Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-17 / 221. szám, csütörtök

Mi történt Csehszlovákiában 1968-ban? (Folytatás a 7. oldalról) ge ülésein, de a nemzetközi tanácskozásokon is mind jobban mentegette tömegtájékoztatási eszközeink szovjetellenes kampányát és szégyentelenül azt állította, hogy csak szórványos jelenségekről van szó, amelyek nem hathatnak komolyabban a közvéleményre. Vagy annyira hazug volt, amilyen sohasem volt államunk vezetőségében, Semmiképp sem minősíthető eredeti ideológiának, a szocializmus megváltói ideológiájának, amint azt különösen Nyugaton igyekeznek állítani. Ez a különféle eszmei nézetek valamilyen újkori, vagy jobban mondva alkalmazkodóbb vegyülete, amely ugyan fokozatosan, hetek és hónapok után alakult ki, de végső formájában, szembetűnőbb árnyalataiban semmiképp sem tért el a jobboldali opportunizmus és a szociáldemokratizmus ideológiájától. A „dubčekizmus" alapja ugyanis az elvtelen liberalizmus és főleg a nacionalizmus, a szovjetellenesség lett, amely végső soron nem juttathat el máshova, csak az osztályellenség karjaiba. A. Dubček politikájával rendkívüli mértékben a jobboldal malmára hajtotta a vizet, mivel igazi lényegét, az elvtelenséget elég sokáig leplezte a Az 1968. évi csehszlovákiai eseményeknek nagy nemzetközi jelentőségük és kihatásuk volt, s nem kis mértékben hatottak a nemzetközi kommunista mozgalomra ls. A CSKP Központi Bizottsága januári ülésének visszhangja a kommunista világmozgalomban lényegében pozitív volt, noha egyszersmind teljesen érthetően a további fejlődés megvárásának nyílt megnyilvánulásai kisérték. Visszhangjuk tehát a világ kommunistáinak körében hasonló volt, mint nálunk itthon. A szocialista országokban éppen úgy, mint a kapitalista országokban a kommunisták azt várták, hogy a CSKP Központi Bizottságának januári ülése Igen jelentős ösztönzést ad fogyatékosságainak megszüntetésére, a pártunk és a társadalmunk életében történt torzulások kiküszöbölésére. Osztálytestvéreink, a nagy kommunista internacionalista család tagjai mindenkor örültek és örülnek a szocialista országok minden egyes sikerének és minden olyan aktusnak, tevékenységnek, amelynek az a célja, hogy segítsen a szocializmus építésében felmerült fogyatékosságok, akadályok és nehézségek eltávolításában. A sikerek és az ilyen törekvés a szocialista országokat mindenkor lelkesíti és erősíti saját burzsoáziájuk és a nemzetközi burzsoázia ellen vívott harcukban. A januári plénutnon kétségtelenül sok elvtársunk igazán átérezte ezt az internacionalista kötelességét és őszintén arra törekedett, hogy segítsen problémáink megoldásában, a szocialista társadalmunk további pozitív fejlődéséhez vezető út megnyitásában. Ám, csakhamar valami egészen más kezdett történni. A pártnak a hibák helyrehozására irányuló törekvését kiforgatták és zavaros, szennyes áramlatba sodorták, amellyel a szocializmus alapjait akarták aláásni Csehszlovákiában. Ezért aztán sok nyugati kommunista sem tudta hosszú időn át helyesen felismerni helyzetünket — sokan még máig sem ismerik ki magukat —, mert csak egyoldalú, megválogatott és torzító információk álltak rendelkezésükre, és sok alapvető ténynyel tavaly és az idén ismerkedhettek csak meg. Csehszlovákia, de az egész nemzetközi kommunista mozgalom számára is a legfontosabb tény azonban az volt, hogyan viszonyul a Szovjetunió és elsősorban a szovjet kommunisták pártja a CSKP Központi Bizottsága januári ülésének eredményeihez. A jobboldal és az antiszocialista erők e kérdés