Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-29 / 231. szám, kedd

Opportunizmus Csehszlovákia Kommunista Pártja akcióprogramjában A párt Január utáni politikáját a CSKP 1968 áprilisában jóváhagyott akcióprogramja fogalmazta meg. Ennek kellett volna a párt és a társadalom integráló tényezőjévé válnia. Az akcióprogramot akkor fogadták el, amikor megkezdődött bizonyos társadalmi erők és irányzatok aktivizálódása. Az 1968 januárjától áprilisáig terjedő időszakot a program nem ölelte fel, s ennek folytán ez a program olyan realitással került szembe, amelyből nem indult ki és amellyel nem számolt. Az akcióprogramnak az „egyesítő tényező" szerepét szánták, de a párt vezetősége már jóváhagyása idején felismerte, hogy a program visszhangtalan maradt, nem hatott sem a nyilvánosságra, sem a pártra. Ennek okát akkoriban a „követelmények támasztása" gyorsabb ütemében látta. Ennek következtében a párt időzavarba került, s a program kidolgozása, valamint a valóra váltása érdekében folytatott munka helyett „más, ÚJ, problémákkal" került szembe, amelyekre nem volt felkészülve, s képtelen volt velük megbirkózni. A programot „pártvonalon túlra" játszó jobboldali nyomás elleni tényleges harc helyett csak szavakban hangsúlyozza a demokratizálás folyamatán élősködő antiszocialista erők elleni küzdelem szükségességét. Kizártnak tekinti azonban az ellenséges erők nagyobb részvételét ebben a folyamatban, s ha mégis előfordulnak ennek kísérletei, akkor ez ellen javasolja „az elvszerű eszmei" fellépést. A párt vezetősége a szocializmus védelme eszközeinek széles skálájából ebben a harcban csak az ilyen színleg eszmei formákat alkalmazza. Ezen túlmenően a nagy időzavar, valamint az akcióprogram valóra váltását gátló új helyzet tudatában kezd meghátrálni a kitűzött követelmények nyomása elől. Szilárd állásfoglalás helyett javasolja a „progresszív követelmények" figyelembevételét, bár megengedi, hogy azok „túlságosan radikálisak". A párt vezetősége beadia a derekát az ösztönösségnek, kezdett megoszlani „progreszszív" és „konzervatív" szárnyra, s ez a tragikus megoszlás lehetővé tette azoknak bírálatát, akik nem értettek egyet rendszerünk bomlasztásával. Hogyan bomlasztották a pártot... A vezetőség ís elfogadta a „konzervatív és progresszív irányzat" fogalmát, ez által elősegítette a párt bomlasztását, ami alapvető és tragikus hiba volt. Leninnel összhangban leszögezhetjük, hogy a szocializmust saját hibáitól eltekintve senki sera pusztíthatja el. Nálunk ez történt. A párton és a társadalmon belüli válságot a párt egységének megbomlása következtében kialakult helyzet núskodik, hogy lehetetlenné vált saját politikai platformjának kialakítása. Ennek ellené re előfordulnak olyan nézetek, amelyek túlbecsülik a Novotný irányvonal által képviselt Január előtti „status quo" fenntartására törekvő irányzat politikai pozícióit. A párt megoszlása két irányzatra hatékony eszköze lett mindaz és mindazok lejáratásának, akik nem értettek egyet ELKÉPZELÉSEK ÉS A VALÓSÁG nem követeli a jobboldali nyomás megfelelő elhárítását, hanem azt, hogy a párt „álljon az élére" ennek a folyamatnak, így akarta „összehangolni a nép érdekeit a párt programjával". A párt vezetősége felismerve. hogy a programmal nem sikerült befolyást gyakorolnia sem a nyilvánosságra, sem a pártra, és hogy a gyors társadalmi mozgás túlhaladottá tette a programban felvetett számos kérdést, behódol a fejlődésnek, s elismeri a program „elavultságát". Ezért igényli a „progresszív követelmények" tekintetbe vételét. Adózás az ösztönösségnek Az ösztönös fejlődésnek való adózás bizonyítja a társadalmi mozgás gyorsaságát, de egyben annak képtelenségét ís, hogy ezt a mozgást másképp, ne engedményekkel és az „élre állás" törekvésével szabályozzák. Ezen a körülményen mit sem változtat a helyes kiindulási alapelv, mégpedig az, hogy a társadalmi mozgást „lehetetlen dekrétumokkal befolyásolni". Persze a helyes alapelvből levont következtetések módosítják a párt vezető szerepét. Eszerint a pártnak csak az volt a feladata, hogy „kiegészítse és kiemelje a progresszív gondolkodásmódot és... szembeszegüljön a helytelen pézetekkel". Ebben az értelmezésben helyesnek tekintik, hogy a „demokratikus mozgalom" hatalmába kerítette