Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-27 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó

PETER JAROŠ: Szülőföldjére való hazaruccanása előestéjén Maraké mindig kimegy fővárosi lakása erkélyére. Teleszívja magát az esti levegővel, s szemgolyóit tornáztatva széttekintget a négy égtáj felé, hogy a szemét mozgató kis izmocskákból kiűzze a fáradtságot. Nem fontos, hogy éppen ősz legyen, máskor is fel tudja gerjeszteni mohó orrlikaiban az égett krumpliszár illatát, mely szűkebb hazájának a jelképe lett tuda tában. Ám meg kell mondanunk, hogy bármiképp is van, mégiscsak ősszel jár haza Marakó a legszívesebben. A hazatérés örömét ebben az évszakban több tényező befolyásolja. Mindenekelőtt a sárgás és barnás színekben pompázó erdők, továbbá délidőbenl (néha, derűs napokon már reggel is) a jó látási viszonyok, s nem utolsósorban a hegyek élesen kirajzalódó körvonalai. (Amióta Marakó a saját autóján jár haza szülőföldjére, minden alkalmat megragad, hogy néhány helyen — ha csak tíz percre ls — megszakíthassa fárasztó útját, s a táj szépségeiben gyönyörködjék, j Persze más okok is közrejátszanak abban, hogy Marakó legszívesebben ősszel utazik haza, s ezek közül — úgy vélem — legalább kettőt okvetlen meg kell említenem: fölöttébb jó oltalmat nyújt a vidék ebben az időszakban, és — a könnyen elérhető gyümölcsfák bőkezűen kínálják termésüket. Az utazás napjának reggelén Marakó gondosan! megvizsgálja az autó állapotát, felfújja a gumikat, és csak aztán indul el a szerkesztőségbe, ahol (ha a levelező munkatárs nem visz be egy üveg bort, — igaz, Marakó autózás előtt különben sem iszik) néhány órán át egyfolytában olvassa a hosszú leíró szövegeket, melyeknek stílusa legtöbbször egy mákszemnyi izgalmat sem okoz; javítgatja a fésületlen nyelvfordulatok özönét, módosítja a fogalmazás terjedelmét, kiküszöböli a szóözön és a megnyilatkozás komolysága közötti aránytalanságokat. Közben mind mélyebben vésődik a tudatába, mily hátrányos helyzetben is lehetnek azok a szerkesztők, akik a különféle irodalmi szövegek elbírálásával foglalkoznak, hiszen a maga nemében még a legrosszabb, legsilányabb Írás ls egyedülálló. De már közelgett is az ebédidő. Marakó, miután megszerezte a szükséges engedélyt, elhagyja a szerkesztőséget, visszatér .autóján a lakására, s felesége Alexandra és Márkó fia társaságában megebédel. S amikor a legszükségesebb dolgok már benne vannak a bőröndben, valamennyien beszállnak, és el lehet indulni. (Eleddig, hála az égnek, csak egyetlen alkalommal kellett visszafordulniok, amikor is egy teherautó kereke alól felpattanó öklömnyi kődarab betörte kocsijuk szélvédő üvegét.) Háromszáz kilométeren át melegedhetnek a kerékabroncsok! A szokástól eltérően épp ebben az esetben, melyről alább szó lesz, nem indultak el egy óra tájban, hanem csak később, három óra körül. AZ ember csak akkor döbben rá, mit is jelent az „időjárás" szó, amikor kiér a fővárosból. Eleinte most is maradhatós volt az idő. A lenyugvóban levő nap hol hátulról, hol meg oldalról sütött be az autóba. Minden utazásnak — ha csupán a legközelebbi erdőig tart is — megvan a maga kalandos jellege, vagy inkább néhány váratlan, apró érdekessége, ami indulás előtt titokzatossá, jobban mondva rejtelmessé teszi az egészet. Nemcsak Marokó. hanem szinte minden ember valamiféle megnevezhetetlen szorongást érez, ha útra készülődik. Ez az