Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-20 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó

Ez volt aztán a fordulat, ettől ls elakadt Gyöngy Kálmán lélegzete. De aztán kacagni, hahotázni kezdett, és úgy hagyta magára a sógort, hogy az hibbantnak, alattomban sújtó hőguta áldozatának vélte. Az Aranykalász irodájában hívatlan vendég: a járás főügyésze várta Gyöngy Kálmánt. Másodmagával, mert szombat délután lévén, mindenki szétszéledt már, csak a kopasz, régen elözvegyült főkönyvelő forgatta ernyedetlenül a számológép karját. — Mi járatban? — kezelt az ügyészszel Gyöngy Kálmán. Az ügyész — pozsgás, nagy darab, Jó kedélyű atléta — nevetve mondta: — Egy kis törvénysértés. — Négy-öt fórumnál is mint megrögzött balos és notórius önkényeskedő van bevádolva az elnök elvtárs. Azzal különféle leveleket és átiratokat teregetett Gyöngy Kálmán elé. Skálájuk meglehetősen széles volt: a Ludas Matyitói a kormánytitkárságig terjedt. — A panaszost, illetve... a panaszos apját már kihallgattam — magyarázta az ügyész. — És kezemben volt a panaszt megalapozó végrendelet is. Nincs mese: ki kell adni a Varga fiúnak azt a bizonyos káposztaföldet. Gyöngy Kálmán agyát ismét elöntötte a vér. Az ujja táncolt. Szeme előtt összefolytak, majd szöcskék módjára ugráltak szét a gépírásos betűk. — Törvénysértés! — fakadt ki. — És a végrendelet? A végrendelet micsoda? Furfang? Majomcsinálás? Minket játszanak ki, belőlünk csinálnak majmot a Vargák. És nem is akárhogyan. Hatósági segédlettel, ahogy az ábra mutatja. — Kálmán — szólt rá csendesen számológépe mellől a főkönyvelő bácsi. De Gyöngy Kálmán csak azért is és még szilajabbul folytatta: — Káposztaföld... A kertek alján nekem is, másoknak is, az egész űreg utcának volt káposztaföldje. De csak volt. Mert... mi van ott máma, tudja az ügyész elvtárs? — Nem én. — Kertészet. Csőkutas öntözés ... Erre meghal nekünk a legöregebb Varga, de a házát meg a belteleknek minősülő káposztaföldjét nem a fiára, hanem az unokájára hagyja. No persze: a fia, a középső Varga tagunk, aztán ha ő az örökös, minden a mostani állapotában maradt volna. De mi az unoka? — Munkás. — Újabban. Holott csak alkalmi anyagmozgató, és csak a szervezés óta él Pesten. Egy kölök. A feneke is kilátszana a nadrágból, ha nem járna élelemért haza. De mit tudnak erről a papirosok? Semmit. És itt van, ni: mégis azt írja bennük valamelyik ádáz törvényesség őre, hogy... a Varga gyerek személyében a munkásosztály képviselőjét érte sérelem. — Nyugalom — intett az ügyész. — Az örökhagyó, a nagyapa Varga szintén tag volt maguknál; — Tag hát. A belépési papírt is ő írta alá. Ház, föld, kert, minden az ő nevén volt. — És a káposztaföldje? Meg a többieké is? Hogy lett abból mint beltelekből kertészet? — Közgyűlési határozattal. Ha háztájinak hagyjuk, némely tagunknak kéthárom holdra is felment volna a saját területe, igy meg a káposztásokból kertészet lett, és ki-ki másutt kapta meg a háztáji földjét. Egységesen. Törvény szerint kimérve. Az ügyész elgondolkodott. — Cifra ügy — mondta. — Jól kiókumlálták. — Mi? — csattant fel Gyöngy Kálmán. — Az Aranykalász a területrendezést? — Ugyan! — legyintett az ügyész. — A végrendeletről beszélek. Űrökölt-e vagy se, a