Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-24 / 227. szám, csütörtök

Bratislavában rövid betegség után, 76 éves korában elhunyt Janko Alexy, a modern szlovák képzőművészet egyik megte­remtője és jelentős képviselője. Janko Alexy Liptovský Miku­lašon született, a húszas évek elején a prágai Képzőművészeti Akadémián tanult. Gazdag és sokrétű képzőművészeti alkotá­sait — elsősorban portrék, figu­rális és tájképek — erős stili­záltság, egyúttal pedig a nem­zeti formanyelvre irányuló tö­rekvés jellemzi. A kezdeti je­lentős francia hatás ellenére művészete hazai tájból, az egy­szerű szlovák nép köréből fa­kadt. A falu és a város emberé­nek élete, régi korokat felele­venítő pillanatképek, Jánošík­motívumok, a Szlovák Nemzeti Felkelés s a szocialista társada­lom építésének egy-egy mozza­nata — ezek voltak kedvelt té­mái. A két világháború között a képzőművészeti alkotások lel­kes propagátoraként is kitűnt. Fáradhatatlanul járta a szlo­vákiai városokat és falvakat, ahol előadásokat tartott művé­szettörténelemből és a haladó képzőművészeti irányzatokról. Alkotásait számos tárlaton mutatta be: a hazai kulturális központokon kívül 1921-ben Pá­rizsban, 1937-ben New Yorkban, tíz évvel később Velencében, kétszer Moszkvában, a felsza­badulás után valamennyi szo­cialista ország fővárosában lát­hatták műveit. Élete végéig aktív Irodalmi és publicisztikai tevékenységet ls folytatott. Különösen a Szlo­vák festők sorsa, valamint az Érik a gyümölcs című könyve aratott jelntős közönségsikert. Értékes cikkeit csaknem vala­mennyi jelentős szlovák napi­lapban és folyóiratban rendsze­resen olvashattuk. Művészeti tevékenységét a kritika és a közönség kedvező visszhangján kívül több hivata­los elismeréssel is méltányol­ták: 1958-ban érdemes művész lett, 1964-ben pedig a nemzeti művész címmel tüntették ki. ÍGY BÁNNAK A KÜLFÖLDIVEL MAGYARORSZÁGON Nyílt titok, hogy a motoris­táknak szánt szolgálatok Cseh­szlovákiában, de különösen Szlo­vákiában nem állnak a kívánt színvonalon. Nem akarom bon­colgatni az alkatrészhiányt, a nehezen kapható alkatrészeknek a műhelyekben történő eltulaj­donítását vagy kicserélését, a kocsiknak a javítás után ma­gáncélokra való felhasználását stb. Rá akarok azonban mutatni a szomszédos Magyarországon e téren szerzett tapasztalataimra. Augusztus 12-én Romániában töltött szabadságomról hazaté­rőben Nadlacnál, a határon de­fektet kapott a kocsim. Bár a fontos alkatrészeket magamnál hordom és a Wartburg kocsik (amilyen az enyém) javításánál már van némi ügyességem, mű­hely nélkül mégsem akartam a javításhoz hozzáfogni. Megkér­tem pardubicei polgártársamat, aki a felesége által vezetett Vol­gával rótta az országutakat, hogy vigyenek be minket egy szegedi szervizbe. A Mach há­zaspár készségesen eleget tett kérésünknek, amiért köszönet il­leti őket. A gondolat nagyon szerencsésnek bizonyult, mert annak a készségnek, amit ta­pasztaltunk, a mi körülményeink között nincsen párja. Mindjárt a város szélén, ahol a szerviz után érdeklődtünk, Gömörl Lász­ló motorkerékpáros elkísért bennünket a szervizig. Még el­szállásolást is felkínált, ameny­nyiben a javítás hosszabb időt venne igénybe. Különösen ki akarom azonban emelni a Tol­buhin sugárút 11. sz. alatti AFIT autószerviz dolgozóinak példa­mutató magatartását, a nem mindennapi készséget és a jól végzett javítást. Az itteni lapasztalatokat mintha egy másik világból nyer­tük volna, ahol a bajbajutott motoros valóban „tisztelt rende­lő". Először is megkérdeztem a ka­pust, kihez forduljak a javítás elvégzése céljából. A közelben levő mesterre mutatott. Amikor megszólítottam, azonnal magá­hoz hívta egy kollégáját és meg­kért engem, hogy indítsam be a motort. Miután betekintett a motorházba, kijelentette: rend­ben van. A másik bekísért az irodába, ahol elmondta, hogy