érzés a mai utazóban nem az elmúlt évszázadokból maradt meg, amikor még zsiványbandák leselkedtek az országutak mentén, s az útonállók minden bűntudat és teketória nélkül kifosztották a kereskedőt is, a drótost is.' Nem vagyunk mi dúsgazdagok, hogy megijedjünk a rablóktól. A félelemérzetet mindig maga az utazás okozza. Az útrakelés puszta ténye is kétkedésre készteti az embert. Később rendszerint eloszlik a félelem, s lassanként az öröm érzése üt tanyát a kiruccanok szívében. > De mi az időjárásnál tartottunk, amely azon az emlékezetes délutánon, amikor Marakó kicsiny családjával útrakelt a távoli hegyek felé, a fővárosban egészen tűrhető volt, ám minél távolabbra jutottak otthonuktól s. közelebb kerültek az úticélhoz, annál szembetűnőbben rosszabbodott. Marakó és a családtagok szemében már-már kilobbant az öröm tüze, hangjukból eltűn a derű, a gyorsan rosszabbodó időjárás ugyanis egyre messzebbre ragadta a boldog beteljesülés pillanatát, a harmóniát, melyet a kitűzött cél elérése ígért. A született hadvezéreket nemigen zavarja az ilyesmi, de sajnos Marakóban épphogy csak pislákoltak az efféle hajlamok. Az út első fele tehát pontosan a várakozás szerint telt el, a másik fele azonban dicstelenül kezdődött. A keskeny völgyben annyira megsűrűsödött a köd, hogy az alkonyi szürkülettel tetézve az autóvezetők számára valósággal leküzdhetetlen akadállyá vált. Marakó idegfeszültsége hadvezéri méreteket öltött. Aki már átélt valamikor ilyesmit, nem csodálkozhat azon, hogy a kerületi székvárosban Marakó feladta a továbbhaladás szándékát, és úgy döntött, hogy . valamelyik helybeli szállodában töltik az éjszakát. Ezen a ponton a szállodai ágyakról szóló eszmefuttatással be is fejezhetnénk elbeszélésünket, de bizonyos rendkívüli körülmények (melyekre a továbbiakban rávilágítunk) arra serkentenek bennünket, hogy folytassuk a történetet. Marakó két dolgot kihagyott a számításból. Először is: nem tudta, hogy a köd elodázza a végkifejletet, megzavarja az úticél felé való haladásukat, másodszor: nem sejtette, hogy ha a kerületi székhelyen rekednek éjszakára, éppen azon a napon ugyanabban a városban akar majd éjszakázni a kerületi vadászegylet egész tagsága. Megállt az első szálloda előtt és kiszállt az autóból. A köd ólmos esővel keveredett, és abban a percben igazán nehéz lett volna elképzelni, hogy akad valaki, aki ilyen időben képes elutasítani a bajba jutott turistát. Szíve mélyén reményt dédelgetve indult el Marakó a szálloda bejárata felé. — jó estét, — köszönt rá a portán a szállodai alkalmazottra. — Jó estét, — fogadta a köszönést az alkalmazott. — Szörnyű idő van errefelé! — folytatta Marakó, és úgy megrázkódott, mintha az imént került volna ki — darabokra rágva és meleg nyállal összeragasztva — egy óriási tehénszájból. Mi több: az indulatból, mellyel a mondatot kihorkantotta, némi szemrehányás is kiéreződött. — Mit tehetünk kérem, mit tehetünk? — vált nyugtalanná az alkalmazott, s viselkedésének változása arról tanúskodott, hogy a szemrehányást nyilvántartásba vette. — Van szobájuk? — tért a tárgyra Marakó, minden ceremónia nélkül. — Szoba? — csodálkozott az alkalmazott. — Háromágyas szobára lenne szükségem! — Előjegyzés nélkül? — Igenl — Nincs! Sajnos, nincsl — közölte az alkalmazott, de most már érezhető volt. a hangján, hogy elmúlt az iménti rossz közérzete, melyet Marakó szemrehányó hangja szült;' látszott, hogy