Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-18 / 222. szám, péntek

Alig telt el néhány hónap L. Annyinszkij cikkének közlése óta, a Slovenské ptK'ady 7. számának hasábjain megjelent Dobos Lászlónak a hazai magyar irodalmat felmérő írása. A szlovák közvélemény tájékoztatására szánta és szerzője lényegében nem tett mást, minthogy eiisrtiételte különféle felszólalásainak alapgondolatát. Itt is az idősebb ós fiatal írók eddig magjelent munkáinak erőszakolt összehasonlításából indult ki, de mondanivalójának lényegét a .prózára vonatkoztatva szögezte le: „Tudomásul kell vennünk, a paraszt manapság nemcsak paraszt, elsősorban ember, és mint paraszt, vsak annyi -u érdekes, amennyiben ember. Legfőbb ideje, hogy irodalmunkat megszabadítsuk a régimódi szociológiától. Az osztályok ét különféle társadalmi rétegek kérdéseit az általános emberi kérdések oldaláról kell megközelíteni." A szerkesztőség akkoriban a cikk elé írt bevezetőben elhatárolta magát ettől a kitételtől, mondván, hogy ez a marxizmus alapjainak feladását jelentené. Akkoriban még azzal védekezhetett, hogy ez tulajdonképpen a Móricz Zsigmond támasztotta igény az irodalommal szemben. Ami a tétel első felét illeti, igaza is volt, csak <i másik fele sántít erősen, mert a folytatása már nem Móricz Zsigmond gondolata, kizárólagosan Dobos László furcsa aplikációja. Hiszen Móricz Zsigmond a parasztember méltóságát nem valami régi módi szociológia ellen védte, hanem a népszínművek olcsó, gőregáboros fölfogása ellen, s ezért megelégedhetett annyival, hogy elsősorban embernek akarta látni a parasztot, de egyetlen művében sem feledkezett meg. a parasztember szociális helyzetéről, elnyomottságáról és nyomorúságáról. Dobos igehirdetésének következménye csakhamar megmutatkozott, s nem is annyira a prózában, mint inkább a költészetben. Hatvanötben jelent ineg Cselényi László Erők című kis verseskötete, és benne A vonat este Prága felé indul című verse, természetesen a vers sokkal korábban fogant. Prózává lapított részei a fogantatás pillanatáról is tájékoztatnak bennünket: „1963. május nyolcadikán, huszonkét óra ötvenhárom perckor, Gál Katalin tizennyolcéves dunaszögi lakos ki akart ugrani az Érsekújvárból Déöínig közlekedő, robogó gyorsvonatból. A rendőrség megállapította, hogy öngyilkossági kísérlet történt ..." S alább: „Az apámnak volt huszonnyolc hektárja. Huszonnyolc hektár, micsoda katasztrófa? Tanítónő akartam lenni? Nem lehet, mondták, kulák az apja. Technikumba akartam fúrni? Nem lehet, mondták, kulák az apja ... Mi baja van véIrodalmárok közéleti kontárkodása III. Mikor ember az ember lem a világnak? ... Kínáltam, adtam volna tudásom, emberségem — csak a testem kellett. Akartam, áhítoztam a meleget, szerelmet — csak a testem akarta ... El lehetett és el kellett tű,nódni azon, hogy az első idő szak rigorózus forradalmi intézkedései és gyakorlata meddig maradjanak érvényben, csakhogy ez a Cselényi-féle vers valami egészen más. Bornírt és csepegő szentimentalizmus. Hiszen ezer és ezer munkás vagy kisparaszt lánya máig sem jutott el se technikumba, se tanárképző főiskolába, az úgynevezett világ éppúgy a testüket akarja, vagy akarta, de Cselényi ebből nem csinál tragédiát Ű a Dobos-féle általános emberi problémák oldaléról közelíti meg az osztályok és társadalmi rétegek problémáit és filozófiai relativizmust kreált Einstein relativitás elméletéből. (Lásd az Einstein című verset ugyanebben a kötetben.) A félrevezetett Cselényi ekkoriban inár Szőke József védnöksége alatt fejtette ki újságírói és írói működését az Oj Ifjúságban, ugyanannak a Szőke Józsefnek a védnöksége alatt, aki az ötvenes évek elején a végzős pedagógusnövendékek főkáderese volt, és nem is kulákságért, de pusztán kulákmentalitásért (ami rendkívül bizonytalan fogalom