Csehszlovákiából vagyok, meghi­básodott kocsival, és azonnali segítségre szorulok. Amíg kitöl­töttem a megrendelőlapot és visszatértem arra a helyre, ahol a kocsimat hagytam, azt már nem találtam ott, hanem a mű­helyben, ahol már hozzá is fog­tak a javításhoz. Nem győztünk csodálkozni a feleségemmel ezen a készségen és gyorsasá­gon. Mivel Magyarországon csak át­utaztunk, nem vittünk magunk­kal többet 500 forintnál. Ma­gunk között arról tanakodtunk, elég lesz-e ez az összeg, amely már nem is volt meg egészen. Közben beszélgetni kezdtünk is­meretlen emberekkel (Ónozó Lajos és mások), akik szintén javításra vártak. Saját maguk ajánlották fel, hogy segítségünk­re lesznek a szükséges összeg­gel. Viselkedésük rendkívül szí­vélyes volt. Nem egy panaszt hallottunk azonban földijeink vi­selkedésére nálunk tett látoga­tásaik alkalmával, úgyhogy bi­zony pirulnunk ke)lett és igazat adnunk nekik. Csodálatosképpen (a mi viszo­nyainkhoz képest) a meghibáso­dott alkatrész raktáron volt és így a javítás 3 óra alatt elké­szült. Az öröm, amikor a javítás után elindulhattunk, csak an­nak a számára érthető, aki már egyszer valami hasonlót átélt. További kellemes meglepetés volt számunkra a javításról szó­ló számla. Nem akartam hinni a szememnek, amikor az irodá­ban elém tették. Az egész 178 Ft-t tett ki, ami a mi pénzünk­ben körülbelül 135 korona! Sok barátunk, ismerősünk él Magyarországon. Most szájnuk megszaporodott. Sajnos, mivel már estére hajlott az idő, nem fogadhattuk el a meghívásokat, hanem búcsút kellett vennünk a szép Szeged városától és ne­mes lelkű lakóitól. ANTON ĎURĎOVIČ, Bratislava A A dolgozók körében érdeklő­dést váltott ki pártunk vezető­ségének az az elhatározása, hogy megtisztítsa sorait mind­azoktól az elemektől, amelyek nem valók a pártba. Az általá­nos helyeslés mellett természe­tesen akadtak olyan hangok is, hogy az átigazolás személyi számlák törlesztése, egyéni ér­dekek érvényesítése és egyéb káros jelenségek sorozata lesz. Elhangzottak olyan megjegyzé­sek is, hogy a tagkönyvcsere során a párt nem szabadul meg az igazi vétkesektől, s ehelyett a bűntelenek, esetleg a megté­vesztettek hátán csattan majd az ostor. Ám az átigazolások menete rövidesen megcáfolta az ilyen feltevéseket, hiszen mindenki tapasztalhatta, hogy a Központi Bizottság ismert levelének kri­tériumai értelmében értékelik a a párttagok tevékenységét, helytállását. Vagyis nem huny­nak szemet a jobboldaliság, a szocialistaellenesség- és szov­jetellenesség, a karrierizmus, a passzivitás és más negatív, el­ítélendő megnyilatkozások fe­lett. S ahol mégis liberálisak voltak az ilyen fogyatékossá­gok iránt, vagy felületes mun­kát végeztek, ott később vissza­tértek egyes esetekre és néme­lyik párttagot újból, alaposab­ban értékeltek. A következetes munkára és maximális tárgyila­gosságra való törekvés az em­berek helytállásának igazságos elbírálását eredményezte. Ez még akkor is jogos feltevés, ha figyelembe vesszük, hogy elvét­ve történhettek tévedések. Helytelen lenne azonban, ha az emberek elfogadnák az át nem igazolt tagok egy részének olyan megjegyzéseit, amelyek azt bizonygatják, hogy éppen vele szemben nem jártak el ob­jektívan, éppen ő"t nem bírálták el igazságosan. Ilyen megjegy­zések a konkrét eseteket nem ismerőnél olyan benyomást válthatnak ki, hogy az átigazo­lás csakugyan egyesek bosszú­ja másokkal szemben. Hogy miért akadnak mégis olyanok, akik ilyesmit híresz­telnek? Erre a kérdésre na­gyon egyszerű a válasz: a párt­tagok soraiból való törlés, vagy kizárás egyben az illető sze­mély tevékenységének negatív értékelését, vétkeinek vagy té­vedéseinek feltárását jelenti. Ezt pedig az érintetteknek vál­lalniok kell, ami önbírálatot je­lent. Ám, az önkritika nem könnyű dolog! A pártból kizártak közt ta­láljuk a szovjet- és