szomszédos Szinával néhány ház híján majdnem összeér. Itt, a két falu találkozási pontján húzódik meg a téglagyár. Hirtelen megépített kis irodaépület. Mellette hosszú pajtatető — ez a szárító. A szárítók mögött füstölögnek a kemencék. Ennyi látszik az országútról. A szokatlan csendet csak az egymással viccelődő asszonyok nevetése bontja meg. Az adminisztrációs épület egyik szobájában, az étteremben és a pihenőszobában (az egész épület három szobából áll, a másik az iroda, a harmadik a kis műhely) ülnek, éppen ebédszünet van. — Mióta működik ez a légiagyár? — Már három éve, és egyre jobban! — büszkélkednek az asszonyok. Joggal, hiszen kereseti lehetőséget teremt a kis üzem húsz falusinak, anélkül, hogy kilométereket kellene utazniok munka után. Szirovicky Péternével, az adminisztrátorral és Koncsol Endre kemencemesterrel beszélgetünk' a téglagyárról. Megtudom, hogy az adminisztrációval, kemencemesterekkel együtt húsz embert foglalkoztató üzem havonta százezer téglát készít. — Milyen jövó elé néz ez a kis üzem? - kérdezem Szirovickynét. — Kelet-szlovákiai méretekben a legjobb téglagyárak közé tartozunk. Beneveztünk a járási munkaversenybe és amit vállaltunk, ha csak valami gépvagy más berendezéshiba nem gátol meg bennünket, az évi 600 000 téglaegység tervet 100 ezerrel túlteljesítjük. — Mennyi hasznot hajt majd a kölcsönök törlesztése után a téglagyár a falunak? — Az ilyen munkatempó mellett minden évben 200 000 koronányi tiszta haszonra számíthatunk. Az igények, az egyre növekedő építkezések KeletSzlovákiában azt mutatják, hogy erre minden lehetőségünk meglesz. — Mennyit keresnek az aszszonyok? — 1200—1600 között, tisztán. — Ez csak idénymunka? — Az, de igy is megkeresnek nyolc hónap alalt 10 000 koronát. Büszkék a kenyheciek a téglájukra. Ebben az évben már állandóan első osztályú téglát gyártanak. — Tavaly nem mind volt első osztályú? — kérdezem. — Hát, mindig tanul az ember — mondja Labanc Imre, a másik égetömester. — Az a fontos, hogy most már jó a téglánk. Kinn, az irodaajtó mögött már lármáznak a gépek, vége az ebédífciinetnok. Egy hatalmas gép mellett készül » nyerstégla, asszonyok rakosgatják, csillézik a szárítóba. Az égetökemencék felé tartunk. Az éppen szolgálatos Labanc Imre égetőmester fenyőfát hajigál a lángokba. Magyarázza, hogy a légrésesen rakott téglák közt boltozatos járatokat hagynak ki a kemence alján a tűz részére. A kemence belseje egy hatalmas téglarakás. A tulajdonképpeni kemencének is csak az alja, hátulja és két oldalfala állandó. A tetejét és homlokát a berakott téglák betapasztásával képezik ki. — Ezt a kemencét és a szárítónak ezt a részét már saját erőnkből építettük fel — magyaráz kísérőm. — Anyagunk is van bőven három kilométer hosszúságban egészen a határig. Felmegyünk a kemence tetejére. Csak úgy perzsel a hőség. Az ember szinte azt hiszi, hogy lángnyelvek ölelik a lábszárát. (gágyor) 29 — Spicli! — suttogja alig hallhatóan Tarabusz. — Ö lőtte agyon a társamat, amikor a partizánok között dolgoztam. Azt hiszem, rám ismert... —Ha rádismert, lefognak! — szólal meg vészes pillantássala szemében Komora. — Még engem is bemárthatsz! — Mit képzelsz rólam?! — háborodik fel Tarabusz, és mérgesen becsapja a szekrényajtót. — Egyikőtöknek el kell tűnnie! — Még hogy én?! — suttogja fenyegetően Tarabusz, és vadul megragadja Komora vállát. Keze a nyaka felé csúszik. — Itt fojtanálak meg, te ... — Ha az öreg „eltűnik", nincs semmi baj, csak szent Péternek mondhatná el a