Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-20 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó

Urbán Ernő Gyöngy Kálmán, e b. I Aranykalász elnöke hajnali négykor keit A kútnál mosdott. Derékig, s bőven csapkodva magára a vizet, mert éjfélre járt már, amikor könyvei mellől az ágyba került. Csak úgy állva, köröm közöl befalt egy szelet nyers sonkát. Motorra ült, és jő félórával később már az első aznapra rendelt bosszúságot is elszenvedte. Bolyba került az országúton. Mindenféle csomagtartó rácsokkal és utánfutókkal megtoldott autók karavánja nyelette vele a port, és akadályozta meg az előzésben, kiszámíthatatlan hármon lkázása folytán A környék országos hírű búcsújáró helyére tartott a karaván. Egy sereg mütyür-, szentkép-, szerencse- és használtholmiárus, a különféle hintásokról, lövöldésekről és más egyéb szórakoztató iparosokról nem is szólva. — Sáskák! — köpködte a port Gyöngy Kálmán. — Úgy lesz aratásuk, hogy nem is vetettek. A járási székhelyen újabb bosszúság érte. Még a nyár derekán jégverés szaggatta be a magtár tetejét. Négyszáz, igen: mindössze négyszáz darab zsindelyre lett volna szükség, hogy a tatarozó brigád befoltozhassa a lyukakat, de befoltozhatta-e? Nem akadt zsindely. Nem, egy fia sem, pedig eleget szaladgált, lármázott és levelezett Gyöngy Kálmán, újra és újra felpanaszolva, hogy az iskolát kellett megtenni szükségmagtárnak, de küszöbön az ősz, maholnap elkezdődik a tanítás. Utolsó reménysége a járási székhely fő-fő TÜZÉP-ese volt. Annál is inkább, meri ez maga telefonált rá, hogy ... szegre a csüggedéssel, pompás megoldást talált, sürgősen keresse meg a zsindelyek ügyében. De nem, nem zsindelyt adott — tippet. Hogy a szóban forgó tételt vegye meg az Aranykalász valamelyik családi há zat épitető tagja, készpénzért, a saját nevére, de privát felhasználás helyett passzolja át a köznek. Máskülönben még hónapokig eltarthat az igénylési, hitelnyitási, besorolási és egyéb hercehurca. Ha pedig saját brigád helyett valamelyik ktsz-szel vagy állami vállalattal próbálkozik az Aranykalász, a „kis munka — csekély haszon" meggondolásból kifolyólag zsindelyezés helyett a szűk keresztmetszet, a kapacitáshiány, a kijelölési sorrend és az ezekhez hasonló bűvös szavakkal kell megelégednie. Gyöngy Kálmán uralkodott magán, még meg is köszönte a TÜZÉP-es kartárs jóindulatát, de belül forrt, és azzal a gondolattal birkózott, hogy a kis dolgok intézésében tapasztalható huzavona, görcsösség és akadályoskodás csupa ostobán elszórt jaoerjszeg a haladás okosan kimért útján. Ki győzi mez telen talppal a mindennapos beléjük hágást? Ekkor már délre járt, és Gyöngy Kálmán további útja a gyógyszertárba vezetett. Még három esztendeje is olyan remek gyomra volt, hogy a mondás szerint a sínszeget is megemésztette, de újabban égni szokott, és rendszerint valami lelkét háborító bosszúság voll a kínok kiváltó oka. Ahogy a fájdalomcsillapítót lenyelte, és kissé félreült magának, egy elül-há tul párnás, tömör gumiból mintázott fiatalasszony csapott le rá. — Jaj de kapóra jött nekem| — lelkendezte. — Éppen magukhoz indultam, csak... se busz már, se alkalmi kocsi. Elvisz, Kálmán bátyó? Ez is, ez a riszáló megédeskedés is úgy esett Gyöngy Kálmánnak, mint megcsömörlött gyomornak a meleg tokaszalonna. De nem tiltakozott, bár életében háromszor se Ubszélt a fiatal asszonnyal, és tudni is csak tudta róla, hogy a járásban viselt tisztsége után Vöröskeresztes Jolánnak hívják. Egyébként nem sok gondot okozott hátul. Hogy van, és hogy egyedül lovagolja vele a motorkerékpár megnyújtott nyergét, jószerint csak akkor vette észre, ha a merészebb kanyarokban súlyos dinnyemellével a hátának tapadt. Még gyenge negyedórás iram és otthon is lettek volna, amidőn egy tompa pukkanás, és a kökönyösi dombok közt csaknem fejre álltak, mert az erős megterhelés következtében szeget vert fel a lelapult hátsó gumi. De sebaj: a szerszámostáskában három saller is akadt, és a szereléshez