szocialista­ellenesség hordozóit; azokat, akik még nem olyan régen tár­sadalmi rendszerünk megvál­toztatására, hazánknak a szo­cialista táborból való kiszakítá­sára fordították erejüket és tu­dásukat. Az ilyen elemek szá­mára nyilván kedvező, ha a dolgozók közt terjednek ;i párt elkerülhetetlenül fontos meg­tisztulását szándékosan be­szennyező híresztelések. Dolgozóink azonban tudják, kinek higgyenek, hiszen a tár­sadalom politikai és gazdasági helyzetének fokozatos konszo­lidálódása már egymagában is bizonyítják utunk helyességét. Ennek ellenére úgy gondoljuk, hogy érdemes a fent említett észrevételeket szem előtt tarta­ni. Annál is inkább, mivel a na­pokban értékelik az állami és gazdasági apparátus párton kí­vüli dolgozóinak tevékenységét is. És ez szintén természetes, hi­szen társadalmunk helyzete megkívánja, hogy a vezető he­lyeken levő dolgozók közt ne legyenek olyanok, akik részt vettek a szocialistaellenes és pártellenes akciókban, illetve nem tettek eleget megbízatá­suknak. Az említett dolgozók értékelését a hivatal vagy üze­mi alakulat vezetőjéből, a párt, a szakszervezet képviselőjéből és a káderosztály dolgozójából álló bizottság fogja végezni, fi­gyelembevéve a dolgozó maga­tartását a kommunista párt, a Szovjetunió és Ä a többi szocia­lista ország iránt, viszonyulását a január utáni politikához és a párt jelenlegi politikájához. Emellett az értékelésnél figye­lembe veszik a dolgozó általá­nos aktivitását, kezdeményező­készségét, szakmai fejlődését stb. Vagyis olyan ismérvekről van szó, melyeknek vezető dolgo­zóinktól való megkövetelése csak helyeselhető. Ennek elle­nére ismételten hallhatunk olyan hangokat is, melyek ezt a természetes folyamatot úgy ál­lítják be, mint harcot a jól fize­tett beosztásokért. Ám mondani sem kell, a párton kívüli vezető dolgozók értékelésének, egyálta­lán nem az a célja. Ellenkező­leg: karrierharcról csak azok esetében beszélhetünk, akik makacsul ragaszkodnak helyük­höz, noha be kellett volna már látniuk, hogy nem tudnak meg­bízatásuknak maradéktalanul eleget tenni a mai, magasabb követelményeknek megfelelően. Aki a kritériumoknak megfe­lel, az továbbra is tisztségében marad. Éppen ezért egy pilla­natig sem kételkedhetünk ab­ban, hogy mind a párttagok, mind a pártonkívüliek helytál­lásának és tevékenységének ér­tékelése helyes és elkerülhe­tetlen feladat, mely társadal­munk konszolidálódásának egyik feltétele. FÜLÖP IMRE 38 — Nem ismerek magára, Klatz úr! — Miért? — Amikor elfogtuk Komora Jánost, sokkal nyugodtabb volt, nem remegett a keze ... — Csak ón tudom, mit érez­tem akkori — sóhajtja a gör­nyedt háttal ülő órás. Baksa őrnagy mosolyogva biz­tatja az órást. — Meglátja, Klatz úr, csak az első hónap lesz nehéz, utána olyan könnyen fogja írni Antal­nak a szerelmes leveleket, mintha másképp nem is történ­hetne ... eszpresszó, kaszárnya és repülőtér nélkül... Maga sem tudja miért, Klatz kissé megnyugszik. Csak a le­veleket fogja írni... A feltáma­dó kételyt elnyomja magában. S ha Antal egyszer rájön a turpis­ságra? Mi történik vele? A ve­le szemben ülő kopaszodó fér­fira emeli a tekintetét. Vrábel felettese lehet. És Vrábel felet­tese kutatón néz a szemébe. Tő­le nem kérdezhet semmit. Ki van szolgáltatva nekik. Ha nem csinálja azt, amire kéri, bör­tönbe zárnák, az elküldött leve­lekért. Ezt nyíltan megmond­ták. Válasszon, Klatz úr! — Olvassa csak el nyugod­tan, Klatz úr! — már nem is bíztatja, hanem parancsolja a kopaszodó férfi. Klatz belemélyed a géppel írott - szöveg olvasásába. „Első hír: Ma, november el­sején újra felkeresett az össze­kötő, akitől a felszerelést kap­tam. Arra kért, közöljem önök­kel, hogy váratlan események miatt a második variációt vá­lasztotta —, maguk tudják, hogy miről van szó. Választ kér a címemre. Hetente felhív az órásüzletben, s ha hírem lenne