titkát! Bízd rám! — sziszegi Komora. — Vezesd a kertek alatti útra! Te meg fuss a telepre, hogy alibid legyen! Az utcán beszélj valakivel ... — Veled mi lesz? — Velem ne törődj! Soha az életben nem láttál! Menj! — suttogja Komora, s az ajtó felé taszítja Tarabuszt. Górázd izgatottan várakozik. A szobából kihallatszik a villanykapcsoló kattanása. Tarabusz elolthatta a lámpát. Végre nyílik az ajtó. A házigazda gyors mozdulattal maga után rántja az ajtót, és csak most ölti magára a kopott, háromnegyedes kabátját. — Nekem is sietnem kell a szövetkezet telepére. Éjjeliőr vagyok — szól a vendégéhez. — Az autójuk hol áll? — A kocsma etőtt. — Jó messze van — mondja Tarabusz, és kinyitja a konyhaajtót. A kertek alatt előbb odaér, legalább öt percet nyerne azzal... — Nem bánom. Biztosan türelmetlenül várnak rám. — Jöjjön, megmutatom az utat. Tarabusz maga elé engedi a vendégét. Eloltja a lámpát, becsukja a konyhaajtót. Rá- és visszafordítja a kulcsot. Górázd hadd higgye, hogy kétszer forgatta meg a zárban. A kulcsot zsebre vágja, s a kert felé int. — Erre menjünk A .. Górázd veszélyt szimatolva előre engedi Tarabuszt. — Maga jobban ismeri az utat. • Tarabusz vállat von, és magabiztosan előresiet. A kertben hátrafordul, úgy mondja Gó. rázdnak. — Aztán balra forduljon, végigmegy a kertek alatt, s kijut az országútra, onnan már csak néhány lépés a kocsma. Még vaksötétben sem tévedne el! — A sötétséget megszoktam a háborúban. A csillag és a hold volt a lámpásunk — válaszolja Górázd. — Most egy árva csillag sincs az égen — dünnyögi Tarabusz. — És sűrűsödik a köd — morogja Górázd. — Rossz idő jár a sofőrökre! Tarabusz megrezzen. Miért mondta nyomatékkal a hangjában, hogy rossz idő jár a sofőrökre?! Hogy magára értse? s keze ökölbe szorul, alig tudja fékezni vad indulatát. Ha nem lenne itt Pista, Górázdra vetné magát, s addig szorongatná a torkát... Nem hiába fogadkozott, hogy még ma megfojt valakit! De nem fojthatja meg, -a szomszédék tudják, hogy nála járt... Górázd elnéz Tarabusz feje fölött, a kert alatti fák kopasz koronái felett. Szennyes szürkén sötétlik az ég alja. Nem látni messzire, a távolabbi fák belevesznek a ködbe. A kert végére érnek. Tarabusz kinyitja á hátsó kiskaput, s balra mutat. — Arra menjen! Én meg sietek a szövetkezet telepére! — és sapkája siltjéhez emeli az ujját. — Minden jót... Górázd lassú léptekkel elindul a kertek alatti úton. Amikor a szomszéd fia elköszönt Tarabusztól, és hazasietett, a konyhájukban várakozó mérnök úrnak és a szép szőke asszonynak megmondta, mit válaszolt Górázd bácsi. „Csak menjenek! Mindjárt megyek én is!" Még a faluba érkezésük előtt megbeszélte a fiával és Lidával: amikor felkeresi Tarabuszt és valakit érte küldenek, és azt válaszolja: mindjárt megyek én is, az azt jelenti majd, megtalálta, akit keresett. Lida és Gyuri ne menjen sehová, hanem figyeljék Tarabusz házát, hogy mi történik odabent. Szerencséjükre Tarabusz szomszédságában is találtak olyan embert, aki a gyárban dolgozik. Amikor a fiatalember a hírrel hazafutott, csodálkozott, hogy a vendégek nem távoznak, pedig azt mondták, sietniük kell haza, azért küldték át a szomszédhoz, hogy szóljon az öregnek ... Lida és Gyuri tanácstalanul összenézett. Mit csináljanak? Hogy figyeljék most Tarabusz házát? Gyuri magára kapja a kabátját, és kérlelőn néz a fiatal munkásra. — Valamit kérdezni szeretnék — mondja, s kifelé int, mintha figyelmeztetni szeretné: csak négyszemközt mondhatom el! 1970 (Folytatjuk) 4 r