Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-27 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó

Ezernyi modárszórny-becézte őszi ég tikkadt torkunkat enyhítsd o remény harmotával sugalmazd tágra szemünket mely mereven néz feléd csordultig telve joj szorongó várakozással Nézd a ludakat hogy csapkodják szárnyukkal a rácsot amikor szürke húgaik fönn délre húznak Ime a lélek képe aki előtt egy percre felviláglott a visszatérés szépsége mit tán csak a halottak tudnak Tépjétek föl o köd burkát a be nem érett reggelekért a szépségért mely mindig új s új döbbenetbe fut a zsenge vadócért mely szerelmet nem ért s virága gyöngédsége keserűségbe fúlt Rónay György fordítása ŠTEFAN LUKOVIC: eóóti da£ Esik ... Egyhangú, hosszú, nedves fénytelen őszi nap van, sír szüntelen, keservesen sír az ég, a láthatatlan, a lehulló holt szürkületben szétszáll, zokogva lágyan, s rohadt avarra, sárra lebben a régi bánat átnyomorgott, zűrzavaros napok lefojtott őszi, esős dalában. Sajdul az emlék, fáj az emlék, ezzel múlik az élet. ... Zogok és sír a régi boldog álmodozás megölt, lefojtott, zokogó, síró, a sötétet hangtalanul riasztó, édes hangja az ősz dolában ... O, szegény kedves!... Már keserves jussod e gyászi ünnep: míg tört remények messzetűnnek a halottak dalában, őrizd fakó fényét a múltnak, utolsó, tünde álmainkat, s revadj el o magányban! Világos éjjel habfehéren köd-ménesek úsznak a réten, sörényük röpköd. Dér jön, dér jön - így hegedülnek didergő tücskök. Tüzes levelek elpönögnek, alszik anyja mellett a gyermek, kezében alma. Csillag süt a végtelen űrből házra, kazolra. Ebek vonítnak, leponyvázott cséplőgépek mint elefántok állnak idétlen, ponyva-fülük harmatot ejtve csattog a szélben. Kiket az idő képen vágott: parasztok, borzas ércbányászok tömény szeszt isznak, porban forognak, valamennyi mennydörgő csillag. Dicsekedve világba áradt szaga a leveles dohánynak, rongynak és bornak Sír az égi madár, a holdas tavak jajongnak. NAGY LÁSZLÓ: GEORG TRAKL: Ha békét zúgnak a harangok este, nézem, ohogy csodásan tovaszárnyal, jámbor zarándoknép, egy-egy madárraj, míg elnyeli a tiszta őszi messze. A szürkülő kertben tűnődve, lassan bolygok, megejt derültebb sorsuk ólma, s az órák mutatója mintha állna. Kísérem őket felhőtlen magasban. Megborzongat a hűvös mulandóság. Tar ágak közt rigó sír bánatos dalt. A rácson fürttel pirosul a dús ág. Sápadt lányok halotti tánca: roskadt, sötét kutak körül kék őszirózsák a szélben dideregve Hajladoznak. Latoi László fordítása FRANTIŠEK HALAS: CSOÓRI SÁNDOR: ŐSZI Osz roncsa, platánlevél, levágott kézfej vagy, megaszalódott tenyér. Tegnap még a tejért szaladó kisfiúknak integettél s ma, ébredésembe belecsörögsz. Megsárgul tőled az idő, mint eleven arc. Ki üzen veled? Mit akarsz? A szél kézfogását adnád át nekem? Nem kell senki vigasza, élem az életem. A nyár, mint hajároncs, lassan túlpartot ér. Hajótörött vagy, platánlevél. Felhő-harmonikát szorít mellére a Nap, hiába ráncigálja, hangot nem ad. A csöndbe majd te is beletörődsz, beleragadsz. Országok füstölögnek három égtájon is, mint felgyújtott kerti gaz; dzsungel-halottak kézfeje zörög. Nekik se jut emlékezet, hogyan jutna neked? Más időben élünk, mi emberek, mint a Föld, más évszakokat szülünk, mős részvétet, más ijedelmeket. Megsárgul tőled az arcom platánlevél.