a politikai és a társadalmi formákat és megkezdte átalakításukat. Csakhogy a Januárt követő első hónapokban a túlhaladott konvenciókat ' megváltoztató társadalmi mozgás abszolutizálása magán hordta a bomlasztás jegyeit. A párt vezetősége az által, hogy nem differenciálta megfelelően ezt a folyamatot és behódolt az ösztönös fejlődésnek, elősegítette a párt vezető szerepének és a szocializmus más értékeinek viszony lagassá tételét. Igényli ugyan a „mozgalmat megkárosító" szélsőségek elleni harcot, nem rendelkezik azonban főleg a szocializmust veszélyeztető szélsőségek mélyebb analízisével. Az ország összetett társadalmi mozgása Iránti nem kritikus és differenciálatlan magatartás tetőfokának tekinthetjük az afölötti örömet, hogy fejleményeink „idehaza is meglepetést keltő csodálatot váltottak kl külföldön". Nem differenciálják hazánk és politikánk tőkés világban keltett vonzerejét és a másik oldalon a szövetséges szocialista országok aggodalmait. A párt nagyon ráfizetett arra, hogy belső problémáival és ellentmondásaival "foglalkozva képtelen volt — hibái bírálatától és a tőlük való elhatárolódástól eltekintve — a társadalomnak idejében javasolni a problémák helyes megoldásának tárgyszerű és reális koncepcióját. Az országban rendkívül gyorsan végbemenő fejlemények miatt az akcióprogram sem időbelileg, sem tartalmilag nem válhatott „egységesítő tényezővé". A szocializmus folytonosságának megbontását jelentette önmagában már az a tény is, hogy az akcióprogramot ilyen viharos tdőszakban alig néhány hónap alatt kellett volna valóra váltani. A mély társadalmi válság időszakában ugyanis, amikor a párt elhatárolta magát a múlt hibáitól, a párt és a szocializmus gyöngeségének tudták be a felgyülemlett problémák megoldását. Ez jelentős mértékben megnyilvánult már az akcióprogram kidolgozása idején, úgyhogy ez a program egyes kérdésekben már adózik a „kor szellemének". Január utáni mítosz Ezzel főleg akkor kell tisztában lennünk, ha helyesen akarjuk értelmezni az egész Január utáni időszakot, és programja megfogalmazását az ak Cióprogramban. A fejlődés megelőzte a programot, ezért ez a program sok vonatkozásban mítosszá, elképzeléssé vált, s nem valósággá. Közvéleményünkben ennek ellenére felmerül a párt egyes dokumentumai értékének kérdése. Ez az akcióprogramra is vonatkozik. Ezt a kérdést a CSKP KB 1969 májusi ülése válaszolta meg. Vállalta a helyes gondolatokat és alkalmazásuk mellett kitart. Az akcióprogram egyes részei azonban túlságo san általánosak és így lehetővé teszik a párt megvádolását még azzal is, hogy elvetette saját programját. A programot korrigáló legkövetkezetesebb bíró maga a drámai fejlődés lett. Ezért ez a dokumentum is elősegíti a párt, és a társadalom válsága okainak megértését. Eltekintve attól, hogy a program kifejezi a Január utáni politika néhány helyes alapelvét, sok problémát megoldatlanul hagy, illetve a fejlődéshez iga•zodva akar megoldani, ilyformán önmagát korrigálva. Az akcióprogram már a megfogalmazás idején tükrözte a párton belüli ellentmondást. A párttagok zöme a szocializmus konszolidálása és demokratikus fejlesztése koncepciójának tekinti. A formálódó erők egy része ezzel szemben arra törekszik, hogy helyettesítse az intézmények teljesen eltérő szerkezetű rendszerével. Ez a szempont elsősorban számos kompromisszumos javaslatban s az eltérő értelmezést megengedő általános megfogalmazásban jut kifejezésre. A program „nyíltságának" hangsúlyozásával még konkrét részeit is vita tárgyává tették. Többek között ez is lehetővé tette a januári politikának s ily formán egyben az akcióprogramnak kétféle értelmezését. Ezen túlmenően a párt tette lehetővé. A probléma lényege, hogy Január kifelé személyi viszályként szerepelt, de természetesen többről volt szó. Ezért vette kezdetét a párt megoszlása két irányzatra. Valóban létezett konzervatív Irányzat és a múlthoz hasonlóan most ls gátolta a problémák rendezését. Csakhogy ez az irányzat nagyon gyorsan elveszítette pozícióit a pártban, s a programmal való egyetértés arról taa politikai rendszer teljes szétzüllesztésével. Konzervatívnak minősítették azt, aki a Január utáni politikát a rendszer demokratizálásának tekintette. A Novotný-politika követőinek tüntették fel azokat, akik a szocializmus — Január előtti politika által ugyan proklamát, de a gyakorlatban lejáratott — alapelveinek rehabilitálására törekedtek. A párt vezető szerepe volt a tét Az akcióprogram súlyos fogyatékosságai közé tartoztak nemcsak a téves és a vitás megfogalmazások, hanem azok a részei is, amelyek lehetővé tették az egyes kérdések rendkívül eltérő értelmezését. 