Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-27 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó

tudnák talán e derék fiúk a bűntettek elkövetését és a fajtalankodást megakadályozni. — Azt hiszem, a kocsiban kell töltenünk az éjsza­kát, itt a parkolóhelyen, — mondta feleségének, mi­után beült az autóba. — Dehát miért? — szörnyedt el az asszony. — Alles ist besetzt! <— Minden hely foglalt? — ismételte meg az asz­szony. — Ahogy mondodl — De hiszen csak egy pár autó áll a szálloda előtt, az utcán pedig egyetlen járókelőt sem látnil — si­ránkozott az asszony s hitetlenkedve bámulta Mara­kót. — Sűrű köd van, — jött ki a sodrából a férfi, mert bizalmatlanságot vélt felfedezni felesége hang­jában, — két lépésnyire sem látni: ez az egyik dolog. A másik: minden szobát lefoglaltak a helybeli va­dászok. — Az ég szerelmére, mit csinálnak itt? — Üléseznek! — Mihez kezdünk? — kérdezte az asszony egy kis Idő múlva, immár halkabban és higadtabban. Fiúk, a kis elsős, nem nyugtalankodott. Sőt mond­hatni, hogy a rejtelmekkel teli köd, amilyent talán még sohasem látott életében, különleges jelenségként örvendeztette meg. Neki köanyű volt, mert nem ér­dekelte a kaland vége, az ftf célja, beérte a jelen pillanattal. Éppen úgy örült a sűrű, áthatolhatatlan ködnek, mint máskor a napfénynek. — Ni, ott a sarkon kísértet közeledik! — rikkan­totta vidáman a kisfiú. — Néztétek csak, nézzétek) —' mutatott mosolyogva egy kigondolt irányba, majd kezecskéjével megfordította a szülei fejét, hogy el ne szalasszák a látványt. — Nagyon kérlek, hagyj békében! — sziszegte idegesen Marakó és újabb cigarettát vett elő. — Itt mégsem maradhatunk! — durcáskodott az asszony. — Hová akarsz menni? — kérdezte Marakó. — Csinálj már valamit? — Támadjak meg egy vadászt? Kötözzem gúzsba, lökjem le a pincébe, aztán foglaljam el a szobáját? Mi? — Ne beszélj szamárságot! — Hát akkor mit tegyek? — Azt mondtad, van ebben a városban néhány ba­rátod . — Nem tudom, hol laknak ... — Hívd fel őket telefonon... Próbáld meg leg­alább .. .1 — Akkor újra be kell mennem a szállodába, és.. < — Marakó nem fejezte be a mondatot, elhallgatott. Kinyitja az ajtót, kiszáll. A kinti csatakos idő mellbe­vágja, mint egy furkósbot. Az első kúszó lépés köz­ben, rögtön azután, hogy becsapta maga mögött az ajtót, panaszosan felnyög. Léptek zaja hallatszik va­lahonnan, fojtott beszélgetés üti meg a fülét. Talán a túlsó járdán közelednek. Sok mindent hallani, de látni nem lehet semmit. A vizenyős köd nem tompítja a hangot, sőt az álzöngéket még fel is erősíti; csak a szemre von hályogot. Bágyasztó a köd, a test csö­könyösen ellenáll akaratodnak, mintha minduntalan kikerülhetetlen akadályba ütköznél. Végre itt a szálloda lépcsője, melyhez inkább lábá­nak tétova csoszogása irányította, mint az érzékei. Felmegy a lépcsőn, s az ajtónál valami arra készteti, hogy jól dörzsölje le a cipőjét a lábtörlőn. Aztán mégis belép a nagy sátorba, melyben az emberek aludni szoktak. Lendületet vesz s néhány hosszú ugrás a portáspult elé röpíti. Az alkalmazott nagyokat pis­log, mintha félálombői vagy merengésből ocsúdna, s eléje áll a pult túlsó oldalán. — Több szálloda nincs a városban, — mondja, még mielőtt Marakó megérintené a pultot. — Tudom, már mondta