Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-27 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó

BARTÓK BÉLÁRA EMLÉKEZÜNK Két emléktábla. Az egyik, a kezdet, az emberré érés szakaszának dokumentuma — a másik, a könyörtelenig, a megmásíthatatlan vég: a halál hírílladőja. Az egyik itt van Bratislavában a hajdani főgimnázium épületének falán, a szűk kis Klarissza utcában • — a másik messze idegenben a New York-1 rideg Fenrcliff temetőben. Két emléktábla, távol egymástői, a földteke diametriális pólusán és mégis egy életet fognak közre. Egy életet, melyről ma már minden kétséget kizárva elmondhatjuk, hogy bár rövid voltj mégis elegendő volt ahhoz, hogy megváltsa vele helyét a halhatatlanok csarnokában. Mert Bartók Béla ma, huszonöt évvel halála után, a még olykor felbukkanó meg nem értés, ellenszenv és közöny ellenére is a XX. század első felének egyik legzseniálisabb zenei egyénisége. Nagyszentmiklóson született, rövidesen 90 éve, 1881. III. 25-én, ahol apja a földművesiskola igazgatója, a műkedvelő zenekar szervezője és egyszemélyben csellistája is volt. Édesanyja, Voit Paula — ugyancsak képzett zongorista s mint ilyen első zenei nevelője —< feljegyzéseiből tudjuk, hogy már gyermekkorában, mikor még beszélni sem tudott, kedvelte a zenét és az éneket, majd pár év múlva, mikor csak éppen eléri a klaviatúrát, tanújelét adja csalhatatlan ritmusérzékének és zenei tanulmányai elején abszolút hallásának is. Sajnos a nyugalmas zenei tanulást és az egész Bartók család életét felforgatja a családfő korai halála. Megindul hát a vándorlások és költözések időszaka, mert Bartóknét, a családfenntartót, mint pedagógust gyakran helyezik más-más iskolához, mígnem 1893-ban átmenetileg majd a következő évben végérvényesen Pozsonyban telepednek le. Ezzel megkezdődik a nyugodt tanulás és zenei fejlődés időszaka, melynek dokumentuma az említett emléktábla. Érettségi után a zongoratanszakot a budapesti Zeneakadémián Thomán Istvánnál, a hajdani Lisztnövendéknél kezdi, míg zeneszerzés-tanára a konzervatív és német beállítottságú Koessler János. Diplomaszerzés után működésének gerince a koncertezés szerte Európában, mígnem 1907-ben kinevezik hajdani tanára utódjává a Zeneakadémián és ezzel végleg letelepszik Budapesten. Ez a periódus, a külföldet járó bolyongás azonban a zeneszerző életében is fontos, mert mind önéletrajzában mondja: „... felismerem, hogy a tévesen népi daloknak tartott magyar dalok —, melyek a valóságban többé-kevésbé triviális népszerű műdalok csupán — nem sok érdekest nyújtanak. Így aztán 1905-ben, az addig úgyszólván ismeretlen magyar parasztzene kutatásához fogtam. E téren, nagy szerencsémre, kitűnő munkatársra leltem Kodály Zoltán személyében ..." És így Jutunk el fokozatosan a bartóki élet és életmű harmadik összevetőjéhez, a népdalkutatáshoz, mely évekre megszabja életének alapprogramját. Zongoraművész, zeneszerző, népdalgyűjtő ... kezdetben három külön működési terület, mely azonban rövidesen összefonódik, mert a dallamkutatás eredményeit kamatoztatja a zeneszerző, hogy aztán a hangversenydobogón a zongoraművész autentikus tolmácsolásában hódítsa, avagy döbbentse meg a közönséget. És sajnos az utóbbi eset a gyakoribb. A népdalgyűjtő érdekszférája kezdetben csak a magyar nyelvterület, de fokozatosan felismeri a tényt, hogy a szomszéd nemzetiségű dallamok ismerete nélkül kutatásai csak féleredmények. így nyúlik ki aztán a kutatási kör hatósugara a román és szlovák nyelvterületre is, sőt évekkel később török és arab dalok gyűjtése ls intenzíven foglalkoztatja. Gyűjtőútjának — melyeken a legmostohább körülmények között Járta fáradhatatlanul az országot — végeredménye egypár lexikális adat formájában a következő: 2721 magyar, 2600 szlovák, 2546 román dallam, melyeket mintegy nyolcezer arab és török gyűjtés egészít kl. A parasztzene tanulmányozása igen nagy