középső Vargának mint dolgozó tagnak mindenképpen jár háztáji terület. Igaz? — Jár. Aztán ha maguk a fiacskája számára ls méretnek földet, azt a földet is ő fogja művelni. De csak művelné. Mert a kertészethez nem hagyok nyúlni. Egy barázdát se engedek kimetszeni a kertészetből. — Nem is kell — mosolyodott el az ügyész. — Ha minden kötél szakad, másutt is kimérheti azt a földet. Mondjuk ... a határ szélén, vagy mit tudom én, hol. — Másutt se mérem ki. — Kár — jegyezte meg az ügyész. — Én a maga helyében nem csinálnék presztízskérdést az ügyből. — Presztízskérdés?! — lökte égnek a karját Gyöngy Kálmán. — Elvtársi Az isten ... áldja meg! Maga: a jogász se érti, mire megy ki itten a játék? Hány olyan tagunk van, mint az öreg Varga volt? Harminc! Legalább harminc! Az mind azt lesi most, hogy lesz-e mérés vagy sem. Aztán ha igen, olyan végrendelkezési lavina indul, hogy idővel marad is földűnk, meg nem is. Ezt akarja az elvtárs? Akkor tessék, kelek is fel, üljön maga ebbe az Istenverte elnöki székbei Az ügyész azzal ment el, hogy nyugalom, nem eszik olyan forrón a levest, majd még megtanácskozza felettes hatóságaival a tennivalókat, és hogy ... nincs az a lavina, amelyet higgadt, türelmes szóval ne lehetne feltartóztatni. Gyöngy Kálmán ki se kísérte, annyira rokon vette búcsúszavait, és csak ült, ült: ökle a halátékán, szeme behunyva. Buborékokat látott. Egy füzér óriásira hízott, sorra elpattanó szappanbuborékot. Akár a filmreklámok — betűkkel voltak töltve, és ahogy elpukkantak, ilyen szavakat lőttek ki magukból: tapintat, türelem, emberségesség, törvénytisztelet. Kopogtak, de Gyöngy Kálmán nem érzett fel rá, és arra se, hogy éppen délelőtti utasa, a Vöröskeresztes Jolán vált szót a főkönyvelő bácsival. — A főügyész elvtárs? — Elment, már elment, lelkem. — Nem mondta, visszajön még? — Ide már nem. Végleg búcsúzott. — Micsoda pech! Marad a bumlL Az esti vicinális... Hát az elnök elvtárs? Akár a fal. Csak ... nincsen rosszul? Pulykaveresen, az ajtókat sarkig vagdosva, ekkor rontott be az irodára Gyöngy Kálmánné, született Sarang Angéla. Ebédre várta a férjét, háromszor is feltette és lehúzta az ételt, de se a férje, se üzenet tőle, hogy miért késik. Amidőn aztán javában dúlt-fúlt, egy jótét lélek elsopánkodta neki, hogy nővel maradt el, a kökönyösi erdők alján valami városi maskurával látták a férjét. Erre csak éppen kendőt dobott magára, s irány az iroda. — Ez az? Ez a kihízott emse?! — rikácsolta, ahogy az ajtó csattanására szegény ártatlán Vöröskeresztes Jolán szembefordult vele. — Disznó, te is disznó vagy, nem elnök! A szemét is kivájom ennek a safarinának! Mint e fúria, neki is hajtott volna vélt vetélytársnőjének, de akkor már Gyöngy Kálmán is talpon volt, s rákiáltott. így kiáltott rá, mert elege volt már mindenből, untig elege, s mert káprázó szeme is nem, nem az élettársát — a vigyori, hörcsögös képű sógor őt kibeszélő, őt ócsárló testvérhúgát látta benne: — Te is, még te ls...?! Te... Sarangfajzat! Egy írógépet ragadott fel, az asszony felé akarta lódítani, de elejtette, és teljes hosszában az elnöki asztalra bukott. A körorvos vitte haza, miután életre dörzsölte, és néhány nyugtató injekciót is belenyomott. Támolygását és kocsiba segítését