Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-08 / 213. szám, kedd

EZREK ÉLETÉT MENTETTE MEG A NAPTÁR ugyan még nyarat mutat, de a levegőben már érezni a közelgő ősz leheletét. A kórház kertjében a bágyadt napon szédelegnek a kései virágok. A belgyógyászat folyosóin, kórtermeiben vattapuha papucsokban kószál a halál. Nem látni, nem hallani, csak az éteres-karbolos-klóros atmoszféra sejteti, hogy ott Jár... Nehezen, ipinden erejük megfeszítésével dobognak a szívizomgyulladásos, billentyühibás, infarktQS szívek. Élni akarnak. Élni. Teret és időt kér magának az élet a Zsúfolt utcák forgatagában, a játszótereken és a kórházak fehérre meszelt szobáiban. És legtöbbször győz az élet, mert erős. A halálnál is erősebb .. . Az élet megtartásáért az orvosok ezrei küzdenek éjjel-nappal egész életükön át. Közéjük tartozik dr. fán Svoreň, a komáromi járási kórház belgyógyászati osztályának vezető főorvosa is, aki Zólyomból került a délvidékre. Bratislavában avatták orvossá, de már harmadéves egyetemista korában írt egy szaktanulmányt, melyből az alsóbb évfolyamok hallgatóit oktatták. És ami egészen szokatlan, mielőtt ledoktorált volna, már kinevezték rendkívüli egyetemi tanársegéddé. A hatvanéves főorvos életútjának, orvosi működésének érdemben történő méltatása meghaladja az újságíró lehetőségeit. Könyvbe kívánkozik és rangos író tollát igényli. Ezrek és ezrek életét mentette meg, új gyógyászati eljárásokat dolgozott ki, cikkek, szaktanulmányok százait írta, sok fiatal orvost tanított meg a halál legyőzésére. Lakásának dolgozószobájában évtizedeken át éjjel egykor, kettőkor aludt ki a lámpa. Svoreii doktor töprengett, régi és új leleteket, feljegyzéseket tanulmányozott, hasonlított össze, figyelemmel kísérte a szlovák, cseh, magyar és német kollégák eredményeit. Tihanyban együtt dolgozott a Nobel-díjas Szentgyörgyi professzorral. Soha nem békült meg a totálisnak látszó, megoldhatatlannak tűnő orvosi problémákkal. Gyűjtötte, halmozta azt az okosságot, amely a konok „kaszást" meghátrálásra kényszerítette. Egyik írónőnk évekkel ezelőtt találóan írta róla: nyugtalan ember. A „fehér foltok", az orvostudomány még ismeretlen területei, lehetőségei nyugtalanították. És nyugtalanítják ma is. Hatvan év ide, hatvan év oda, Ján Svoreň még ma is nyugtalan ember. Több mint 25 éve dolgozik Komáromban. Ahogy mondani szokás, megjárta az orvosi pálya minden kálváriáját. Volt belgyógyász, dolgozott a fertőző-, TBC, röntgenosztályon és a laboratóriumban is. Fiókjában sárga akták tanúskodnak arról, hogy nem egy esetben kiütéses tífuszos beteget gyógyított meg, vagy pontosabban szólva: hozott vissza az élők sorába. Ma az általa vezetett belgyógyászati részleg országos viszonylatban is kitűnő eredményeket ér el az emberiséget egyébként jócskán tizedelő szívinfarktus gyógyítása terén. — Az infarktus nem gyerekjáték — mondja a főorvos. — Nézetem szerint egyik okozója az idegrendszer és az egész szervezet fokozott méretű igény, bevétele. Az emberek a rendes foglalkozásuk mellett másodés harmadállást vállalnak és gyakran olyan állást töltenek be, amelyeknek követelményei túlhaladják képességeiket. Ha a beteg idejében hozzánk kerül, legtöbbször sikerül megmenteni. Nem egy olyan példát tudnék mondani, hogy az infarktusból kigyógyult személy folytatta eredeti foglalkozását, pedig közülük sokan fizikai dolgozók voltak. Jólesik hallani az ilyen szavakat. Azt azonban már nehezebb leírni, hogy a főorvos és munkatársai sokszor milyen emberfeletti küzdelmet vívnak egyegy beteg megmentéséért. Míg Svoreň doktor arról beszél, hogy soha nem volt „hűtlen" Komáromhoz, hogy nem