lassan a helyzet urává válik, mivel hozzátette: — Más szállodában kell próbálkoznia, urain! — Odakint Ítéletidő van, és maguknak nincs üres szobájuk? — képedt el Marakó, mint ahogy bárki más emberfia elképedt volna a helyében. — Valamennyi szobánkat lefoglalta a vadász-egyesület, — mondta egykedvűen az alkalmazott, s cigarettára gyújtott. — Micsoda balszerencse, — mondta Marakó enyhébben. — És merre van itt a legközelebbi szálloda? — kérdezte. — A város másik végén! — Beszélhetnék velük telefonon? Ügy értem, hogy innen, maguktól... — Hát... a magánbeszélgetés tilos ... — hímezetthámozott az alkalmazott. — Megalkuszunk valahogy, — vágott a szavába Marakó. — Jó, jó, — mondta a férfi halkabban s odatolta Marakó elé a készüléket meg a telefonkönyvet. A lapozás rövid ideig tartott, akárcsak maga a telefonálás. A város másik végén levő hotellel és a környékbeli vendégszobák tulajdonosaival folytatolt beszélgetések tartalmát így lehetne összefoglalni: minden helyet elfoglaltak a vadászok. — Ogy látszik, maguk felé több a vadász, mint a szállodai ágy, — csodálkozott Marakó, s idegességében majdnem elfelejtette odanyomni az alkalmazottnak az előkészített háromkoronást. Odább ment egy pár lépéssel s leült a fotelbe. Ha súlyt helyezett volna az ilyesmire, talán felbőszíti az alkalmazottt kárörvendő vigyora. Ö azonban körülpillantott a hallban. A szállodai előcsarnokok kissé a bazilikára emlékeztetnek. Ha nem cseng éppen a telefon vagy érkező vendégek nem kérnek szállást, itt is templomi csend honol. Emberekre, látogatókra váró csend ez, nem azonosítható semmilyen más csenddel. A szállodák és bazilikák csendjének hasonlósága abban is megmutatkozik, hogy ha nem engednek be valakit misére a bazilikába, nyilvánvaló, hogy az illető hitetlen vagy másvallású. Ilyesfélének érezte magát Marakó is, noha jelen esetben csak a szállodából tiltották ki. Ogy is vehette volna a dolgot, hogy megtagadták tőle az alvás örömét. Persze megértette a körülményeket, s belátta, hogy szobahiány van, de az, hogy valaki — vagy valami — megfosztotta az alvás szertartásán való részvétel jogától, s ő mindezek ellenére vágyik erre — ez a tudat mégis furcsa érzést ébresztett fel benne, úgy érezte magát, mintha nagy bűn terhelné a lelkét. Mintha már pusztán a vágyakozással átlépte volna a kijelölt határokat. Megborzongott a fotelben, elnyomta a cigarettavéget és felállt. Az jutott eszébe — de maga sem hitte —, hogy hátha időközben felszállt a köd, s folytathatják útjukat. Odakint semmi sem változott. A ködben és a sötétben eső szitált, s Marakónak átvillant az agyán: ha mesebeli vasgyúró volnék, vagy legalább hősszerelmes, nem billentene ki egyensúlyomból az ilyen ítéletidő, amelytől rosszabbat maga a sátán sem találhatna ki; de mihez kezdj, ha csupán családapa vagy? Nagynehezen megtalálta a parkolóhelyen az autóját. Nem lehetett két lépésnél tovább ellátni. Lépni is alig tudott, csak tapogatta a földet a lábával. Ha egy havasi óriás ment volna el három lépésnyire előtte, azt sem vette volna észre. Lehet, hogy a Himalájában éppen ily módon leplezik kilétüket azok a rejtelmes élőlények? Az ilyen cudar időben a menekülő gyilkos is könnyen egérutat nyerne. S általában: az ilyen idő bizonyára tettre ösztökéli a különféle rosszhírű csőcseléket, rovottmúltú szemétnépet s az alvilág valamennyi zsiványtanyájának visszaeső bűnözőit. Ha minden