körül fejtették ki a legnagyobb demagóvagy teljesen elszakadt a való* ságtói, egyáltalában nem olvasta az újságokat, nem hallgatta rádiónkat és nem nézte televíziónkat. Ez volt egy vezér! Képes volt letagadni a saját orrát és végső soron önmagát is. Világos, hogy A. Dubček már 1968 június második felében, de főleg a „2000 szó" közzététele után, egyértelműen átment a jobboldal állásaiba. szocialista jelszavakkal, a pártról és a munkásosztályról szóló jelszavakkal. A „dubčekizmus" a centristák, a gyöngék, a szüntelenül meghátráló, gyáva, de nagyzási hóbortban szenvedő politikusok, az opportunisták ideológiája. Ez a messiasizmusnak, a munkásosztály és a dolgozó nép nemzeti és internacionalista érdekei elárulásának ideológiája. Erős szavak? Meggyőződésem szerint nem, s alkalmazásuk nem is kenyerem. Különben lényegében 1968-ban ugyanezt mondta A. Dubčekról — természetes más alapállásból — az egyik kapitalista ország nagykövete. Kijelentését más helyütt idézem. A „dubčekizmus" ma már elhalóban van, de semmiképp sem szabad lebecsülnünk táptalajának, a nacionalizmusnak életerejét. giát, a legtöbb féligazságot, hazugságot és rágalmat terjesztették róla. A párttagok tömegeibe és az egész társadalomba mind nyilvános, mind főként „belső" utakon igyekeztek beszuggerálni, hogy a szovjet kommunisták és képviselőik kategorikusan ellenzik januárt. Ugyanakkor a jobboldaliak ezt pártvezetőségünk egyes olyan tagjainak nem kis segítségével csinálták, akik tudták, hogy a január utáni fejlődés bizonyos negatív vonásai és jelenségei nyugtalanítják szocialista barátainkat. Ezt ugyan elárulták a jobboldallaknak, viszont eltitkolták az elnökség és a további vezető pártszervek előtt. Ez az egyik példája annak, hogyan Igyekeztek a jobboldaliak kialakítani olyan tudatot, hogy barátaink — a Szovjetunió és a többi szocialista ország — „bántanak" minket, „nem támogatják" 1968 januárját. Ha ez valóban így lett volna, akkor pl. a Szovjetunió és a többi szocialista ország vezetői sohasem vettek volna részt 1948 februárja 20. évfordulójának ünnepségein, nem támogatták volna részvételükkel és felszólalásukkal pártunk új vezetőségét. Ezt mindenki elismeri, aki csak valamennyire is tisztában van a politikával. Ez az egyetlen tény ls elég — noha sokkal több tény van — annak megvilágítására, hogy a szovjet kommunisták pozitívan viszonyultak a januári plénum pozitív vonásaihoz. Tömegtájékoztatási eszközeink és egyes akkori vezetőink fokozatosan több és több ha zugságot és rágalmat mondottak a Szovjetunióról és a többi szocialista országról, és szándékosan válságos helyzetet idéztek elő köztünk és köztük. E kampánnyal és „politikával" kapcsolatban minden alapvető tényt már nyilvánosságra hoztunk. Ugyanakkor az akkori vezetőség egy része kibúvót keresett és visszautasította a tárgyalásokat. (A. Dubček júniusban és júliusban különféle ürügyekkel kitért a Leonyid Brezsnyev elvtárssal való találkozó elől; pártunk nem vett részt a varsói tárgyalásokon stb. Varsó után talpra akarták „állítani" egész népünket a Szovjetunió ellen a minden nagyobb városban megrendezendő (százezres) tüntetéseken, ezt azonban a CSKP Központi Bizottságának elnöksége megakadályozta.) Elgondolkoztató, hogy akkori vezetőink nemegyszer elutasították a Szovjetunióval való kapcsolatainkban előidézett válság megoldásának politikai módszereit. Ugyanakkor azonban azt hajtogatták, hogy minden belső problémát meggyőzéssel, kizárólag politikai módszerekkel oldanak nieg (ezekbe azonban akkor sem sorolták a