árnyékot adni ott volt az erdő is. — Maga csak hűsöljön — unta meg a hiábavaló nyálazgatást Gyöngy Kálmán. — En a forráshoz, itt van nem Hazaiérve pedig először csak agyonhallgatta, kerülte, majd idő múltán már ki is nevette a beléptetését szorgalma zókat. Most is nevetett. -— Defekt? — gömbölyödtek képén a hörcsögös dudorok. — Ógy kell neked. Mit sietsz mindig? Ládd-e: én még soha életemben nem futottam száz métert egyhuzamban, mégis mindenhova elértem. Idejében. És ... hasznomra. — Az még elválik, — dörmögte Gyöngy Kálmán. Víz alá nyomta a belső gumit, és mintha a sógor ott se lett volna, buborékokra kezdett vadászni. De Sarang Vendel nem hagyta békén. Felkelt, nyújtózott, s a forráshoz ballagva a csatos üveg után nyúlt. — Te, persze, nem iszol — mondta. — Motorozol is meg .. . pénz dolgában megvan, és szusszal is győzöd még, elszegődhetnél hozzám. Gyöngy Kálmán hamarjában nem tudott eligazodni a sógoron. Vagy hülye, agyára ment a maszekolás, vagy részeg, gondolta, s úgy hajolt ismét a belső gumi fölé. hogy szóra se méltatta a sógort. Hasztalan. Az konokul s laképpel folytatta: — Van itt rét, hahaj, annyi a nyiladék, a remiz meg a szegelet, hogy a tizedrészét se tudja lekaszáltatni az erdőgazdaság. Még úgy se, hogy kiadja. Felesben adja ki. Ne búsulj, neked is jutna belőle. Amennyi kell. Ahogy már jó pár emberednek eddig is jutott — Mese. — Tény és való, csak te nem tudsz róla. Na ja, mert én vállaltam fel a részüket. Az én nevemre vannak az erdői l. messze, muszáj víz alá nyomnom ezt a franc ette gumit. A forrás néhány száz méterrel beljebb, egy nyírfás, csalitos domb aljából bugyogott. Betonkávája és csurgója is volt, s medencéjéből egy csatos iiveg feje fehérlett ki. — No nézd csak! Te vagy az, sógor? — ült fel a magas fűben Gyöngy Kál mán neszezésére az üveg gazdája. Már túl volt az ebéden. Mellette szétnyitott vászonkendő. A kendő cipó gyürkéje, egy fél tyúk, néhány kovászos uborka és egy jókora csillagos bicsak. Valóban sógora volt Gyöngy Kálmánnak. Név szerint Sarang Vendel, a felesége testvérbátyja. Sose kedvelte különösebben. Az utóbbi három esztendőben meg ránézni se tudott bosszankodás és hátsó gondolat nélkül. No Igen, mert egyéni paraszt maradt, maszekolt Sarang Vendel, és őt fumigálva gúnyolva maszekolt. A szervezés idejére eltűnt hazulról. A járási kórházat választotta menedékhelynek is csehül állasz, ballom. Fele jövedelmed sincs, mint annak előtte ... Már ne is haragudj, sógor, de így mondta minap Angéla húgom. Ö pedig tudja. Tud nia kell, ha egyszer ő kezeli nálatok a pénzt, ő a háznál a bukszafelelös. he-he. — És te? Te mi vagy? — nézte, markolászta a gumit Gyöngy Kálmán, hogy a körme is megfehéredett. — A pesztonkája? Törődj inkább a magad dolgá val. Sarang Vendel jóízűt ivott. Akkorát, hogy a nyelve is megcsappant az üveg száján, elégedetten nyögött, s csak aztán mondta: — Azt teszem. De . . . attól még szegény Angéla húgomnak is pártját foghatom ... Te, sógor, megvan-e még a kaszád? — Micsodám? — nézett fel elhűlve Gyöngy Kálmán. — A kaszád. Mindig jó kaszás voltál. Elsőrangú. Tövig és szélesen vágott a kaszád Volna egy ajánlatom. Ha IÖWNC7. GYULA HAIZA gazdaságnál beírva. Aztán ha megegyezünk, semmi akadálya, hogy téged részeltesselek a jóból. —. Milyen alapon? — Valamiért valamit alapon. Enyém a rész, a vállalás, ugyebár, te kaszálsz, aztán ha kész, ha boglyában van a széna. minderi harmadik boglya az enyém. Gyöngy Kálmán megtalálta a gumi parányi hibáját, rá is karcolta a szokásos keresztet, és mégse bírt elmozdulni a forrástól. Szédülés jött rá. A fejét mázsás, izzó golyónak, a szemét hályogos, mindjárt kipukkanó kopoltyúnak érez te. — Te... te isten marhája! — robbant ki belőle az indulat. — Minek nézel te engem? — De sógor...! — hátrált el tőle Sarang Vendel. — Én csak a húgom, Angéla kedvéért... Elvégre egy kis mellékes rajtad is lendítene. Aztán. a népgazdaság érdekével se ellentétes a dolog. Érték, drága kincs manapság a széna.