volt akkoriban), akadályozta meg egvesek iKJidogulását a tanítói pályán. Szőke )ózsef pedig mindenkor Dcbos László jobb keze volt. És az a Dobos László hirdette meg az általános emberség és általános emberi erkölcs alkalmazását, aki főiskolás korában közIMDiiti CSISZ-funkcionárius volt és idősebb korában cinikus elérzékenyüléseinek pillanataiban szűkebb körben el szokta mesélni, hogyan riogatta a pedagógiai fakultás öreg tanárait. Ugyanaz a Szőke József, aki az ötvenes évek elején agyondicsérte a sematikus költészetet, hatvanháromban a magyar írók dunaeperjesi összejövetelén a lehető legradikálisabban lépett fel ugyanaz ellen a sematikus költészet ellen. Persze elvtelenül és hozzáértés nélkiil. Ők ketten, e kétféleképpen is radikálisok indították el azt a folyamatot amelyről a magyar szekció plenáris ülésén 1969 októlíerében azt kellett megállapítanom, hogy a válság következtében lehetetlenné vált az eszmei irányítás, az amúgy is ösztönös alkotómunka teljes egészében még ösztönösebbé vált, aminek talán a legifjabb nemzedék és főleg fiatal költőink adják meg az árát, s a korszerűség problémájának megoldása helyett az izmusok kritikátlan felelevenedése következett be irodalmi életünkben, főleg költészetünkben. Természetesen nemcsak az izmusok kritikátlan felelevenedése következett be, de fölelevenedtek bizonyos Marx előtti eszmei alapállások is, pl.: Az egyetlen szempont, amely szerint most írok, az, hogy az életet a rendszerek, osztályok és sarkigazságok fölé helyezem." [Varga Imre: Dühöngésem jilozófiája. Irodalmi Szemle, 1969/ 8, 969. old.) Hogy ilyesmit egy alig húszéves kezdő leír, azon nem csodálkozom, dehogy ilyesmi helyet is kapott a lap hasábjain, azon már igen. Még kevésbé értem Tőzsér Arpád Egyszemű éjszaka című cikkében (mely a fiatal költők készülő antológiája elé írt előszó akar lenni) a magány költészetének védelmezését. Hiszen ez már önmagában képtelenség: egy sereg fiatalember egyebet sem tesz, mint a magányról énekel, tehát már csak ezért sem lehetnek egyedül. S végképp nem igaz, mert nem lehet igaz az az állítás, hogy: „Minden ember magányosnak születik, s csak a munka /életigenlés/ árán jut el a közösségi létig, az egyedüllét szorongásaitól a közösség kölcsönözte biztonságig." Elsősorban is minden ember valamiféle közösségbe születik bele, s közösségen belül él. Első pillanataitól kezdve a családban, óvodában, iskolában, később munkaközösségben, s legfeljebb akkor marad magára, ha a közös ség okkal-joggal, vagy oktalanul kiközösíti, vagy az ember saját magát közösíti ki belőle. Magányt csak egyfélét ismelek, az alkotó magányát, mely semmi más, mint elvonatkoztatás, gyakorlati absztrakció, hogv az alkotó jobban szemlélhesse .saját magát és a világot. Ami ezen túl van, káros és társadalomellenes, mint a magány költőinek sereges és egyhangú kó rusa, mert ez szakítást jelent a társadalommal, a szocialista társadalommal, s ilyen esetben nem venni észre a metaforák és metaforizmus' mögött rejtőzködő negatív politikumot vétkes vakság. Épp úgy nem értem Tőzsér Árpád görccsé merevedett nemzedéki komplexumát és kizárólagosságát, mely a legalkalmatlanabb pillanatokban tör ki belőle, mint például a Váci Mihályra írt nekrológban: „Mondjuk el, — s akkor is, ha a nekrológ az ilyen közlésekre nem a legmegfelelőbb mufaj (maga is érzi szörnyű tapintallanságát — a szerző megjegyzése), hogy Váci Mihály, a most hirtelen és fiatalon elhunyt köl lőre I mennyire elszoktunk már a fiatalon elhunyt költőktől / költészetét életében mi Jiutalabbak rendszerint nem példa ként emlegettük. Váci Mihályban azt a „nemzeti költőt" láttuk, aki verseiben az emberi történelem tektonikus eltolódásai ellenére is a költészetnek egy korábbi junkciójálioz /funkciójához?