Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-06 / 36. szám, Vasárnapi Új Szó

EGRI VIKTOR: AZ IDŐ BORTONEBEN DÉNES GYÖRGY VÁLOGATOTT VERSEI Dénes György Az idő börtön

ében Madách 1970 Irodalmunk harmadvirágzása alatt elsősorban az új írónemzedék jelentkezését kell értenünk. Kezdetben jobbára költők indulásáról van sző, akik a háború, a felszabadulás, állampolgárságunk elvesztésének, majd visszanyerésének, a negyvennyolcas esztendő és a későbbi évek nagy, de népünk számára nemegyszer súlyos, megpróbáltatásokat jelentő eseményeit — a jogfosztásokat, a lakosságcserét — igen fiatalon élték át. Fábrvj Zoltán állapította meg az Irodalmi Szemlében 1964-ben Antisematizmus című tanulmányában, hogy „az induló magyar irodalom adott helyzetet talált, kész tényeket: a dogmatizmus, a személyi kultusz uralmát, a sematizmus igazoltságát." Valahányszor egy új versesgyűjtemény megjelenése kapcsán visszatekintünk a múltra, irodalmi életünk kezdeti „hőskorára", óhatatlanul felötlik bennünk a gondolat, hogyan szabadult meg az induló költő kötöttségeitől, hogyan lábalt ki a sematizmus hínárjából és vált a szép szó mesterévé? Fel kell tennam a kérdést Dénes György esetében is, akinek ezekben a napokban jelentette meg a Madách Könyvkiadó a Versbarátok Körének tagilletményeként Az idö börtönében címmel eddigi négvi verseskötetének [Magra vár a föld, 1952; Kék hegyek alatt, 1955; Hallod, hogy zengenek a fák, 1962, Evek hatalma, 1966) és legújabb termésének javát. 1952-ben ezeket a lelkendező sorokat írtam első kötete bevezetőjében: „Dénes Györggyel a Magyar Könyvtár fiatal, új tehetséget mutat be, akit már népi demokráciánk neveit költővé. Ez a körülmény ünnepi jelleget ad a bemutatkozásnak; jelzi, hogy a csehszlovákiai magyarság kulturális élete termékeny televénybe mélyesztette gyökereit és épülő rendünk érlelő napja alatt sokat ígérően kezdi kibontani virágait." Valóban ünnepinek éreztem akkor, hogy szlovákiai magyar lírikus nyerte meg a Csehszlovákiai írók Szövetsége szlovák tagozata és a Cseh-' szlovákiai Ifjúsági Szövetség közös pályázatának első diját, és nincs okom, hogy az említett bevezető megállapításait és — megengedem — téves nézeteit és túlzásait visszavonjam vagy helyesbítsem. Az adott helyzetben a lelkendező hangnak is oka és létjogosultsága volt. Ma is a lírai realizmus helyes megnyilvánulásának érzem, hogy indulásunk idején Dénes a szolgaság emlékeit, a láncra vert lázadókat idézte, hogy felujjonghasson, mint pusztul a szégyen és gond, a sötétségre és babonára azért mutatott rá, hogy aztán a pirkadó hajnal elé tárt lélekkel örvendjen a nyíló iskolának, kultúrháznak, könyvtárnak, és örvendjen, hogy „nincs többé süppedő kunyhó és nyomor, hol sápadt mécses füstölög." ^énes már indulása idején és később is hosz** szú éveken át azok közé tartozott, akinek líráját közéletinek mondja a kritika. A közéletiségnek fogalmát, a szocialista költő küldetését Andrej Voznyeszenszkij így, fogalmazta meg egy nyugat-berlini irodalmi társaság egyik felolvasó estjén tartott bevezető előadásában: „A költészet helye ma ott van, ahol fáf valami, ahol fájó tapasztalatok szólalnak meg, változást jelezve vagy változást igényelve. A költőnek, éppen úgy, mint az orvosnak, a fájdalom központját kell felkutatni és okait diagnosztizálnia. Ott kell megtalálnunk a költőt, ahol az ember szenved, ahol egy egész ország, egy egész nép szenved —, akár a szerelmi bánat, akár a háború szenvedéséről van szó. Majakovszkij így fogta fel feladatát, és vállalta is, akárcsak Jeszenyin, Paszternak, Garcia Lorca vagy sok más művész, kiknek költészetét és életét ismerjük." Alig négy esztendeje, hogy Voznyeszenkijnek ez a vallomása elhangzott. A költészet ily értelmű funkcióját elismerő lírikusaink, köztük elspsorban Bábi Tibor, majd Gviurcsó István, de Dénes György is kezdettől hasonlóan foglalniazták meg magukban a költő hivatását. Bábi Tibor csaknem buktatók nélkül haladhatott előre költői útján, amely a tiszta gondolati tartalmú költészet magaslataira vezette, Gyurcsó Istvánnak a kifejezés nehézségeivel, művészeti fogyatékosságokkal kellett megküzdenie, Dénesnek pedig a frázisok talajáról elrugaszkodnia, hogy eljusson a Fekete kenyér frázismentes tiszta hangjához: Kenyér, fekete kenyér. Gazdagnak jut foszló fehér. Ám te pórok lelke voltál, száfunkban mézzé foszlottál. Kezdetben Dénest erősen foglalkoztatja az országépítés gondja; a béke erősítéséről, a falu új útjáról, az osztály'narcról, a közösségi életforma hasznosságáról és szépségéről beszél, de mondanivalójának nincs elég „élményrealitása'', mélységtartalma, a felületet még „ének fodrozza, szavalat díszíti." (Fábry.) Hiba volna azonban, ha általánosítanánk, ha nem ismernénk el, hogy Dénes már csaknem két évtizeddel ezelőtt is tudott teljesen sallangmentesen vallani a munka szépségéről: Gépmadártól az üveggyöngyig a munka szépségét őrzi minden, ha megtagadod örök elvét, életednek tartalma nincsen. Ha nem veszed ki belőle részed, nemtelen árulója vagy, s megtagadva az egészet, a világ is magára hagy. (A munka dicsősége) Alighanem költészete közéleti funkciójának elmarasztalása — és félelme, hogy a kritika olcsónak és üresnek találja strófáinak hangzatát — okozhatta, hogy az igen termékeny, az újságokban, folyóiratokban sokat publikáló költő második kötete után csak hét esztendő múlva, 1962-ben jelentkezik újra újabb gyűjteménnyel. (Hallod, hogy zengenek a fák.) Annak ellenére, hogy a kötet bevezető verse — Néppel a népért — jelentősen kiemeli költészete közéletiségét, és tíznél is több versének témájában a költészet társadalmi funkciója adja meg az alaphangot, erőteljesebben előtérbe kerül egyéni életérzése, s időhöz, korhoz, társadalomhoz kevésbé kötött érzés- és gondolatvilága oldottabban tárulkozik ki. Legújabb kötetében (Az idő börtönében) a közéleti tematikájú versek háttérbe szorultak, nyilvánvalóan azért — mint a kötet füljegyzete magyarázza —, hogy a válogatás kissé „kiigazítsa" Dénes eddigi költői profilját. A kötetben helyet kapott új versek — nem tagadható — valóban előnyösen „izmosítják" Dénes költészetét, s ebből a szempontból a válogatást nem érheti kifogás. Ilvjen izmosodás érezhető a Tiszta volt a szegénységünk metafóráiban, a Kapor Rózsi, az Ágoston, a Kérész Julis sokat táncolt Bábi Tiborra emlékeztető balladás hangvételébe, amely, a jelek szerint, költészetünkben valóságos iskolát nyitott. Ugyanekkor érzelmi lírája tisztul, megtelik vonzó, egyéni színekkel és el is mélyül: Tekintetedbe rejtezem, felold a boldog perc heve, elzsibbad bennem vád, panasz, megtisztul szívem hét sebe. (Tekintetedbe rejtezem) De már az Idill nem érezteti az érzelmi telítettséget, a Hallod, hogy zengenek a fák, a Mint játszi léggömb, az Eperfa nem több egy jől megragadott pillanatképnél; Dénes a hagyományos formába nem kever valami sajátos, új színt, amely erőteljesebb maiságot adna érzelmi lírájának. ^énes újabban az érzelmek, a borongós lírai " hangulatok megéneklője, ám a lírailag telített Miniatűrök nem elég mélyek, Inkább a költő könnyed rímelő készségéről, képzelete játékos csapongásáról tanúskodnak, mint olyan költői képességről, amely négy sorban is tud megragadót adni, rejtettet felfedni, valami borzongtató vallomással megajándékozni. A négysorosak érzelmi töltése nem elég színes, gondolati elemeik sem elég súlyosak, szatirikus csattanóik nélkülözik a fajsúlyosságot. Kivétel természetesen jólesően itt Is akad: Magad börtönét rakta annyi éved, magaddal lett börtönöd sötétebb. Rácson szendergő árva csillagok, szánjátok meg a gyötrődő rabot. (Magad rabságában) Vagy: Ki volt veled? Ki ringatott mesékkel? Szíved emlékek rőzselángján ég el. Szavak kérlelnek egyre elhalóbban, szavak terhétől lesz az ajkad szótlan. (Ki volt veled?) Általában, mint említettem, a költő könnyű hangvétellel párosult rímelő készsége nem kezdvez a költői profil élesebb kiigazításának, sem annak a törekvésnek, hogy az új versek művészi szempontból jelentősen izmosítsák költészetét. Nagyobb elmélyülés kellene, több a Nincs menekvés vagy a faj tegnapi pesszimizmusánál. Az előrelépés lehetősége azonban felsejlik az Ostorozd csak ma gad-ban, melynek gondolati elemei teljesen maiak, s amelyekben a sokszor űzött, dobáltatott, botladozó ember jajszavában nincs semmi póz, semmi mesterkéltség. Ostorozd csak magad, hadd serkenjen ki véred, talán akad egy hű eb, s megszánja szenvedésed. Melléd búvik, hűs, érdes nyelvével sebeid nyalogatja, vinnyogva borzong majd minden jajszavadra. (Ostorozd csak magad) Dénes György új költészetének ez jelenti a csúcsát, s benne — Alain Bosquet idézem — a költemény írja költőjét. És biztató ígéretet is ad a jövőre, annak ellenére, hogy az utolsó versszak borúlátó és a tegnapi Dénest idézi elénk: Talán egy ember is lehajlik majd hozzád, talán a karját adja, talán odafigyel elhulló szavadra. Talán kibuggyan torkán — sebből a vér! — Mi bajod, bús testvérem? ... Talán még megtalálsz, hűtlen-hűséges népem? B

ábi Tibor, Ozsvald Arpád versválogatásainak kiadása után Dénes György gyűjteményes kötetének megjelentetését is hasznosnak érzem: a költészetünkről alkotott képet teljesebbé és jelentősebbé teszi.