az imént... — Akkor hát mit parancsol? — Tudja, kint van az autóban a fiam meg a fele­ségem. Megpróbálom felhívni valamelyik baráto­mat ... Hátha sikerül... — Tessék csak, próbálja meg...! S Marakó, kezében a telefontulajdonosok névjegy­zékével, töpreng és lapozgat, sokáig keresgél, de sem­mit sem talál. Mintha egyetlen barátja sem volna a kerületi székvárosban. Pontosabban: mintha egyetlen itt lakó barátjának sem volna telefonja. Már a fejét is szégyenli felemelni, nem mer ránézni a türelmet­len férfire, érzi, hogy lassan elpirul, majd végül — mi mást ls tehetne? — megadja magát. — Úgy látszik, reménytelen az ügy, — mondja csüggedten, becsukja a telefonkönyvet, odatolja az üveglapon a férfi elé, s hátrálni kezd. Még látja, hogy a férfi megrántja a vállát, mintha végre egy kicsit sajnálkozna, és Marakó máris újra a lépcsőn áll, ismét lefelé halad a kijárattól, újra belemerül a ködbe és a sötétségbe. — Nem veszik fel a kagylót, — mondja a felesé­^énok — Üristen! Kellett ez nekünk! — sóhajt fel az asz­szony. — Micsoda, kérlek? — szól Marakó szívélyesen. — Hát ez... Ez az utazás ... — fakad ki az asz­szony. — Csillapodj szépségem, — mondja a férj fojtott hangon. — Nézz csak hátra ... Elaludt a fiad ... Az asszony hátranéz, s kissé megnyugszik. Ráhúzza a fiúra a takarót, a saját térdére kabátot terít. Aztán végre elmosolyodik. — Alszom egyet, — mondja csöndesen. — Te mit fogsz csinálni? — Virrasztok! — mordul rá Marakó. Kis idő múlva ő is jobban kezdi magát érezni. Hall­ja az asszony és a fiú egyenletes lélegzését, s bé­kesség költözik a lelkébe. Hátradől az ülésen, figyeli őket, de elaludni nem tud. Virrasztt Veres jános [ordítása A tárgyaláson a károsult nem jelent meg. Vallomása volt hivatva alátámasz­tani a vádat azzal, hogy a bűnjelben fel­ismeri eltulajdonított viharkabátját El kellett halasztani a tárgyalást. Közben beborult. Sötét felhők gyüle­keztek, gomolyogtak az égen. A távolból egyre erősödő mennydörgések tompa mo­raja hallatszott, villámok cikkáztak, or­kánszerű szél kerekedett, kitört a vihar. Percek alatt nagy víztömeg zúdult alá, majd a vihar tombolását csendes eső váltotta fel. Sűrű cseppekben hullt az ál­dás. Az ablaktáblákon vigasztalanul koppantak a kövér esőcseppek. Úgy né­zett ki, hogy az eső reggelig se áll el. Szemző Kázmér bosszankodva gon­dolt vissza reggeli töprengésére, hogy felöltőben vagy anélkül menjen-e el ha­hazulrál? Kánikulára számítva, otthon hagyta a felöltőjét, most pedig íme vi­gasztalanul zuhog az eső. Szeme az asztalon heverő viharkabátra tévedt. A bűnjel. Rövid lelkitusa után úgy döntött, hogy kölcsön veszi, nehogy bőrig ázzon ebben az istentelen cudar időben. Előíráselle­nes ugyan a bűnjel önhatalmú kikölcsön­zése, de a kényszerítő körülményekre va­ló tekintettel nincs más választása. Magára öltötte a viharkabátot. Latkó Leó a vihar kitörésekor hagyta el a bíróság épületét és a szemben levő bufetbe menekült Az ablakon kitekintget­ve észrevette a bíróság épületéből távozó bírót. Határozottan visszaemlékezett, hogy reggel, amikor a folyosón üdvözölte, csak a szellős nyári öltöny volt rajta, most pedig viharkabátban van. — A bűnjel — villant az agyában, és menten merész terv fogamzott benne. Elhagyta a helyiséget. Nem törődött azzal, hogy