egész csődület bámulta. Ilyen megjegyzésekkel: — Jól beszívott. Jó korán. Még a csőrhét ls majd csak ezután hajtják haza. — A, megétették. Az asszony étette meg valami gombafőzettel. Egy nő, egy városi cemende miatt. Rajta lett kapva a koma. — Hülyeség. Kell is a Kálmánnak nő... Az ügyész volt itt, a hatósággal gyűlt meg a baja. Gondolta: enyhítő körülmény lesz majd egy kis öngyilkossági kísérlet. A főkönyvelő bácsi szólt közbe: — Szégyen-gyalázat az ilyen beszéd. Kimerült szegény, rövidzárlat következett be nála. Egyszer se aludta ki magát, mióta elnök. Erre csend lett, mert tisztelték-becsülték az öreget, de a sokaságból hárman se hittek neki. A

városka közepén kicsi park terül ef. Tucdtnyi nyírfa, néhány díszbokor, pázsitfű, s megannyi rózsatő az éke. Kavicsos utak erezik, színesre mázolt padok pettyezik. Közepén szökőkút csapjai sugározzák a vizet. Súgó, csobogó hangon muzsikálnak. A derült ég közepéről őszi vaksággal néz lefelé a nap. Langyos sugaraival cirógatja a színesedő lombokat Mintha gyönyörködne a pörögve hulló levelekben, s ugyanakkor, mintha szemérmesen elpirulna a vetkező fák láttán ... Az egyik padon férfi ül mogányosan. Lezárt szemű, szomorú arcát ég felé fordítva füröszti a fáradt fényben. Mozdulatlan. Mintha társa volna a fáknak, bokroknak, padoknak: tartozéka a parknak. Az úton kisfiú szökdécsel játékosan. Talpa alól szétpattognak a kavicsok, mint szöcskék a réten. Kezében hálószatyrot lóbál. Megtorpan a férfi előtt, hozzáugrik. — Szia, apu! LOVICSEK BÉLA: akar meghalni. Azért akad olyan is, aki megakar... Aki nagyon elkeseredik, az legszívesebben meg hal na, érted? — Igen, azt hiszem értem, apuka.. . Mindenki azt mondja, hogy én nagyon okos kisfiú vagyok. Az a bácsi is mondta, tudod, az az új apuka, a Géza apuka, meg azt is, hogy ne fogadjak el tőled pénzt, ha csokira akarsz qdni. Ö mindig ad nekem pénzt. Tegnap is adott, meg azelőtt is. De én nem csokit vettem rajta, hanem rágógumit. Ne mondd meg senkinek - súgja. — Szeretem a rágógumit Szépen lehet vele játszani. Nagy ballont is szoktam belőle fújni, ómama meg rámpöröl, fene a kölykire, mocskoskodik azzal a vacakkal, mondja és fejbever. Mit tudja ő art, milyen jó vele játszani, igaz, apuka, öreg már, nem tudhatja, nem ért hozzá. De te tudod, ugye, tudod, apuka? — Tudom. Nézi a férfit a kisfiú bizalmasan, ragaszkodón. — Szia! — Mit csinálsz te itt? — üldögélek, kisfiam. — Egyedül? — Látod: egyedül. — Jó így egyedül üldögélni, apu? — Nem rossz, kisfiam, — Mostanában mindig egyedül üldögélsz? — Igen... mindig egyedül... — Régen nem jártál már nálunk, apuka. Igazán, mért nem jársz hozzánk, apu? A férfi félrenéz, zavartan nyúl a zsebébe, cigarettát vesz elő és rágyújt. A fiú meg is feledkezett róla, mit kérdezett, már másutt kalandozik gondolatban. — Gyakran üldögélsz itt a parkban? — Gyakran. — Miért? — Nézelődöm, pihenek. Tudod, kisfiam, szép és megnyugtató itt minden, a virágok, bokrok, a zöld fű, a fák... Hát te hol jársz a szatyorral? — Anyu küldött mosóporért. — Te már mosóport is tudsz vásárolni? — Tudok. Akármit. Mindent Neked is várároljak valamit, vásároljak, apu? — Nincs szükségem semmire. — Neked nem kell mosópor? — Nem. — Cigarettád is van elég? — Van. A fiú