egy fővárosi állást utasított vissza, mondván, hogy a kisvárosban élő betegeknek is szükségük van képzett orvosokra, hogy harmincéves orvosi pályája alatt csak egy alkalommal „írták ki", amikor a vakbelét távolították el, hogy kísérleti alapon szűrővizsgálatokat végzett több száz emberen, vajon nincs-e cukorbetegségük (diabetis), addig a szobája falán elhelyezett, bekeretezett okleveleket nézegetem. A belgyógyászati részleg dolgozói 1962ben a CSKP Központi Bizottságától „A XII. pártkongresszus munkacsoportja" címet kapták. Dr. Ján Svoreň 1962-ben a köztársasági elnöktől az „Építésben szerzett érdemekért" című kitüntetést kapta, kollektívája 1961-ben elnyerte a „Szocialista munkabrigád" címet, azután miniszteri kitüntetések, a kerületi és járási szervek elismerő oklevelei következnek. Míg beszél, észreveszi elkalandozó tekintetemet. — Az okleveleket írja össze? Sokkal több van belőlük, csak a karbantartók még dolgoznak az épületen és több kitüntetést nem tettünk vissza a helyére. Ján Svoreň nagy elfoglaltsága mellett gyakran szakít időt egészségügyi felvilágosító tevékenységre is. Komáromban megtanult magyarul és a környező falvakban a Vöröskereszt rendezvényei keretében szlovákul és magyarul tart előadásokat a betegségek megelőzéséről. Az öregekről sem feledkezik meg. — Szép az öregkor — mondja —, de csak akkor, ha az idős ember derűs, egészséges, ha nem „nyűgölődik". Most írtam egy tanulmányt az aggkorban előforduló megbetegedésekről. Kár, hogy csak mi, orvosok foglalkozunk az öregekkel. Üdvös lenne, ha az építészeknek is eszükbe jutna a lakások tervezésénél, hogy a legtöbb családban van nagypapa vagy nagymama, és nekik is építenének egy szobácskát, amely csak az övék lenne, és amelyet ízlésüknek, kényelmüknek megfelelően rendeznének be. A főorvossal folytatott több mint kétórás beszélgetés folyamán a szív megbetegedéseitől egészen az öregekről való gondĎskodásig sok mindenről esett szó. Róla, több ezer ember megmentőjéről, sok általa kikísérletezett és más intézetekben is bevezetett gyógymódok értelmi szerzőjéről azonban alig hallottam valamit. Szinte „harapófogóval" kell kiszedni belőle, hogy a saját elgondolásai alapján tervezett egy 200 ágyas belgyógyászati pavilont, amely a korszerű gyógyászat minden követelményének megfelel. — Inkább panaszkodom egy kicsit — mondja tréfásan. — A mikor j elszálltam a vonatra, s beléptem a fülkébe, előbb az ajtónál ülő fiatal párt vettem észre, majd az ablaknál egymással szemben ülő két legényt. Már elindult a vonat, amikor megláttam, hogy a fiatal párral szemben egy 80 év körüli anyóka ül. Orrán hatalmas szemüveg, kezében imakönyv, melyet most éppen kinyitott, hogy folytassa az olvasást. Méghozzá hangosan. Szavait azonban nehezen lehetett érteni — egyrészt a száguldó vonat zörgése miatt, másrészt azért, mert az anyóka nem olvasott valami folyékonyan. Azt azért ki lehetett venni, hogy a paráználkodásról meg a bűnbeesésről szól a „példabeszéd". Most már azt is kezdtem érteni, hogy ezt a témát nyilván az egymás karját, illetve derekát szorító fiatal pár miatt választotta a né.nike. A következő állomáson egy középkorú férfi szállt fel. A nénike megkérdezte tőle: — Megengedi, hogy olvassak? A jérji bólintott. — De hangosan — mondta az anyóka. — Sn mindig és Gyermekeim közül egy sem lett belgyógyász. Ketten fogorvosnak tanultak, egy pedig műszaki pályát választott. Valaha éveken át jutott időm még horgászatra is, de az utóbbi három évben nem volt horgászbot a kezemben. Sok energiát, életerőt érzek még magamban, de az éjszakai virrasztás sajnos már nem megy. Este tízkor leragad a szemem az álmosságtól. Kevés