Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-06 / 36. szám, Vasárnapi Új Szó

A Ezio Taddei (1893—1956), olasz kommunista író Livornóban született. La fabbrica parla (Beszél a gyár) című önéletrajzi regényéből tudjuk, Hogy iskolába alig járt, , s műveltségét olvasással szerezte. Több esztendőt töltött a fasiszta börtönökben, majd Amerikába emigrált, ahol a legnagyobb nélkülözések közepette élt a második világháború végéig. Hazatérése után széles körű írói és újságírói tevékenységet (ejtett ki. Az Egyesült Államokról szóló elbeszélés- és karcolatgyüjteményének — amelyből az alábbi írás is való — ezt a sokatmondó címet adta: Ho rinunciato alla libertá (Lemondtam a szabadságról). VIDÁMSÁG t/b tót"' ' '•? • s f- sfi..jSrí's . • egész történetei való színűtlennek találtam. Hiába, ezt már nem hihettem el. — Hát az, ami a Bleecker Streeten történt? — kérdezte a szakács a Vidámság Házában. — Azt hiszed, hogy Olaszországban vagy? Ugyan menj... Abban a pillanatban csak ketten voltunk a konyhában. A mosogatóember elvégezte a munkáját, és most üldögélt. Ilyenkor a vendégek már nem ettek, hanem csak ittak. A szárnyasajtón át belépett a pincér. — Két szendvicset. Roszbiffel. A pincér valószínűleg sietett, mert maga rendezte el a kenyeret, beletette a két szelet roszbifet, szalvétába csúsztatta a tányér mellé és kiment. A «teremben most egy olyan dalt énekeltek, amelyre nem lépkedni, hanem éppen csak csoszogni kellett, és odalátszottak az összesimult párok. A szakács tovább beszélt: — Látod, most énekelnek, egészen rendes a hangulat. De ha kitör a balhé, vagy mit tudom én, valamiért összeakaszkodnak ... — Mi történt a Bleecker Streeten? — Én láttam. Ott is szakács voltam... Micsoda társaság!... Jártak oda rendőrök, gangszterek, művészek, pénzes pasasok, igazi milliomosok, a legfelső törvényszék tagjai, szenátorok, mindenféle ember ... Pedig tudják, hogy miféle hely. De vonzza őket. Egy éjszaka, már négy óra lehetett, mind részegek voltak. Na, volt ott egy alak, jól emlékszem rá, egy Ir, aki valamiért szájalni kezdett. Tu'dod, hogy mi történik ilyenkor: kapott vagy két ökölcsapást az arcába, és elnyúlt az asztal alatt. De felemelkedett, és kiabálni kezdett, hogy a pincérek ütötték le. — Tudom, hogy mivel linkelsz — mondta a tulajnak. —' Itt fent vannak a szobák. Kokaint Is adsz — A teremben senki sem beszélt. 'A tulaj emberei úgy tettek, mintha csendesíteni akarták volna, megfogták, nevetve lökdösték, de nem a kiJárat felé, hanem behozták a konyhába. Az Ir kapkodott, védekezett. A tulaj a teremben maradt. Egyszer csak az egyik ember fogta a nagy kést, amellyel a csontot vágtuk, és simán a fejébe eresztette ... —- És te? — Én? Mit csinálhattam volna? Attól a naptól kezdve felmondani is féltem. Még két hónapig maradtam, aztán beteget jelentettem. A tulaj orvost küldött hozzám, orvosságról is gondoskodott.., — És akik a teremben voltak? — Nem történt semmi... Az írt nem látták, hallgattak... Itt pgyikmásik ember eltűnik ... Reggel jönnek a szemetes autók ... Eszembe jutott az óriási húsőrlő szerkezet, a vasfalú kocsi szájában... — Ha egyszer oda bekerült, ugyan ki találja meg? Én azért jártam a Vidámság Házába, mert ott dolgozott Macchi, <? szakács. Egyszer így szólt hozzám: — Gyere el. De későn, amikor már túl vagyok a nehezén. Kapsz valamit «nní. Járt oda egy feltaláló is. Kicsi, sovány emberke volt, földszínű kabátjának rongyos volt az ujja. Belépett és szó nélkül, hangtalanul enni kezdett: nyelt, nyelt megállás nélkül. En csak néztem a kanalát, amely sohasem volt elég fürge. Végül is letette, a tányérból a szájába töltötte a maradékot, azután nagyot sóhajtott. A találmányai egészen furcsa dolgok voltak. A legfontosabbnak az elsüllyeszthetetlen páncélszekrényt tartotta. Meg Is magyarázta, hogy az a találmány miért hasznos. A másik egy berendezés