/ — a közéletiséghez ragaszkodott." A költészet közéleti funkciója véleményem szerint abból ered, iiogy a vers varázsa révén a legszemélyesebb élmény is közösségi élménnyé, közüggyé válik. Elsődlegesen azért, mert a vers nemcsak rögzíteni akar egy érzelmi vagy tudatállapotot, de közölni is. A költészetnek, s általában a művészetnek azt a társadalmi funkcióját, mondhatjuk ki'zéletiségét, semmiféle politikus, vagy a politikus magatarás jegyében tagadni nem lehet. Ennek a nemzedéki kizárólagossági görcsnek a mételye átragadt már a legfiatalabb irodalmárokra is. Mészáros Károly a Csallóköz ez ^vi július 30-i számában Dénes György válogatott verseivel kapcsolatijai! a következőket írja: „Nem hiszünk semmi — kínjának, semmi ba janak — bármit mond. elsiklunk jelette, épphogy tudumá sul vesszük." (Kicsodák ... ?) Mészáros Károly mindezt rsnk azért mondja, hogy ellentmondásba keveredjen önmagával: „Fellelünk e seregnyi vers ki• zótt valóban jó és színvonalas verseket is, amely (így, hogy

1 ameľy — a szerző megjegyzései Dénest kiemelné a már félő szürkeségből (milyen az a féló szürkeség? — a szerző megjegyzese|, de ehhez alaposabb pro pagáció, hangverés, csinnadruS t a kellene, hogy az emberek a tudatuk sarkába tett Dénes! megnézzék és előkotorják. Elemző és mély kritika kcile ne jelmérni Dénest.. ." Soha komoly számba menő kritikus még nem azonosította a propugációt és esi ínadrattát az elemző mély kritikával. Ilyesmire csak kizárólagossági görcsben szenvedő akarnok képes. Mészáros Károly a fiatal nemzedékre térve így folytatja okoskodását: „Mindenképpen észreiteheto, hogy az érthetetlenséggel oá dolt fiatal költők mélyebbre ha toltak az olvasók szívében, mint a Dénes-féle érthető versek, — ez azzal magyarázható, s ez legyen az ifjú költőgeneráció dicséretére mondva, hogy jobban kifejezik a mai ember életérzé sét, felfogását, egyéni világát." Ugyan miféle ember ez a mai ember. A nagybetűs Ember, Ma/akovszkif szavával élve „a nadrágban járó felhő". Személyes tapasztalatom alapján merem állítani, hogy Dénes György első kötetének kezdetlegességei ellenére ma is a legnépszerűbb, legolvasottabb költőnk. Jó néhány irodalmi esten vettem részt, ahol a fiatalokat a la Batsányi Kör szellemi huligánoknak, féltalyigásoknak és havaseszűeknek szidták, s rtem bírtam eléggé érvelni, hogy elhárítsam ezeket a durva szidalmazásokat. De hát mit tevő legven az ember, ha ezek a fiatalok itt vannak, és mindenáron magukra akarják hívni a f'gyelmet. /Folytatjuk/ •UBI TIBOR Az óvoda kertjében (Alexy felvétele) 34 hogy el ne mosolyodjon a fiatal mérnök megrökönyödésén. Frankén éles tekintettel mered a fiatal Górázdra. Újra elveszíti az „önbizalmát"... Mire gondolhat? — vallatja önmagát. Gazfickók ezek mindnyájan! Nem beszélnek nyíltan az emberrel! Az üvegfallal körülvett kis irodájában megszólal a telefon. — Nálad szói — figyelmezteti Müller Frankent. — Bocsássatok meg ... Gyuri a gyors léptekkel távozó Frankén után néz. — Mit mondtál neki, hogy ennyire elkenődött? — érdeklődik Müller. — Csak annyit, hogy pártfogók és pártfogoltak mindig lesznek, míg élni fog az- em ber... — Mást nem mondtál? Ez nem vehette el az önbizalmát. — A vágyak éltetik az em bert... — Miféle vágyak? — Nem részleteztük... Te olyan biztos vagy benne, hogy Frankent felveszik a pártba? — Mégis összepaktáltál az apáddal?! — fakad ki Müller s a« ablak felé kapja a fejét, Frankén felkapja a telefonkagylót. — Hallói Itt a konstrukció... — Frankén mérnök? — Igen. — Szevasz, öregfiú! ... — Csak most ismertem rá a hangodra. Halkan beszélsz. Honnan hívsz? — Egy fülkéből. — Mit csinálsz a városban? — Hazamegyek ... — Mi bajod van? — Rosszul érzem magam, biztosan elkapott a náthaláz ... — A rokonom orvos. — Hálás lennék, ha üzennél neki, és megkérdeznéd ... — Nyugodt lehetsz ... — Kösz, Oszi! — mondja