jól képzett egészségügyi személyzet áll rendelkezésünkre, és a járás lakosságához viszonyítva kevés a kórházi ágy is. Meg kell gyorsítani a gyógyítási folyamatot, és minél előbb újabb és újabb ágyakat kell felszabadítani a súlyos betegek számára . .. Az ősszel kezdtem az írást. A kerttel, a virágokkal. A legnehezebben — szerencsére — a főorvost éri el az ősz. Hatvan évéről úgyszólván semmi sem árulkodik. Kora reggeltől járja a folyosókat, a kórtermeket és a tudás fénysugarával űzi el a halk léptű, sötét halált. Kívánjuk, hogy még sokáig dacoljon az idővel, mert a ma és a holnap betegeinek igen nagy szükségük van rá. KOMLOSI LAJOS mindenhol olvasok, ahol megengedik — folytatta, és már olvasott is. Közben valahányszor felpillantott, hogy milyen a szöveg hatása, mindig elfelejtette, hol hagyta abba az olvasást. A hatás egyébként érdekes volt. A jelenlevők közül senki sem botránkozott meg, csupán mosolygott mindenki. A fiatal pár sem hagyta abba egymás átkarolását, sőt egyre jobban egymáshoz simultak, mit sem zavartatva magukat a paráználkodásról és a bűnbeesésről szóló szöveggel. Amikor Bratislavában megállt a vonat, az egyik legény az öregasszony táskáját fogta meg, hogy levigye, a másik pedig az anyóka mankóját vette le a polcról. A lányt átkaroló fiatalember pedig megfogta magát az anyókát, és leemelte a lépcsőn. A nénike mosolyogva kö" szönte meg a segítséget. Láthatóan elégedett volt. Talán azért, mert szentül hitte, hogy felolvasása hatására ilyen jók az emberek. F. I. A felolvasó anyóka 26 — Csak azért hívtam, hogy a tudomására hozzam, tegnap megkaptam a felszerelést! Ha nem tévedek, maga is kapott utasítást... — Igen, kaptam. Tegnap érkezett meg Georg levele. Azt írta, rövidesen felkeres valaki... — Már megtörtént. — Válaszoltam is neki... — Gyorsan dolgozik! — Unokabátyám, rokonom! Megkért valamire ... Frankén elhallgat. Nem árulhat el mindent. Pedig majd elszólta magát, hogy Georgnak azt is megírta, beszélt Zell Rudival, s arra kérte, hogy a jövő héten szerdán keresse fel Bécsben. Lehet, hogy kis I „ajándékot" is küld vele... Gálát úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy Frankén valamit elhallgat előtte. Rágyújt. — A leadót is megkaptam — újságolja Gálát. — Üzemeltetésére még nem kaptam utasítást, hacsak rendkívül fontos híre lenne... — Mást nem kapott? — Mikrofényképezőgépet. — Arra, azt hiszem, szükségem lesz. — Mikor? — Az ember sosem tudhatja. — Értem. Ha akarja, ma is megkaphatja. — Szeretném ... — Rendben van ... Másban miben lehetnék a segítségére? — Georg azt ls megírta, hogy valamit küldenek a részemre . '.. — Még van ott egy kis csomag, de csak akkor bonthatom fel, amikor utasítást kapok rá. — Remélem, hamarosan felbontja! — Miből gondolja? — Sejtem ... — Szeretem az óvatos embereket, Frankén úr! Remélem, Halder barátjának sem árul el mindent! Minél kevesebben tudnak a dologról, annál jobbl — Maga tudja, hogy Halder is? ... — rökönyödik meg Frankén. — Ha nem tudnám, akkor nem ültem volna a Parkban az asztalukhoz. — S a kedves felesége? ... — Bolondos asszony ... Remélem, maga sem avatta titkába a feleségét! — Sosem értené meg ... — Egyet a szíves figyelmébe szeretnék ajánlani. —• Tessék. — Kis ügyekbe ne vonja be Haldert. Katonatiszt, fontos helyen dolgozik, narancshéjon is elcsúszhat... Vele szemben türelmeseknek kell lennünk. Számunkra fontosabb, ha nagy halat akaszt a horogra ... — Ezért kell a mikrogép ... — szólja el magát Frankén. — Nem bánom, csak legyenek elővigyázatosak! A kultúrpark közelébe érnek. Gálát százados megáll. — Forduljunk inkább vissza — mondja. Lassan ballagnak