káderkérdést). Ez csupán képmutatás volt — ezeket a módszereket végeredményben a helyes pozíciókat képviselő elvtársakkal szemben sem alkalmazták, hanem ellenkezőleg, szabad utat engedtek ezek nyilvános botránybakeverésének. Itt is világos analógia látható a jobboldaliak bel- és külpolitikája között. Még nem eléggé ismeretes, hogy az akkori elnökség egy része Varsó után sem akart tárgyalni, amikor a szovjet elvtársak kezdeményezéssel álltak elő. Követelményeket és feltételeket szabtak, nem akartak a Szovjetunióba, Moszkvába, vagy Kijevbe menni tárgyalni (A. Dubček, J. Smrkovský, F. Kriegel, J. Špaček és a többiek). Végül a szovjet vezetőség javaslatot tett, hogy mindkét párt komplett elnöksége Ágcsernyőn tárgyaljon. A politikában sehol a világon nincs Qlyan példa arra, hogy egy nagyhatalom a kölcsönös kapcsolatokban keletkezett válság megoldása során így viszonyuljon egy kis államhoz. Ezt csak egy szocialista nagyhatalom tehette, amelynek legnagyobb érdeke nézeteltéréseink elvtársias megoldása. Éppen úgy ismeretlen egy olyan nagyzásnak példája is, amilyet akkor egyes vezető politikusaink tanúsítottak. A csehszlovákiai események összegezve sok kérdést és problémát vetettek fel a nemzetközi kommunista mozgalomban, sok nemzetközi politikai nehézséget okoztak a Szovjetuniónak, és a nyugati kommunista pártok számos tagja hosszú ideig nem értette meg a Szovjetunió internacionalista segítségét, melyet pártunknak és országunknak nyújtott. Ám örvendett az osztályellenség, amely minden kedve és vágya mellett sem tudott közvetlenül hatalmilag segíteni a jobboldaliaknak és az antiszocialista elemeknek, egyszóval a szocializmus különféle árulóinak. Máskülönben nagyon vehemensen támogatta őket és azokat a cseh és szlovák kisembereket, akik „világformátumúakká" akartak válni, s akiket csekély nyugatnémet márkáért vagy angol fontért, s még kevesebb dollárért meg is vásárolhatott. Mindenesetre nálunk sokkal körültekintőbben járt el az osztályellenség, mint 1956 őszén Magyarországon. Nem akarta, hogy belső reakMég mindig gyakran ismétlődik a kérdés, tulajdonképpen milyen tevékenységet fejtett ki az osztályellenség a január utáni időszakban? A közvélemény előtt ugyan jelentős mértékben rejtett, Illegális tevékenységet, de szemmel látható nyilvános tevékenységet is, gyakran nem is leplezte antikommunista jelszavait, és tömegtájékoztatási eszközeink segítségével lehetősége volt felforgató ideológiájának terjesztésére. Idézzünk fel néhány közismert tényt és valóságot, amelyek kellőképpen alátámasztják e megállapításokat. Vegyük előbb az osztályellenség ideológiai tevékenységének területét: A párt vezető szerepe, a munkásosztály ellen Intézett támadásokat, nemcsak egyes funkcionáriusok, hanem az összes kommunisták ellen Irányuló kirohanásokat, amelyeket ilyen jelszavak fejeztek ki: „Szakszervezeteket kommunisták nélkül", „Nemzeti bizottságokat kommunisták nélkül", Jelszavak „A határtalan demokráciáról" még akkor is, ha az osztályellenségnek kedvez stb. A „2000 szó" című ellenforradalmi pamfletben intézett boszorkányüldözési felhívásnak századunkban világszerte kevés példája akad, természetesen a náci Németországban találkozhatunk vele. Nem ts szólva a leplezetlen szovjetellenes uszításokról. S hogyan szervezkedtek oszciós erői túl hamar fellépjenek és teljesen lelepleződjenek. Így aztán nagy esélyt biztosított magának, hogy igazolást nyerjen a nem feltűnő és lappangó ellenforradalom elmélete, mert csak kevés ember volt vele tisztában, hogy olyan helyzet