1968 tragikus tapasztalatai után teljesen világos a programnak, s az akkori idők problémái megoldásának értelmezése. Vessük ezért egybe a további szocialista fejlődésnek és a program felfogásának két koncepcióját. Vladimír Maflák a Kultúrny život 1968.. április 19-i számában kifejti a demokrácia és a szabadság fejlesztésével kapcsolatos sajátos jellegű nézetét, miközben az akcióprogramból indul kl. Az akcióprogramot ellentétbe állítja Vasil Bilak elvtárs nézetével, aki az SZLKP KB ülésén (lásd a Pravda 1968. április 19-i számát) kifejti a párt vezetőségének magatartását az akcióprogram teljesítése folyamatában, a demokrácia fejlesztésének kérdéseiben. V. Bilak elvtárs szerint a párt által megindított demokratizálási folyamat kezdetén fejleszteni kellett volna a múlt pozitív elemeit. Ezt a folyamatot a pártnak kellett volna szabályoznia. Ezzel szemben Vladimír Maflák ugyan szintén az akcióprogramra hivatkozik, de még ott is más értelmezésben, ahol a dokumentum egyértelmű álláspontot fejez ki. Ebben a dokumentumban elutasítja a szocializmussal szembeni ellenséges nézetek hirdetését. Ezzel szemben V. Maiiák arra hivatkozik, hogy a program biztosítja „a kisebbségben maradt érdekek és nézetek véleményszabadságát is" és ezért „ezt az ideológiát... nyilvánosságra kell hozni". A szocialista demokráciát egybeveti a burzsoá demokráciával, amely biztosítja a burzsoá rendszerrel szembeni ellenséges erők „nemkommunista nézeteinek hirdetését" is. Ennek alapján javasolja, hogy demokráciánk tegye lehetővé a „nemkommunista nézetek" hirdetését is. Ebben látja a véleményszabadság lényegét, „összhangban a párt akcióprogramjával". A „demokratizálás" és keretén belül a „személyiség szabadsága" e koncepciója szerzőjének a szocializmus fejlődése jelenlegi fokán tisztában kellene lennie az ily jellegű követelményeket szabályozó egyes tényezőkkel. Az osztályszempontból megosztott világban az imperializmus egyelőre csak kisebb katonai konfrontációkra merészkedett a szocializmus világával. A termonukleáris ellencsapástól tartva, egyelőre lemond a szocializmusellenes katonai-stratégiai konfrontációról. Az imperializmus folytatja a harcot, csak annak formáit módosította. Tompította ugyan a nyílt formák élét, de annál élesebb az eszmei és a gondolati harc. Ebben a küzdelemben a fejlettebb kapitalizmusnak egyelőre bizonyos előnye van, mivel a szocializmus kiindulási alapjához mérten előnyösebb történelmi feltételekre támaszkodhat. A szocialista forradalom másképp kezdődött, mint ahogy azt Marx feltételezte. Ezt a forradalmat az elmaradottabb országok forradalmi erői Indították el. A szocializmus ennek ellenére igazolta előnyeit és történelmi szempontból rövid időn belül csökkentette a különbségeket, viszont objektív okoknál fogva még nem bizonyította be gazdasági fölényét. Az imperializmus ezt a tényt felhasználja, a kapitalista rendszer előnyének tünteti fel, a másik oldalon pedig viszonylagos lemaradásunkat és problémáinkat a szocializmus tulajdonképpeni lényegének. Ezeknek a tényeknek és az ebből eredő következményeknek szem elől tévesztése törvényszerűen az osztályszemlélet feladására vezet. Ilyformán lehetővé válik a burzsoá ideológia beszüremlése, amely bizonyos mértékig hat főleg a szocialista társadalom egyes rétegei gondolkodásmódjára. Napjainkban, az áthidalt mély politikai válság tapasztalatai után, szemügyre véve ezt a két álláspontot, teljesen egyértelmű következtetésre jutunk. A Központi Bizottság és Vasil BiTak elvtárs koncepciója lehetővé tette volna — mai szófordulattal élve — a „nagy sánsz" kiaknázását, s így a párt és a társadalom elkerülte volna a fenyegető katasztrófát. A Január utáni fejlődéssel kapcsolatos kétféle szemlélet nyomai észrevehetők az akcióprogram számos kitételében. Kifejezésre jut ez azokban a részekben, amelyek a párt vezető szerepének értelmezéséről szólnak