sarkon rendőr állna, akkor sem - forrónak ígérkező júliusi nap regA gélén Latkó Leó már a bíróság Mjk hűs folyosóján lézengett, amikor fürge léptekkel, szellős nyári ruhában, felöltő nélkül, sétapálcáját lóbálva feltűnt a bejárati ajtónál Szemző Kázmér járásbíró, aki a mai napra kitűzött bűnpereket fogja tárgyalnj. Mély meghajlással, alázatos tisztelettel köszöntötte a bírót, aki fejbólintással vette tudomásul a tisztes külsejű őszbe borult férfi köszöntését. A tisztes külsejű férfit c rendőrségen mint nyilvános helyiségekben tevékenykedő alkalmi tolvajt tartották nyilván, a bűnügyi nyilvántartóban a jogerős ítéletekben kiszabott büntetései sorakoztak időrendi pontossággal, ot alvilág népes táborában mint vendéglői szarkát ismerték, aki a fogasokon lógó új kabátokra specializálta magát. Kifogástalan, frissen vasalt ruhája, tiszta inge, csíkos nyakkendője, tükörfényes, sárga cipője nem tanúskodtak a foglalkozása mellett. Egyenes testtartása, nyílt tekintete, borotvált arca, gondosan elválasztott frizurája volt, megjelenése bizalomgerjesztő, kellemes benyomást keltett. Munkamódszere egyszerű volL Mihelyt megjelent alkalmi tevékenysége színhelyén, leült, rendelt valamit és alopos körültekintéssel kiszemelte a zsákmányt, kivárta az alkalmas pillanotot, a kabátot tüneményes gyorsasággal emelte le a fogasról, az ajtónál termett, hogy a következő másodpercekben nyomtalanul eltűnjön az utca forgatagában. Az évek során elképesztő gyakorlatra tett szert, mégis szerencse kérdése volt a zsákmány értékesítése. A saját hibájából sohasem bukott le. Ha bajba került, azt az ügyetlen orgazdáknak, besúgósnak, vagy a véletlen okozta szerencsétlen körülményeknek köszönhette, s ilyenkor egy új adat. került a bűnügyi nyilvántartó lapjára. Megtörtént, hogy a tett színhelyéről egyenesen az orgazdához igyekezett, amikor az utcán csatangoló titkosrendőr leállította és bekísérte, mint régi ismerőst csak azért, mert új -kabátot látott rajta, amit gyanúsnak talált. Mire a károsult megjelent a rendőrségen, hogy a kabátja eltűnése ügyében feljelentést tegyen ismeretlen tettes ellen, ő mór alá is irta a beismerő vallomás jegyzőkönyvét, mert tudta, hogy a tagadás mór mit se használna, hiszen a rövidesen jelentkező károsult felismeri a kabátját és akkor amúgy is befellegzett. Latkó Leó ez alkalommal egy viharkabát eltulajdonításának vádjával terhelten került a bíróság elé. A kabátot a nyomozás során megtalálták nála és bűnjelként lefoglalták. Szürke lopási ügy volt, de Latkó Leó esetében a büntetés szempontjából súlyosan esett latba, mert többszörösen büntetett, visszaeső bűnös volt, akit újabb elítélés esetén a törvénykönyv paragrafusainak tekergő szárai úgy fonnak majd gúzsba, hogy szorításuk nagyon sokáig érezhető marod. Déltájban került sor Latkó Leó bűnügyének tárgyalására. A vizsgálat során csakúgy, mint a tárgyaláson, kereken tagadta a lopás elkövetését és egyre azt hangoztatta, hogy a kérdéses napon nem is járt a vendéglőben, ahol a lopós történt. A lakásán lefoglalt viharkabátot a vásártéren vette egy ismeretlen férfitól. A rendőrség az ismeretlen férfire hivatkozó védekezést a bűnözők mesevilágának elkoptatott, lejátszott lemezeként értékelte. Még szerencséje volt, hogy szabadlábon hagyták tekintettel arra, hogy a kabát megkerülése folytán anyagi kár nincs, neki pedig bejelentett lakása és népes csalódja van. DALLOS ISTVÁN: