Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-20 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó

m VARGA MATYAS: DÍSZLETTERV MADÁCH IMRE MÚZES C. SZÍNMÜVÉHEZ A

Magyar Színházművészeti Szövetség folyóiratában, a Színház idei márciusi számában Benedek András, a budapesti Nemzeti Színház dramaturgiájának vezetője, Amerika neves színházi kritikusa, Walter Kerr Tragedy and Comedy című könyvét ismerteti. Kerr szerint — Benedek Andrást idézem — három nagy sokk érte az emberiséget az újkorban, s ezeket nem tudta kiheverni. ,flopernicus eltörölte az eget, s az ember nem hiheti többé, hogy a kozmosz közepén áll. Darwin még jobban megtépázta az ember hiúságát, amikor elvette tőle az isteni szikrát. Hiszen, ha az ember a természet műve, akkor nem ö idézte elő a fejlődést, a haladást, hanem csak átéli, elszenvedi. Végül Freud azt is megmutatta, hogyan működik a nagyszerűnek és önállónak vélt emberi szellem: a tudatos cselekvést meghatározza a tudattal, az egyéniséget a sok öröklött és egyéb sajátosság, s így az egyéni szabadság csak illúzió." Perbe szállhatnánk a konzervatív Kerrnek fentiektől eredő következtetésével, hogy a modern ember nem bízhat már vakon önmagában, annyira problematikussá vált egyénisége és szabadsága, s ábránddá foszlott a küzdelem a környező világ meghódításáért, hiszen ez a világ meghódíthatatlan, bonyolult okok és okozatok hálójává terebélyesedett. Viszont meggyőzően érvel és igaza van ott, ahol az idén Nobel-díjat kapott Sámuel Beckett filozófiájának végzetes pesszimizmusát, s a modern tragédia lehetőségeit érintve kifejezésre juttatja, a választást, a szabadságot az embernek arra kell felhasználnia, hogy a haladást szolgálja, értelmet keressen léte számára. „A Copernicus—Darwin—Freud okozta sokk — ismét Benedeket idézem — ugyan demifisztikálta, reálissá tette a világról és az emberről alkotott kéjpet, de a cselekvésre és szabadságra ítélt ember tragikus hőssé magasodhat isteni tulajdonságok nélkül, szellemi ereje folytán, ha ezt az erőt valami nemes cél érdekében veti be." EGRI VIKTOR: Kár, hogy Kerr elgondolkoztató könyve a tragédiáról és a komédiáról, a két klasszikus műfaj öszszemosódásáról nem jelent meg magyarul, s így nem ismerhetjük meg közelebbről helyesnek mondható megállapításait a tragédia lényegéről és arről, hogy miért nincs tragédia és hogyan lehetne újjáteremteni. Ugyanúgy érdekelnének tévedései is, amelyek Benedek szerint abból fakadnak, hogy vizsgálódásában az individuális, filozófiai problémákat a társadalmiak rovására elsődlegesnek tartja. Az elmaradt Kerr-kötetért bőséges kárpótlást ad á Gondolat, a TIT Kiadója A színház ma című gyűjteménye kiadásával. Az ötszáz oldalas testes kötet számol azzal a ténnyel, hogy az alkotó színházművészetben nem csupán a hivatásos színházak művészei vesznek részt, hanem a műkedvelők is. Nálunk is ezrekre tehető azoknak a száma, akiket érdekel a mai színház sorsa, és a dráma válsága fdején felvilágosítást vár századunk neves drámaíróitól, színházi rendezőitől és kritikusaitól, hogy a színjátszásnak melyik irányzatát tartják célravezetőnek, és miben látják a válságból kivezető utat, amennyiben ilyen út létezik. L

engyel György, a Madách Színház rendezője, az antológia szerkesztője és a kitűnő bevezető tanulmány szerzője, öt fejezetre osztja a kötetet. Az első kettő a század első évtizedeinek drámairodalmi és színházi útkereséseit tárja elénk; az elsőben Gorkij, Shaw, O'Nelll, Pirandello, Toller és Wilder nyilatkozatai mellett a szovjet dráma klaszszikusainak, Visnyevszkijnek és Pogogyinnak gondolatait olvashatjuk; a második fejezetben a korszerű színház újítói, a nagy szovjet rendezők, Sztanyiszlavszklj, Mejerhold, Tairov és Vahtangov a hangadóak. A harmadik fejezet a klasszikus művek mai rendező és színházi értelmezéseiből ad válogatást. Az utolsó két részben a mai drámairodalom, illetve színművészet jelentős munkásainak írása szerepel; a névsor itt különösen Illusztris: Anouilhtól és Bertolt Brechttől Peter Weissig és Tennessee Williamsig terjed. Bevezetőjében Lengyel felveti a színház funkciójának kérdését, és valóban ez érdekel bennünket a legjobban. 1. Vajon nem pusztán szórakoztatás-e a színház célja? 2. Vajon nem a művelődés eszköze-e? 3. Vajon nem a közmorált szolgáló, erkölcsnemesítő intézmény-e, amelynek „eleve ellenségesen szembe kell szállnia a szórakoztatás teátrális formáival". Tehát szórakozás, művelődés, morál. Lengyel szerint a moralista színház hívei még leginkább a műveltségterjesztő színház híveivel tudnak megegyezni, közös frontot alkotni. Korántsem veti vagy ítéli el ezzel a színházak lelki felüdülést adó, feszültségeket feloldó célját A gazdag gondolatiságra törő színház sem hanyagolhatja el a színház „örömkeltőfeloldó", és szinte biológiai igényeket kielégítő hatását. Rossz az a „komoly" színház, amely unalmas, és ugyanúgy rossz vagy még rosszabb a „szórakoztató" színház, ha hazug és silány. B

ertolt Brecht, aki a kötetben a leghangsúlyozottabban szerepel és akire a legtöbben hivatkoznak, az ismertetésem elején méltatott Kertel szemben a színház politikai elkötelezettségének, pártosságának hirdetője, és a világ átváltozhatóságának kérdését társadalmi kérdésnek tartja. Lengyel meggyőző példákat hoz gyűjteményében arra, hogy az elkötelezettség funkciója körűi nemcsak a mi világunkban, hanem a nyugati színházi világ avantgarde köreiben is folyik a vita. Idézi Julián BeckffUt nek, a nemrég megszűnt Living Theatre vezetőjének nyilatkozatát, mely szerint „a Broadway és a hozzá hasonló színház el fog tűnni, mert egy tarthatatlan életformát szolgál ki, támogat pszichológiai és morális síkon, csillapító és érzéstelenítő szórakozást kínálva a mindennapi élettől kimerült nézőnek. Irtóztató módon vonja el a figyelmet az élettől; pedig az élet, bár sokkal fájdalmasabb, de biztosan érdekesebb. Ezért ez a színház ellenforradalmi színház. Olyan élet számára erősíti meg az embereket, amelyet nem érdemes élni." Egy másik amerikai színházi szakember, Alain Schneider, a legjelentősebb újvilági rendezők egyike, aki a hatvanas években három Brecht-művet mutatott be, az elmúlt tíz évben létre jött pop art, a „happening" vagy a „kegyetlenség színháza" életírók, rendezők, színeszek vallomásai korunk színházáról képességét és létjogosultságát veszi tagadásba, s Brechttel kapcsolatban kijelenti, ahhoz, hogy a színház életben maradjon, „nemcsak mondania kell valamit, hanem létében kell fontosnak lennie, kapcsolatot kell találnia mindennapi életünkkel. A régi formák és régi stílusok — állítja — többé-kevésbé nem mondanak semmit számunkra, nem vonzzák a közönséget, és nem is jelentenek a közönség számára semmit. Ezért mi növekvő dühvel és időnként kétségbeesve keressük: mi lehet fontos, értékes, felrázó, kegyetlen vagy szenzációs. E tekintetben nem is kérdéses Brecht kimagasló, vezető szerepe, egyedülálló példája, mint ahogy az sem kérdéses, hogy problémáinkra nemcsak kizárólag ő tud választ adni." Érdemes a Csehov színműveit a hagyománytól merészen eltérő eszközökkel rendező Anatolij Efrosznak, a moszkvai Drámai Színház főrendezőjének nézetét egybevetni Alain Schneider nézetével. Efrosz igen lapidárisan fejezi ki, hogy azt a művészetet szereti a legjobban, amelyben megtalálja az élet elevenségét és közvetlenségét. A színésztől lélekből fakadó, önfeledt játékot, a drámaírótól, rendezőtől, sőt díszlet- és jelmeztervezőtől is komoly gondolatok mellett önmegtagadó közvetlenséget követel. A

kötet két kiváló, európai rangú cseh színpadi szakember vallomását is tartalmazza, Otomar KrejCának, a prágai Nemzeti Színház prózai együttese volt vezetőjének, a Minden szélsőség kicsit ostobaság című írása már címében elárulja, hogy az a két jelentős formabontő színházi produkció, amit alkalma volt a közelmúltban látni, nem jelenti a színház megújhodását. Mindkét előadás motorja, a Living Theatre happening szeansza a Marseille melletti Cassisban és Peter Handke Publikumsbeschimpfungja, amelyet Frankfurt am Mainban látott, a közönség sokkolása, a hagyományok felrúgása, a szokások elpusztítása. Cassisban hiába üvöltöttek a hangszórók, hiába ordított, könyörgött, kínálkozott, fenyegetőzött egy őrjöngő hang, hogy ,fitz emberek legyenek vidámak, szeressék egymást, nevessenek, örüljenek... hogy ne hagyják magukat... hogy adják meg magukat... hogy felejtsenek ... hogy ne felejtsenek... hogy a művészet halott, hogy csak e testvériség e szent ünnepe él" — unalmasnak, elfecséreltnek találta az estét: az emberek nem nevettek, nem taposták egymást, nem kiabáltak, nem rohanták meg a színészeket, nem volt verekedés, dulakodás. „Pedig állítólag ilyesminek kell lennie effajta atrakciónál — valódi kapcsolat a nézőkkel" — így hangzik annak a cseh művésznek nyilatkozata, aki Prágában kísérleti színházat alapított, amelyben az abszurd dráma törekvései is helyet kaptak. KrejCa zsákutcát konstatál, ahogy ezt utána maga Julián Beck, a Living Theatre vezetője is megtette. Handke Közönséggyalázását KrejCa diákcsínynek minősíti. „Négy fiú két órán keresztül talajtorna-gyakorlatokat végez, hol együtt, hol külön-külön kiabálják le a nézőknek: mérhetetlenül agyalágyultak vagytok, mert hisztek a színpad hazugságainak, színleléseinek." Mindkét esetben némi túlzásba is esik KrejCa. Nem hangsúlyozza ki, hogy kísérletezések nélkül — ő maga is kísérletező művész — nem alakulhat ki a hagyományos formákkal szakító új művészet. Abban azonban természetesen igaza van, hogy az új színház sorsa és jövője nem a külsőséges hatásokon múlik. Jan Grossmann, a prágai Semafor nevű kísérleti színház vezetője, aki cseh abszurd drámák sikeres színrevitelével írta be nevét a modern színháztörténelembe, a kísérletezés gondolatát elválaszthatatlannak tartja a színház problémáitól. Véleménye szerint „nem különösebben szükséges a színháznak mint intézménynek az életéről gondoskodni: a legfontosabb, hogy a színház voltát megőrizzük és továbbfejlesszük, hogy gyakorlati erejű, társadalmi, sokhatású, provokatítv, elkötelezett színház legyen ..." Bizonyára nem véletlen, hogy Grossman is elkerülhetetlenül szükségesnek érzi a színház elkötelezettségét. A színháznak, amennyire csak lehet, mainak kell lennie, de ez a maiság nem jelenti kizárólag a mai témát, hanem inkább azt, Jiogy képes segíteni a mai ember tudatának formálásában: hogy kiszakadjon az élet mechanikus és rutlnlrozott összefüggéseiből, és szembenézzen az igazi kérdésekkel, amelyek az összefüggések mögött, látszólag észrevétlenül, meghúzódnak." F

riedrich Dürrenmatt számára a színpad nem az elméletek, világnézetek és nyilatkozatok tere, hanem olyan eszköz, melynek lehetőségeit igyekszik megismerni, miközben felhasználja. Szerinte hiányoznak a valódi vezető egyéniségek, a tragikus hősök pedig névtelenek lettek. „Egy kis sikkasztóval, egy hivatalnokkal, egy rendőrrel jobban ki lehet fejezni a mai világot, mint egy szövetségi tanácsossal vagy egy kancellárral. A művészet, ha egyáltalában eljut az emberig, már csak az áldozatig jut el, a hatalom uraihoz nem ér el többé... A mai hatalom talán csak ott válik láthatóvá, ahol robban: az atombombában, abban a csodálatos gombában, amely felemelkedik és szétterül, tisztán, mint a nap, s egyedül benne a tömeggyilkosság és a szépség." Kissé merész ez az egyeztetés, fentebbi nézete is sántít, ám azzal egyetérthetünk, hogy még mindig meg lehet mutatni a bátor embert, akinek lelkében „az elveszett világrend helyreáll." De Dürrenmatt eredendőn pesszimista, aki a világot, tehát a színpadot is, amely ezt a világot jelenti, szörnyűségesnek, borzasztó rejtélynek tartja, amit tudomásul kell venni, de amely előtt — szerencsére — nem szabad kapitulálni. Szerinte a tragédia és a komédia formai fogalmak, dramaturgiai magatartásmódok, az esztétika költött alapja, amelyek ugyanazt a dolgot igyekeznek körülírni, csak a feltételek mások, és ezek a feltételek csak kisebb részben művészi jellegűek. Az öreg hölgy látogatása című színmű előszavában Dürrenmatt kifejti, hogy a színdarab az ő számára a színpad lehetőségeiben játszódik le, nem pedig valamely stílus öltözetében. „Embereket írok meg, nem bábokat, cselekményt, nem allegóriákat, egy világot állítok fel, nem morált, mint ahogy olykor rám fogják", írja. Szkeptikus eszmefuttatására, vajon ábrázolhatja-e a színház a mai világot, megtalálhatja az Igenlő feleletet Bertolt Brechtnek abban a vitairatában, amelyet Brecht kevéssel a halála előtt írt, s amelyben találóan jellemzi a holnapért élő, s a jövőbe néző korszerű színházat: „A mai világot a színpadon is lehet ábrázolni

& de csak akkor, ha mogváltoztathatónak fogjuk fel.