alakult ki, amelyben a jobboldaliak magán a kommunista párton belül hatalmi fordulatot készíthettek elö. Az imperialisták azonban már 1968 tavaszán félni kezdtek, hogy nem érik el szándékaikat, ugyanis be akarták csapni a Szovjetuniót. A hazai jobboldaliak azonban nagyon siettek és leplezetlenül támadni kezdték szocialista barátainkat, s a vezető imperialista körök éppen ezt nem tartották jónak, hanem túlságosan időelőttinek. Nem árt, ha az olvasó megismeri az egyik kapitalista állam nagykövetének 1968 áprilisában Prágában tett kijelentését: ,,A párt és a kormány kiengedte a dolgokat kezéből és senki sem tudja, mi lesz. Arra számítok, hogy tragikus vég következik." Nem a szocializmus sorsa aggasztotta hazánkban, hanem a felforgató erők sorsa. Az imperialista erők nem akartak túl elhamarkodva kockáztatni, s végül elveszteni egyik nagyon fontos osztálycsatájukat. Amikor azonban fény derült eredeti szándékaikra, végül is a testvérgyilkosság harcmezejévé akarták változtatni Csehszlovákiát, Vietnam mását akarták előidézni Közép-Európában. Az imperialisták készültek erre a polgárháborúra, s a polgárháború esetére már tábori kórházakat kezdtek építeni a sebesültek és táborokat a menekültek befogadására. Humanista szándék, ugye? A fő az, hogy illúziókért, demagógiáért, jobboldali és antiszocialista hazugságokért folyjék a vér. Lényegében tehát nagy nemzetközi jelentőségű hatalmas osztályharc játszódott le. Ezen semmit sem változtattak és semmit sem változtathatnak azok a jobboldali hazugságok, hogy hazánkban már nincsenek osztálykonfliktusok, s főként, hogy már sehol a világon nincsenek osztályküzdelmek. Az osztályellenség győzelmének és a szocializmus felszámolásának megakadályozása — ez volt az öt szocialista ország csapatai csehszlovákiai bevonulásának egyik fő küldetése. Ebben rejlik ennek az internacionalista segítségnyújtásnak történelmi jogosultsága is. tályellenségeink, amennyiben még nem furakodtak be a pártba, vagy amennyiben még nem nyertek meg együttműködésre egyes párttagokat (ez más politikai párttagokra is vonatkozik). Ez történt pl. a K 231ben, ahol sok, mindenre képes tapasztalt és bátor zsoldosuk volt. Vagy az „Elkötelezett pártonkívüliek klubjában", ahol viszont nagymértékben értelmiségi részük gyülekezett, amely ügyesen kihasználta a pártnak az értelmiséggel szemben elkövetett hibáit. Összejöttek az illegálisan alakuló szociáldemokrata pártban is, amelynek vezetősége nagyon agresszív volt. Voltak kisebb és kis egyesületek is, amelyek úgy szaporodtak, mint eső után a gomba, és ahol az osztályellenség lehetőséget talált tevékenysége kifejtésére (sokak legális tevékenységét az akkori belügyminiszter engedélyezte). Az sem kerülheti el figyelmünket, hogy számos egyházi szervezetben is igyekeztek érvényesülni. Egyesek nálunk még ma ls hajlamosak egyszerűsíteni ezeket a tapasztalatokat. Amint mondani szokás — „isten velük". Ha nem hajlandók elismerni, hogy ezek a tények kellőképpen igazolják a felfordulást pártunkban és országunkban, az elhatalmasodó anarchiát és a polgárháború veszélyét, akkor valószínűleg semmi sem segít rajtuk, hogy tájékozódjanak. EZ volt osztályellenségeink leplezetten, szabad és teljesen nyilvános tevékenysége. Hát illegális tevékenységük? A napokban a Rudé právo megmutatta, hogy létezett az antikommunisták, köztük volt párttagok afféle központja, amely bemutatta V. Černý professzort, a szocializmus és a kommunizmus hírhedt és megrögzött ellenségét. Ez a központ nyilván már régen 1968 januárja előtt működött, gyűléseket rendezett és ellenséges terveket szőtt. A jelek szerint több ilyen csoport, csoportocska és központ volt, és „saját szakállukra" nem egy tőkésállam igyekezett ilyeneket kialakítani az elfogadott „munkamegosztás" és azon taktika mellett, hogy a döntő tevékenység fő iránya az értelmiség, és főként művészeink felé vezet. 