Halder. — Olvastad a mai lapokat? — Még nem értem rá, egyedül vagyok, a főnököm Prágába utazott... — Egy érdekes közlemény van a hírek között. — Melyik lapban? — Mindegyikben ... Kurt Fritzsche, frankfurti sofőr szép szülővárosunkban menedékjogot kért... — Úgy látszik, a sofőr úr itt akar boldog lenni.. . — Nem érdekes? — Ha csak ez a kívánsága . . . — Ne feledkezz meg az orvos barátunkról! — Még most üzenek neki. — Kösz ... Frankén leteszi a kagylót. Izgatottan rágyújt... Sikerült! A jelbeszédes társalgás is sikerült. „Rosszul vagyok, hazamegyek ..." A rokonom orvos ... „Hálás lennék, ha üzennél neki ..." Jó, hogy idejében megkapták a mikrofényképezőgépet. Ottó már „kipróbálta", és most sürgősen várja az orvost. Mielőtt Bulgáriába utazna, Georggal szeretne beszélni, hogy megtárgyalja vele a feltételeket, és a segítségét kérje. Belgrádban kiszáll a vonatból, s onnan hová menjen — Ausztriába, Olaszországba? Georggal majd megbeszéli, mert pénzre is szüksége van ... Még ma elküldöm az üzenetet. Münchenbe is írjak? Mária néninek? Miért ne?! Az autó árát tőlük kell megkapnom! És mit adnak Ottónak? Az ő dolguk! S délután négykor?... Ma péntek van, ma kell találkoznunk! Minden második nap a Duna-parton. Az órásnak egy árva szót sem szólok! Semmi köze hozzá! Jobb, ha nem tud semmiről... Aliz a kultúrpark előtt kiszáll a villamosból. Tétován megáll. Ha a harisnyája is fekete lenne, indulhatna a csalogányvölgyi temetőbe. Nemcsak a cipője, kabátja, a vállára omló haja fekete, az arca is borús, mintha temetésre készülődne, mintha a sír fölött állna és a halotthoz könyörögne: Miért kellett meghalnod? Így is csupa gyász az életem! Balra tekint. A város felé néz. Elindul vissza a város felé. Átmegy az úttesten. Már a járdán lépked. Megkerüli a kultúrparkot. Tovább nem mehet! Nem mehet vissza oda, ahonnét jött! A Duna-parti sétányt szegélyező vaskorláthoz támaszkodik. Honnan vett magában annyi bátorságot, hogy azt mondja Baksának: most hazamegy, Ottó szemébe akar nézni?! Amikor kiszállt a villamosból, miért torpant meg? Miért vert néhány pillanatra gyökeret a lába? Ha azonnal nekivágott volna a szemközti domboldalba vájt lépcsőnek, már otthon lenne, már Ottó szemébe nézhetne... A dombtetőn áll a kis villa. Hátat fordít a dombtetőnek, hogy ne is lássa. Fekete aktatáskájából cigarettát kotor elő. Rágyújt. Olajosan sötétlő szeme fátyolos, mintha belepte volna a forró könny párája. Honnan vett magában annyi erőt, hogy azt mondja Baksának: most hazamegy? Ez a kérdés él benne, ez marcangolja, mert az utolsó pillanatban elhagyta az ereje. Ha azon töprengene, miért akart hazamenni, talán újabb erőre kapna, s átvágna az úttesten, és futna fel a lépcsőkön, fel a dombhátra, hogy berontson a kis villába, ahol Ottó ... Nemi Nem lehet igaz! És miért akarok meggyőződni arról, hogy az ig.iz nem igaz?! Miért? Miért kérlelt Ottó tegnap is, hogy utazzak el Izraelbe még most novemberben?! Az útlevelet nem kapom meg addigi Ott van a te Laco bácsid, intézze el! Még vizsgáznom is kell! Majd leteszed azutáni Jobb azokat egyénként letenni, mint az utolsó napokra hagyni. A te dolgod! Mi az én dolgom? Jól tudod, hogy Bulgáriába megyek, s ha te is ugyanabban az időben utazhatnál, kevesebbet lennénk távol egymástól... Nem is tudtam, hogy ennyire vágyódsz utánam! Megmondtam, amit mondani akartam, a többi a te dolgod! Mi az én dolgom?!... Nem válaszolt rá. Csak ma kezdte érteni az érthetetlent. De az miért lenne összefüggésben az izraeli útjával? Erre még Baksa sem tudott felelni. Hacsak ... Ö sem folytatta. Az egyetemen, az előadóterem előtt várt rá. Csodálkozott, amikor váratlanul eléie toppant. — Laco bácsi! . . . — Érted jöttem, Aliz. Hová készülődsz most? — Haza. Nem volna kedve elkísérni? — Más volt a szándékom. /Folytattuk/ 197U