visszafelé. Alkonyodik. Fakó fénnyel kigyulladnak a lámpák. A folyam tükre, mintha megfényesedett volna, recés ablaküvegként csillog, az alkony fényeit tükrözi. Hallgatagon lépkednek. Síri csend venné körül őket, ha a közeli úton nem robognának autók, nem csörömpölne a villamos. — Mondja csak, mérnök úr, miért vállalkozott erre a munkára? — kérdezi Gálát. Frankent meglepi a kérdés. — És maga? — Qrás és ékszerész voltam. A szüleimet kitelepítették. Én már nem kezdhetek új életet. De maga még fiatal.. . — Itt a fiatalok is öregek! Itt álarccal kell élnie az embernek, mert nem tud az lenni, aki lenni tudna ... — Igaza van ... — Maga sem lelheti nagy örömét az életben! — Minek örüljek? Mindent elvesztettem... Frankén nagyot sóhajt. — Igába fogott barmok vagyunk! — fakad ki hirtelen. — Csendesebben! — figyelmezteti Gálát. — Egy szerelmespár jön felénk. — Fütyülök rájuk! Mégis elhallgat. Űjra rágyúj- • tanak. Percekig szótlanul mennek egymás mellett. A Devín Szálló közelében Gálát elbúcsúzik. Megbeszéli Frankennel, hol adja át még ma este a mikrofényképezőgépet, s ezentúl minden második nflp délután négykor itt találkoznak a Duna-parton, hogy szükség esetén segíthessen, s ha sikeresnek ígérkezne a tervezett Halder-akció, a leadó útján azonnal üzennének a németországi Központba. Utasítás nélkül is megkezdheti a leadó üzemeltetését, mert az aktatáskában küldött rejtjeles levélben ezt is közölték „vele", hogy rendkívüli esetben a megadott, mindig ugyanazon időpontban bármikor leadhatja a híreket... Kurt Fritzsche, Pernek Tibor, Komora János, legújabban Pista, aki már azt sem tudja, milyen névre hallgasson, úgy érzi magát, mintha egérfogóba került volna. Az ajtó zárva, az ablak zárva. Ki nem mehet, bent meg nincs maradása. A szekrény mellé akasztott kis tükör elé lép. Az udvarról a konyhába beszűrődő tompa fény meggyöngültén hatol a szobába. Farkasszemet néz a tükörbeli homályos képmásával. — Komora János levente! — morogja a tükörbe. „Parancs!" — feleli kesernyésen félrehúzott szájjal a tükörbeli képmása. — Tudsz te egyáltalán magadnak parancsolni?! fakad ki saját maga ellen. „Mit csináljak?" — Gondolkodj! „Az a legkönnyebb!" — Akkor állapítsd meg, hol követtél el baklövést? „Nem tudom." — Kitől tudták meg, hogy Kurt Fritzsche eredeti neve Komora János? „Ezt töltik kellene megikérdezni." — Marha vagy! „De nem ugrottál be nekik!" — Még nem vesztettem el a hidegvéremet! „Bátor fickó vagy!" — Most mit ajánlasz, bajtársam? „Kitartás!" — Szálasi is kitartott, és mégis megdöglött! „Inkább Ondrejra gondolj!" — Hol van az a tökkelütött? Szétaprítom a fejét, ha a kocsmában elissza a maradék eszét! „Mi a fenének küldted el másodszor is?! Mit hallhatna ebben az eldugott fészekben, ahová még a vonat sem jár?!" Komora János dühösen hátat fordít a tükörnek. Az asztalról felkapja a demizsont, és kortyol egy keveset belőle. Az ablakhoz megy, kissé félrehúzza a pokrócot, és kiles az utcára. Hol vagyok? Börtönben? — morogja maga elé, és lerántja a pokrócot, a padlóra dobja. Most a függöny mögül leselkedik. Az országút mentén álló két jegenyefa megfeketedett az alkony sűrűsödött homályában. Az aszfaltút nedvesen csillog. Permetezhet a köd. Széles szoknyájú, csizmás öregasszony ballag az útszélen, kis unokája előtte ugrándozik. A szemközti házikó ablakából fény szűrődik ki az utcára. Egy nehezen kivehető női alak lehúzza a rolót. A sötét kapualjban lány álldogál, balra tekinget. Kire várhat. — Énrám nem! Az úristenít, hova süllyedtem?! Mit keresek itt ebben a piszkos faluban?! Még ha odahaza lennék! De itt?! Ahol mindenki az ellenségem! Még ez a gyilkos is! (Folytatjuk)