1968 januárja után egyesíteni kellett e központok tevékenységét. Főként a nyugati kapitalista államok hírszerző szolgálatai gondoskodtak arról, hogjr é csoportok egységesen lépjenek fel; ezért e csoportok képviselői kénytelenek voltak sokkal gyakrabban összejönni, főként a kapitalista országok nagykövetségein. Ma már erre vonatkozóan számos tény áll rendelkezésünkre. Annak ellenére sikerült e tények birtokába jutnunk, hogy a január utáni időszakban bomlasztották biztonsági, szerveinket. Már nyilvánosságra hoztuk azokat a dokumentumokat, amelyek megmutatták, kikkel jöttek össze nálunk a nyugati hír-szerző szolgálatok képviselői, kiket kerestek fel, kikre támaszkodtak, és kiket vásároltak meg, akár csak ideiglenesen. Elsősorban újságírók, számos író és más értelmiségiek voltak. Nem véletlenül kerestek közülük annyian menedéket a kapitalista országokban, mert nagyon rossz volt a lelkiismeretük. Például már 1968 első hónapjában kétszer, sőt háromszor annyi csehszlovák állampolgár kereste fel a kapitalista országok nagykövetségeit. A látogatók jegyzékeiben természetesen egyetlen munkást, vagy munkásfunkcionáriust sem találunk. Szembetűnően gyakoribbá váltak, sőt ötszörösére szaporodtak a nyugati missziók, hírszerző szolgálatok képviselőinek látogatásai. Elvégre az osztályellenségnek egységesítenie és koordinálnia kellett tevékenységét. A jövő kétségtelenül sok tényre derít még fényt az osztályellenség hazánkban kifejtett s felforgató tevékenységével kapcsolatban, mely egyöntetűen bíróságaink elé fog tartozni, mert törvényellenes volt. A világon egyetlen ország sem elnéző és nem is lehet az törvényeinek megsértésével, létérdekeinek elárulásával szemben. Sohasem fogunk elítélni embereket érzelmek, benyomások és hamisítványok alapján, hanem mindig csak tények alapján, még ha osztályellenségről is van sző. Ebben az irányban az alapvető módszer az eszmei küzdelem lesz. Az osztályellenséget ls éppen ügy, mint a jobl>oldaliakat, elsősorban hatékony, igaz ideológiai tevékenységgel, kommunista igazsággal — és még, engedjék meg — kommunista okossággal kell levernünk. Könyörtelenül, de meggyőzően, megdönthetetlen tények és a valóság alapján. A jobboldaliak és az antiszpcialista elemek, különösen akik emigrációba mentek, ma már nem titkolják akkori szándékaikat és céljaikat. Ám hiába keresik kenyéradóik kegyeit. Az imperialistáknak ma már nincs szükségük rájuk, mert nem teljesítették terveiket, nem váltották valóra szándékalkat. Valamilyen alamizsnát ugyan adnak nekik, de ezek az emberek számukra ma már többé-kevésbé terhet jelentenek, amellyel szemben vannak bizonyos „erkölcsi",. érthetően kapitalista kötelezettségeik. Az augusztus utáni emigráció a február utáni emigrációhoz hasonlóan a történelem szemétdombján végzett. Kölcsönösen mocskolják egymást és marakodnak, főként a nagyobb darab kenyérért egymás hajába kapnak. Mindenesetre társadalmunk becsukta mögöttük az ajtót, s ezt elsősorban kenyéradóik értették meg. (Folytatás a 9. oldalon) # Mi volt, és mi ma a „dubčekizmus?" # Január és a január utáni fejlődés nemzetközi jelentősége és következményei # A belső és a külső osztályellenség tevékenysége