volt, amely rablótámadás ellen védte a bankokat. Amikor mi kezdtünk beszélni, a feltaláló nyomban elcsendesedett és visszatért a gondolataihoz. Többé nom törődött velünk. A teremben mindig voltak vendégek. Az ajtó ovális üvegén át női arcokat láttam, amelyekről le lehetett olvasni a bárgyú unalmat. Cigarettáztak. Azután valamelyikük felemelkedett, odament a mikrofonhoz és rekedt hangon énekelni kezdett. Volt ott egy lány. Kate. Elég csinos pofika, folyton jött-ment és nevetett. Néha beugrott a konyhába. Ogy jött, mint a szélvész. A ruhája is mindig vidám színű volt. Kate rögtön így szólt: — IShes vagyok. Ez a bifsztek nekem készül? — Maga rendelte? — Én. Gyorsan, gyorsan, de ne siisd ki erősen. Bután odament a tűzhelyhez és leemelte a fedőt az egyik fazékról. — Ez itt micsoda? — Halleves. —• Ö, nem kell, olajos .. . Meg büdös ... — Megevett egy darab sült krumplit. — Kellemes itt nálatok. Ujjával a feltalálóra mutatott. — Hé, feltaláló ... igaz-e, hogy maga a mások pénzét akarja megvédeni? Rólam csak ennyit mondott az első este: — Ez meg ki? Elhúzta a száját, és a kezével felém intett. — Macchi, várok. Ha szeretsz, nem hagysz éhen halni. — Ki ez a lány? — kérdeztem szakács barátomtól. — Egy lány. Legaláhb ötven dollár. • Amikor újra láttam, kissé szomorúan néztem rá. Észrevette. — Mi baja? — kérdezte. — Semmi. — Tudom, tudom ... És miközben a fedőket emelgette, nevetve felém fordult: — Az ilyesmi már nem divat. Legalább is itt nálunk. És nagyon kedvesen intett. így ment ez reggel fél hatig. A Vidámság Háza ekkor zárt. A bejárat előtt, a járdán ott állottak a szemetestartályok. Bennük volt mindaz, ami az éjszaka történt. Néha délben, egy óra felé vetődtem oda. A Vidámság Házában takarítottak, a helyiség nyitva volt. A tulajdonos felesége egyedül lézengett benne. A konyhában senki. Az ajtaja felől hideg zsír szaga áradt. Leültem egy asztalhoz. A hamutartók tele voltak csutkákkal, csaknem valamennyien ragacsos rúzsnyomok látszottak. — Vajon kl szívta el ezt a rengeteg cigarettát? Á pult mögött, a tükrös fal hosszában a kehely alakú poharak sorakoztak. Mindegyik fényes és ragyogó volt, mintha sírt velna. És a kék és rózsaszínű fények a bomlás érzését sugallták. Macchi, a szakács, későn jött aznap. Köszöntöttük egymást. Előbb átadott nekem egy csomagot, amit a felső városba kellett vinnem. — De előbb egyél egy falatot, hogy megfogd a gyomrodat. Én nem voltam a Vidámság Háza alkalmazottja, dehogyis voltam; csak éjszakánként jártam oda, mint a feltaláló, és néha nappal, amikor Macchinak szüksége volt rám. A Vidámság Háza tulajdonképpen csak este kezdett dolgozni. Hét óra felé megjelent néhány habitűé, majd nemsokára elment; később, amint az órák teltek, lassanként összegyűltek az igazi éjszakai vendégek. A Vidámság Háza vendégei között volt több fiatalember, aki tőzsdeüzlettel foglalkozott. Hozzájuk tartozott három olasz is. Az egyikből később nagykövetségi titkár lett. Ezek a fiatalemberek roppant egyszerűen éltek: nem csináltak semmit. Megvoltak a tőzsdeügynökeik, akik az üzlettel foglalkoztak. Ök úgy délután két óra felé keltek fel, fürdéssel és dumával eltöltötték az időt hatig. Hat óra felé bejöttek a Vidámság Házába. és elmesélték, hogyan töltötték az éjszakát. A legkedvesebb foglalkozásuk az volt, hogy a lapokból és újságokból kivágták az új divatmodelleket. Azután egy bizonyos tudakozódó-ügynökség útján megtudták a manekenek nevét és pontos címét. Esténként a Vidámság Házában a barátok megmutogatták egymásnak a kivágásokat, majd ilyen beszélgetés kezdődött: — Ez fenomenális nő. — Mikor voltál nála? — Pénteken. — És a tegnapi? — Ugyan ... nem sokat ért. Egy másik így szólt: — Akarsz egyet? Hosszú lábak, barna haj. — Nagyon barna? — Éppen megfelel az ízlésednek. Várj csak... — Előhúzta a telefonjegyzéket. — Most otthon találod. — Itt a fényképe? Z