horderejű eredményeket tartogat Bartók számára. Rájön ugyanis arra, hogy a gyűjtött dallamkincs a régi egyházi és ó-görög névszerint pentaton — hangnemekre van felépítve, roppant változatos ritmikájű és mindegyike mintaképe a legmagasabb rendű művészi tökéletességnek. Ennek a felismerésnek eredménye, hogy mint zeneszerző fokozatosan felszabadul a durmoll hangnemciklus egyeduralma alól és a tizenkétfokú hangrendszer minden hangját szabadon és önállóan alkalmazza. Ebből az következik, hogy rövidesen szertefoszlik a straussrichardi rajongás mámora és bekövetkezik a nagy stílusváltó periódus korszaka. Alkotásai egy teljesen új, a magyar földből kisarjadzott színt, koloritot és hangzást kapnak, melyek azonban meghökkentik a hallgatóság jólhangzó dallamokhoz idegzett fülét. Erről a tényről 1911-ben egyik tanulmányában a magyar zenéről keserűen ír: „... mentsen Isten attól, hogy egy ősmagyar dallamot befogadjon a fülük, hiszen akkor tönkre menne a zene, összedőlne a világ! Csak mindig a szokott sablont, csak semmi újat!..." így hát nem csoda, hogy művei, melyek már érett szintézisét adják a nép- és műzenének, olyan fokú ellentmondást keltenek, hogy a megnemértés miatt 1912-ben teljesen visszavonul a nyilvános zenei élettől. Pedig ekkor már olyan kész művek vannak fiókjában, mint a „Két portré", továbbá zongoradarabjainak hosszú sora az „Allegro barbar6"-val koronázva, az „I. vonósnégyes" és egyetlen operája, a „Kékszakállú herceg vára". A háború kitörése mélyen megrendíti az embert és a művésznek határt szab nagyarányú nemzetközi gyűjtési terveinek. A depresszió mélypontján túljutva azonban tovább alkotja műveit, táncjátékát, a „Fából faragott királyfit", az „Ady-dalok" ciklusát, és a háború végén elkészül pantomimje, a „Csodálatos mandarin" is. Ezeknek a komor háborús éveknek egyetlen pozitívuma és fényesebb pontja, hogy realizálva láthatja két első színpadi művét az Operaház műsorán. A harmadikat, mely annyi vihart és prűd megbotránkozást váltott kl, hazai színpadon sohasem láthatja, mert csak 194S litán — de akkor is csak tiszavirág életűen kerül előadásra. Végleges sikerét ennek a haláltánc víziónak csupán az 1956-os bemutató hozza meg. Az első világháború befejezťtae után egy meg nem valósított külföldi letelepedés gondolatával foglalkozik, de végül is inkább a huzamosabb külföldi vendégszereplések mellett dönt. Ekkor tesz igazán nemzetközi hírnévre szert, melynek visszhangjaként Itthon is kezdik újra „felfedezni*

4. Ebben a hazai felfedezésben Dohnányinak ls nagy része van, mivel gyakran tűzi műsorára — pianista és karmesteri minőségben egyaránt Bartók műveit. Időközben másodszor lép házasságra növendékével, Pásztory Dittával, majd a húszas évek végefelé először hajózik át Amerikába, ahol a koncertezés mellett, Igen pozitív visszhangot kiváltó előadásokat tart népdalgyűjtési eredményeiről. Ez az évtized a zeneszerző életében a két „Hegedű—zongora szonáta", a zenekari „Táncszvit", három vonósnégyes és az „I. zongoraverseny" időszaka. Ezek után 1930-ban kerül sor élete egyik főművének, a „Cantata profana"-nak a megírására. A „Kilenc csodaszarvasról" szóló hatalmas kórusmű egyben művészi és világnézeti magatartásának kifejezése is. A szöveg egyszerű román népballada a szarvasokká vált kilenc fiúról „akiknek szája nem iszik többé üvegpohárból, csak tiszta forrásból". Gondolkozásmódjának vezéreszméjét hitvallásszerűen fogalmazta meg ebben az időben Bartók: „... a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem szolgálni zenémben, ezért nem vonom ki magamat semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás." Ez az elv a „csak tiszta forrásból ..." az emberi szabadság princípiumának legmagasabb rendű képviselője Bartók művészetében. Eredeti terve az volt — ahogy egy Albrecht Sándornak írott levélből kitűnik —, hogy hármas kantáta sorozatot ír román, szlovák és magyar népi szövegre, de sajnos, a megvalósítás az első után megszakadt. Annak ellenére, hogy ötvenedik születésnapján, Babits Mihállyal egyetemben, a francia Becsületrenddel és a magyar Corvin-koszorúval tüntetik ki, a harmincas évek atmoszférája egyre nyomasztóbban hat Bartókra. Közben pedig megtartja székfoglalóját a Magyar Tudományos Akadémián „Liszt-problémák" című hatalmas tanulmányával és olyan műveket komponál, mint a „II. zongoraverseny", a „Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára", Péter fia zenei tanulmányainak egyengetésére a „Mikrokosmost", mely az eredeti célkitűzést messze meghaladva hatalmas ciklussá terebélyesedett, a „Hegedűversenyt", a „VI. vonósnégyest" — legelvontabb alkotásait, valamint Benny Goodmann világhírű klarinétművész számára a „Kontrasztok" című triót. A harmincnyolcas események áradata újra napirendre tűzték emigrációs terveit, melyeket édesanyja elvesztése végleg megérlelt, és úgy dönt, hogy a háború idejére elhagyja Európát. Ezerkilencszáznegyven október nyolcadika a fájdalmas búcsúzás napja a Zeneakadémia pódiumán, de ekkor még nem tudja, nem is sejti, hogy ezen az estén játszik utoljára otthoni közönsége előtt. A hónap végén pedig már New Yorkban van, hogy soha többé ne lássa viszont hazájának rejtett kis falvait és parasztjait, akik, között élete legszebb napjait töltötte ... Bartók amerikai, utolsó évei megrendítőek. Érzékeny idegrendszere nehezen bírja a hazátlanságot és a világváros zaját, tempóját, s mindezekhez még egzisztenciális problémák is párosulnak. Az 1943-as esztendő némi Javulást hoz. Tengerparti nyaralása után egészsége annyira javul, hogy koncerttervek foglalkoztatják. A terv meg ls valósul, mikor feleségével együtt bemutatja a New York-1 közönségnek „Kétzongorás szonátá '-jának zenekari változatát. A siker nagy, de utólag visszagondolva fájó ls, mert ez életének utolsó hangversenye — a zongoraművész Bartók hattyúdala. De ezt akkor még nem tudja, s így nem sokkal azután lázas munkaerővel fog hozzá — Kusszevickij, a híres karmester felkérésére — a komponáláshoz. A hallgatás évei alatt felgyülemlett alkotóenergia szinte gejzírként tör elő és szinte két hónap alatt megszületik a „Concerto", az az öttételes zenekari mű, mely talán egész alkotásának legnépszerűbb műve. De ez az év más megrendelést is tartogat még tarsolyában. Végre személyesen megismerkedik hegedűkompozícióinak lelkes propagátorával, Yehudt Menuhlnnal, aki szólószonátát kér tőle. Egészségének látszólagos javulása lehetővé teszi, hogy mindkét amerikai műve bemutatóján jelen is lehet. A visszakapott alkotóláz további komponálásra ösztönzi, de most már nem megrendelésre, hanem titokban felesége, a zongoraművésznő számára. A sors kegyes, mert megengedi, hogy befejezhesse a „koránok fenségével és himnuszok szépségével" zengő búcsúművét — a Harmadik zongoraversenyt. De addigra a gyilkos kór is alapos munkát végez. 1945 nyarának végén állapota rohamosan válságosra fordul, kórházba, a West Syde Hospitalba kerül, ahol szeptember 26-án értelemtől sugárzó gesztenyebarna szemét örökre lezárja a halál. Bartók zenéje — mely egy amerikai újkeletű statisztika szerint népszerűségben a harmadik helyen áll a világon — sokak számára még mindig nehezen érthető, szinte elvont fogalom. Igaz, hogy a megértéséhez vezető út nem könnyű és legalább olyan göröngyös, mint amilyeneken alkotója járt dallamgyűjtései során. De elvezet hozzá, és aki veszi magának a fáradságot, hogy többször végighallgatva elmerüljön benne — az páratlan jutalomban, a megértés kinyilatkozásában részesül. Az megízleli a tiszta forrás zamatját, azt magával ragadja a Concerto fergeteges fijiáléja, a Kétzongorás szonáta ritmuskavalkádja és azelőtt megnyílnak a zárt ajtók s betódul rajtuk az a kristálytiszta fényes ragyogás, mely Kékszakállú várát elönti az ötödik ajtó feltárulásánál. VARGA JÖZSEF