a részére, az előre megbeszélt helyen találkoznánk. Második hír: Tegnapelőtt, aka­ratom ellenére, beszélnem kel­lett a volt feleségemmel, Anná­val. Pozsonyban találkoztam ve­le, nem tudtam kitérni előle, pedig megtiltották, hogy be­széljek vele. ö szólított meg, így kénytelen voltam szóba áll­ni vele. Pozsonyba akar köl­tözni, megunta az életet Prá­gában, idős szülei közelében akar élni. Még nem tudott la­kást cserélni. Azt mondta, ha rövidesen nem szerez lakást, a szüleihez költözködik. Pénze van, s így reméli, hogy a hó­nap végén már a saját lakásá­ban fog lakni. Ha már itt lesz, továbbra is érvényben marad a beszédtilalom? Híreket mikor küldhetek? A rádión továbbí­tott értesítésemre választ vá­rok ..." Klatz maga elé teszi a géppel írt papírlapot, s megigazítja a szemüvegét. — Megértett mindent, Klatz úr? — kérdezi Vrábel. — Azt hiszem, meg. — Az a fontos! — mosolyo­dik el Vrábel. — A leadó . .. — Ňe féljen, a megbeszélt időpontot pontosan betartjuk! — mondja a kopaszodó férfi. — Az üzenetet szövegezze meg a maga szavaival, és sifrírozza le! — adja ki az utasítást Baksa őrnagy, és búcsúzkodás nélkül elhagyja a helyiséget. Fekete Volga kanyarodik a gépgyár felé. Az öreg Górázd a villanyórára pislant. Két óra múlt! Ki jöhet ilyen későn lá­togatóba? Kinéz az ablakon, s megpillantja Baksa őrnagyot. Górázd eléje siet. A gyárkapu­ban találkoznak. Kezet szorí­tanak. — Valami baj van? — kérde­zi aggódva az egyenruhás Gó­rázd a civil ruhás Baksától. — Te már nyugodt lehetsz — feleli Baksa. — Neked volt igazad. Minden úgy történt, ahogy elmondtad ... — Vallott a nyomorult? — Tarabusz mindent beis­mert ... Az őrnagy elhallgat. Léptek zaja üti meg a fülüket. — Menjünk be — int Górázd az őrszoba felé. — Itt is maradhatunk, csak néhány percre ugrottam ide. A tömzsi Müller siet el mel­lettük fehér munkaköpenyben. — Mindjárt visszajövök — szól az öreg Górázdhoz. MüDer után néznek. Benyit a közeli utcasarkon álló tele­fonfülkébe. Az öreg Górázd a fejét csóválja. — Nem tetszik nekem ez a gyerek ... — Ki az? — Frankén irodájában, a fiammal dolgozik. Müllernek hívják. A fiammal együtt aján­lotta a pártba azt a fasisztafió­kát! Állandóan ki- és beszalad­gál, mintha besózták volna. Ha nem jön az ismerőse, akkor te­lefonál ... Baksa mosolyt fojt el magá­ban. Most már érdeklődve pil­lant a telefonfülke felé. Szóval, ez az a kis Müller! ... — Hátha a kedvesét hívja — mondja Górázdnak. — De miért telefonál on­nan?! — fakad ki Górázd. — Mintha a gyárban nem lenne vagy ezer telefon! — Megkérdezheted tőle. — Meg is kérdezem. — Te mindenkire gyanak­szol, aki Frankent pártfogolja? Górázd nem válaszol. — A fiadra is gyanakodsz? — faggatja Baksa. — Mit képzelsz, Baksa elv­társ?! — csodálkozik az öreg. — Igen, én vagyok! — mond­ja halkan a telefonkagylóba Müller, mint aki attól félne, hogy valaki kihallgatja a beszél­getésüket. — Az asztali naptá­rán újabb bejegyzéseket láttam! — Bekarikázott számokat? — Igen. A mai dátum mel­lett: négyes, és ötös ... — Más híre nincs? — A fiatal Górázd mérnök valamit az orra alá dörgölt, s ez nagyon lehangolta. Beszél­ni kellene Górázd mérnökkel. Ha valamit tud, nehogy elszól­ja magát... — Köszönjük a tájékoztatást! Viszlát... Müller kilép a telefonfülké­ből. Gyors léptekkel közeledik a gyárkapuhoz. Górázd az Is­meretlen férfival még mindig az őrszoba előtt áll. Müller magán érzi az öreg gyanakvó, kutató tekintetét. Gyuri jut az eszébe. A délelőtti kifakadása miatt panaszkodott volna az apjának? Mégis összepaktáltál az apáddal?! S emiatt fúj rá most az öreg? Amikor a köze­lébe ér, meg is állítja. — Kitelefonáltad magad? Müller csodálkozó képet vág. — Maga látta, Górázd bá­csi? — Nem vagyok vak! Jól néz­nénk ki, ha az egész gyár a példádat követné! /Folytatjuk I 1970 IX. 24.

Next

/
Thumbnails
Contents