az esőlé a nyakába csurog, a bíró után lopakodott, hogy megállapít­sa, melyik vendéglőbe igyekszik. Azt tud­ta, hogy Szemző agglegény, aki vendég­lőben kosztol, eddig azonban nem érde­kelte, hogy melyikben. Körültekintő óvatossággal kell megva­lósítani tervét, úgy, hogy a gyanú árnyé­ka se eshessen rá. Megállapította, melyik vendéglőbe tért be Szemző Kázmér. Felkereste Timkó Ferit, aki a szakma elismert művelői közé tartozott. Néhány szóval elmondta neki, miről van szó, pon­tos leírást adott Szemző Kázmérról és a viharkabátról. A többit már bátran rábíz­ta Ferire, aki jó haver volt és kevés szó­ból is sokat értett. Jó kezekben tudva a bűnjel jövendő sorsát, szaporán kilépett, hogy mielőbb a kávéházban lehessen ismerősök között, ami alibit jelent. — Olyan vagy, mint egy ózott veréb, ­szólította le 'a kávéját kevergető detektív. — A bíróságról rohantam idáig ebben az esőben. Elhalasztották a tárgyalást ­válaszolta és örült, hogy éppen a detek­tív szólította meg. Ügy számította, hogy körülbelül ezekben a percekben kél lába a bűnjelnek, amikor ő éppen a rendőrsé­gi nyomozóval diskurál. Tökéletes alibi. Az ebéd végeztével Szemző Kázmér a fogashoz lépett és gépieesn nyújtotta ki karját, hogy leemelje a viharkabátot. Nagy megrökönyödésére a kabátnak nyo­ma veszett Nyugtalan éjszakája volt. A bűnjel el­tűnése komoly komplikációkat okoz a bűnperben és egyéb kellemetlen követ­kezményekkel is járhat. Nincs más hátra, vásárolni kell egy olyan viharkabátot, mint amilyen ez volt. Másnap reggel első útja a divatáru üzletbe vezetett. Szerencséjére volt még raktáron egy minőségre, színre és nagy­ságra teljesen hasonló viharkabót. Meg­vette. Megkönnyebülten folytatta útját Kitűzte az új terminust Latkó Leó ügyé­ben. Az iratok a kiadóba kerültek, a bűn­jelet a raktárba vitték. Az új tárgyaláson megjelent a károsult és igazolást hozott arról, hogy az első tárgyalás idején a kórházban ápolták. Vallomása nem sok fényt derített a bűnügyre. Beült a vendéglőbe, új viharkabátját a fogasra akasztotta és amikor ebéd után fel akarta venni, hült helyét találta. Sej­telme sincs, ki vihette el. A vádlottat nem ismeri. Sohasem látta. A bíró a bűnjelre mutatott. - A viharkabátot a vádlott lakásán foglalta le a rendőrség. A károsult kézbe vette a bűnjelet, for­gatta, nézegette, majd kijelentette: — Ez nem az én kabátom. Annak az övén szélesebb csatt volt a gallérja alatt üveggomb, a bélése meg sötétebb szürke volt. Szemző Kázmér nagyot nyelt, a jegyző unottan ismertette a vizsgálati jegyző­könyvet, az ügyész vállát vonogatva meg­győződés nélküli monoton hangon mor­gott valamit, Latkó Leó fellélegzett. A bíróság bizonyíték hiányában fel­mentő ítéletet hozott A vád képviselője kilátástalannak látva a fellebezést, meg­nyugodott az ítéletben. Latkó Leó öntudatosan előlépett és a jogerőssé vált felmentő ítélet alapján tisztelettel kérte a tekintetes bíróságot, hogy a bűnjelként kezelt viharkabátot, me­lyet ő a vásártéren vett egy ismeretlen egyéntől, adja ki neki, mint a jogos tu­lajdonát. Szemző Kázmér különös pillantást ve­tett a vádlottra és fogcsikorgatva írta alá a bűnjel kiadását elrendelő bírósági ha­tározatot. Timkó Feri a hallgatóság soraiban unottan piszkálta a körmeit

Next

/
Thumbnails
Contents