az új feltételek között. A két törekvés közös nevezője, hogy igyekeznek elhatárolódni az előző gyakorlattól, s megkísérlik az osztályviszonyok jellemzését a CSKP XIII. kongreszszusa alábbi tétele értelmében: „A proletár diktatúra nálunk már teljesítette alapvető küldetését ..." Az akcióprogram úgy jellemezte korunk társadalmát, hogy abban már „nincsenek antagonista ellentmondások". Ennek megfelelően ebben az új szakaszban a fejlődés meghatározója a „társadalom valamenynyi szociális csoportja közeledésének" folyamata. Az akcióprogramban nem jut kifejezésre a szocializmus időszaka és a Január utáni fejlődés folytonosságának megtagadása. Nem tagadja a párt vezető szerepét sem, s a párt ebben a programban vállalja a múltat is. Ennek ellenére, a párt vezető szerepével kapcsolatos egyes megfogalmazások lehetővé tették az eltérő, sőt a helytelen magyarázatot. Ez főleg a nem ántagonlsta osztályviszonyok abszolutizálására vonatkozik, ami később elősegítette a pártpolitikát fenntartás nélkül támogató egész társadalom egységéről szóló mítosz megalapozását. Az akcióprogram nem épült a társadalmi viszonyok, főleg a Január utáni társadalmi viszonyok tudományos elemzésére és a differenciálás hiánya lehetetlenné tette idejében észrevenni a veszélyt, amikor a szocializmus potenciális pártolói ellenzékbe mentek ét. A párt vezető szerepével kapcsolatos általános megfogalmazások abból a törekvésből indultak ki, hogy a jövőben elejét vegyék például az olyan hibák megismétlődésének, amilyen más szervek párt általi helyettesítése volt. Csakhogy ezek a megfogalmazások lehetővé tették az eltérő értelmezést. Abban a helyzetben, amikor a párt pozitív önkritikát gyakorolt, visszaéltek a párt vezető szerepe olyan megfogalmazásával, hogy „helyes irányban, önálló tevékenységre akarja ösztönözni a társadalmat". A párt vezető szerepével kapcsolatos helyes alapelv túlságosan deklaratív megfogalmazása elősegítette ennek az alapelvnek teljes elutasítását. A nem eléggé következetes és a kompromiszszumos megfogalmazások megtévesztették a pártot, amely ugyan elhafárolta magát vezető szerepe alkalmazásának helytelen gyakorlatától, de nem tudta mit tegyen az új feltételek között. Egyetérthetünk azzal a tétellel is, hogy a párt olyan politikát folytasson, amellyel „teljes mértékben kiérdemelné vezető szerepét". Csakhogy a párt vezető szerepének ilyen elvont felfogása abszolutizálja az alapelvet, ezáltal leszűkíti csupán a módszerek egyikévé. Ez a kérdés osztályszemlélettől mentes és ahisztorikus értelmezése, ami kizárja más formák alkalmazását az adott konkrét helyzetekben. A pártnak, mint a munkásosztály diktatúrájának funkcióját betöltő politikai rendszer részének, rendelkeznie kell különféle eszközökkel, ha politikai módszerei esetleg csődöt mondanak. Ennek a felfogásnak tetőfoka a párt vezető szerepe alapelvének leszűkítése a „koncepcionális jellegre", bár ez a társadalom irányításának bázisa. A tudomány és a politika A párt politikájában ne csak az elemzések kidolgozása idején alkalmazza a „konzultálás, az ellentétes nézetek egyeztetése, az opponentúra" módszerét, hanem egyben figyelemmel kísérje a határozatok valóra váltása által életre hívott folyamatokat is. Ez annyit jelent, hogy a döntéseknél alkalmazni kell a tudomány bevonásának helyes alapelvét. Természetesen nem szabad szem elől téveszteni, hogy a tudománynak a politikában sajátos szerepe van, mivel a politikának specifikus törvényei vannak, és felelősséget vállal a tudományos ismeretek alkalmazásáért. A tudomány politikai szerepének abszolutizálása annak ideológiai indoklását szolgálta, hogy szükségszerűen az értelmiségnek kell a politika hordozójává válnia. A pártnak éppúgy, mint Január után, tevékenységével ma is értékelnie kell — bár általánosabb vonatkozásban egyes bomlasztó Irányzatokat. Az akcióprogram helyesen leszögezte, hogy a párt politikai szerepe kibontakoztatásának feltétele igazi forradalmi élcsapattá válása. A másik oldalon a párt egyes feladatainak és alapelveinek megfogalmazása ebben a dokumentumban gyöngíti a demokratikus centralizmust. Minél szélesebb a párt hatósugara, annál hatásosabb eszmei tevékenységet kell kifejtenie. A másik, nem kevésbé fontos feladat, (Folytatás az 5. oldalon) 197U