nézegeti a férfit, figyeli, hogy szippantgatja a cigarettát, s fújja a füstöt. Kedves, naiv mosoly ül az arcán, kívánat a szemében: ő is szippantana egyet, mint az apja. — Mondd meg nekem, apu, de igazán mondd meg, miért mondja nekem mindig az ómama, hogy ne köszönjek neked, ha meglátlak, miért mondja, apuci? — Nem tudom, kisfiam. — Azért mert haragszik rád? — Lehet, hogy azért. — Vagy talán azért, mert nem jársz hozzánk? — Ki tudja, kisfiam, lehet, hogy éppen azért — Mért haragszik rád, apu? — Nem tudom. — Ugye, te azért az én apukám vagy, ha haragszik is rád az ómama, ugye, én azért köszönhetek neked, meg ha akarlak, meg is puszilhatlak, ugye, apu? Karjával átfogja a férfi nyakát és megcsókolja az arcát. Lecsúszik újra a földre, s tovább kérdezget. — Szeretsz te engem, apu? — Szeretlek, kisfiam ... És én mindig a te apukád leszek. Mindig, amíg csak élek. — Amíg csak élsz? — Igen, kisfiam. — És ha meghalsz? Akkor már nem leszel az apukám? Ha meghalsz apuka, akkor téged eltemetnek? ... Anyu mondta, bár csak meghalnál, hogy akkor jó volna, hogy minden jó volna. Apuka, igazán olyan jő az, ha valaki meghal? — Nézd, kisfiam, az nem olyan egyszerű. A legtöbb ember nem -Tudod mit szeretnék még?..; Sárkányt eregetni. De nem merem megmondani a Géza apunak, mert az néha olyan mérgesen néz rám. Te is eregettél, mikor kicsi voltál, apuka? — Eregettem. — Hosszú farkút? — Olyat. — Nem csinálnál nekem olyan hosszú forkú sárkányt? — Csinálhatok. — Mikor csinálsz? — Amikor akarod, — Lehet, hogy holnap fog fújni a szél. Csinálsz holnapra, apuka? — Csinálok. — Piros lesz a hasa? — Piros. — Spárgát is szerzel hozzá? — Szerzek. — Hosszú legyen, apuka, hogy egészen az égig szállhasson, jó? Olyan még a nagy fiúknak sem lesz, tudod, akik az utcánkban laknak, és mindig csúfolnak engem, hogy két apukám van, és hogy egyik sem szeret, és hogy én roszszabb vagyok, mint a zabigyerek. Ugye, majd egyszer megvered őket? — Meg, kisfiam ... A fiú elhallgat, s csak nézi a férfit nagy. kerek szemmel. Láthatóan elégedett. Mellé ül a padra, s harangozik a lábával. Újra a férfira néz oldalról. — Igazán jó itt üldögélni — mondja. — Mire gondolsz, meg mit nézel, mikor itt ülsz egymagadban, apuka? — Sokszor gondolok rád, kisfiam. De ezt ne mondd meg anyunak, sem az ómamának, meg a Géza apunak sem. Megharagudnának ... Aztán elnézem a fákat, hogyan vetkeznek. — Vetkeznek? — Igen, ilyenkor ősszel levetkeznek, aztán tavasszal ismét felöltöznek. — És mikor levetkeznek, akkor meghalnak, apuka? — Nem, nem halnak meg, csak elalusznak. — Nagyon szereted nézni a fákat amikor így vetkeznek, apuka?... Mindig csak őket nézed? Igen? Azért, mert engem nem nézhetsz, mikor vetkezem, apuka, igen?... Apuka, én úgy szeretnék fa lenni... Most megpuszillak és szaladok haza, mert anyu megver, hogy Hyen sokáig vagyok ... Szia, szia. apuci! -Várjál!... Tessék, adok pénzt, vegyél magadnak rágógumit. Sokat vegyél! — Köszi! — Ömamának ne mondd meg, honnan vetted! A fiú cinkosán rámosolyint a férfira. — Nem árulom el, apuka. Majd azt mondom, azt mondom, hogy itt a parkban vetkezték le a fák, jó!... Szia, apu! -Szia, kisfiam!... - Hosszan néz a távolodó kisfiú után, szeme előtt lassan összemosódnak a vetkező fák ...