Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-17 / 221. szám, csütörtök

Mi történt Csehszlovákiában 1968-ban? |Folytatás a 6. oldalról) ségteleniil mások, mint az akkori reális lehetőségek. Ez a dolog egyik oldala. A másik oldala viszont, amikor ezek az elvtársak nyíltan kifejtették nézeteiket, sok párttag részéről hovatovább, mindinkább elveszítették az erkölcsi támogatást és mindjobban célba vette őket az ún. nyilvános kritika. Szükséges erre emlékeztetnünk a legkisebb felelősség kérdésével foglalkozva is. Általában összegezve azt mondhatjuk, hogy a párttagság széles tömegei és állampolgáraink nagy része behódolt a téves információknak, az illúzióknak és a nacionalista demagógiának, amelyet a jobboldalnak sikerült felszítania. Egy részük meghátrált a fenyegetések elől, másik részük féltette a jövőjét, számolt az esetleges szociális bizonytalansággal, és végül egy további részük megfelelő alkalmat látott személyi ambícióik valóra váltására. Az illúziók hamis aktivitásra és helytelen politikai akciókra ösztönöztek.

S amennyiben egyes emberek nem hódoltak be teljes mértékben az illúzióknak, mégis a hamis elképzelések következtében passzívak lettek, és várakozó álláspontra helyezkedtek. Pártunkban és társadalmunkban már hosszabb ideje folyik az illúziók szétrombolásának és az új tények megismerésének folyamata, amely nyilvánvalóan még nagyon hosszú ideig fog tartani. Az embereknek ismételten szembesíteniük kell élményeiket és tapasztalataikat a mával. Ennek a konfrontálásnak sikere annál nagyobb lesz, minél gyorsabban oldja meg pártunk a problémákat, minél határozottabban összpontosítja figyelmét a pozitív munkára. A párttagság és a nép tömegeitől nem lehet általában számon kérni a felelősséget a múlt fejleményeiért, mivel nincs olyan kritérium, olyan mérce, amely ezt a felelősséget igazságosan és tökéletesen kifejezné. Felismerhető és meghatározható azonban az egyének, a párttagok és e társadalom egyes tagjai szerepe és felelőssége. Az ilyen értékelés kritériumait a Központi Bizottságnak a tagkönyvcserével kapcsolatos levele tartalmazza, amelynek alapján lemérhető a párttagok kommunista, socialista meggyőződése. Ki volt és ki ma Alexander Dubček? Valószínűleg még elég hosszú ideig eltart, amíg a párt szervei teljes és egyértelmű választ kaphatnak a párt e volt tagjának, a CSKP KB volt első titkárának fejlődésére. Teljes, egyértelmű és történelmi szempontból maradéktalanul indokolt választ adhatunk azonban politikai magatartására vonatkozóan, megbízatása, első titkári funkciója gyakorlása utolsó szakaszaival kapcsolatban és politikája eredményeire vonatkozóan. A. Dubček képviselője lett a jobboldali opportunista nézeteknek és — csehszlovák, szlovák s egyben cseh — nacionalista, valamint szovjetellenes elem lett. Ugyanakkor azonban az ilyen teljesen helyes következtetések szemszögéből is helytelen lenne vulgarizálni ennek az embernek a fejlődését, a múltbeli tevékenységét és jellegét. Ebben az esetben ugyanis nem biztos, hogy megértene benniiket sok becsületes ember és nem tudnánk választ ad/ii arra a kérdésre, hogy ez a politikus (talán he-^ lyesebb lenne ezt a szót inkább* idézőjelbe tenni, de a történelem amúgy is politikusként fogja számon tartani, bár rossz, naiv, romantikus, ostoba vagy körmönfont politikusként) miért fett szert aránylag rövid időn belül oly nagy tekintélyre és rokonszenvre a pártban és az országban, mégpedig az értelmes párttagok, és állampolgárok többségénél is, ha 1968 januárjáig a széles közvélemény valóban nem is ismerte. Népszerűsége azért nőtt meg oly nagy mértékben, mert megtestesítette azt a reményt és meggyőződést, hogy a kommunista párt határozottan le akar számolni a múlt fogyatékosságaival és hibáival, szakítani akar mindazzal, ami elavult, ami politikájában és tevékenységében helytelen. (Ezt a népszerűséget aligha köszönhette munkájának.) Nem tudom, mennyiben volt a véletlen műve és mennyiben megfontolt tett vagy kompromisszum, hogy éppen A. Dubček lett az első titkár. Egy dologra azonban pontosan emlékezem (végeredményben ez szerepel a jegyzőkönyvben). A. Novotný elvtárs 1968 januárjában, a CSKP KB plenáris ülésének zárótanácskozásán, kifejezetten hangsúlyozta — sőt kiegészítette és kiigazította az ülés vezetőjét —, hogy A. Dubček jelölése az ő javaslata alapján történik. A. Dubček megválasztása után ez a két politikus „szimbolikusan" megölelte egymást. Remélem, hogy napjainkban erről a felelősségéről éppúgy nem feledkezett meg, mint a január előtti hiányosságokért való felelősségéről. Mindenképpen úgy gondolom, — s ez esetben talán nem tévedek —, hogy az e tisztségre számításba vehető néhány további elvtárs is olyan népszerűvé válhatott volna, mint A. Dubček, tekintet nélkül a párttal és az országgal kapcsolatos igazi érdemeire. A történelemben adódnak helyzetek, amelyek hirtelen illúziókat keltenek az emberekről és a vezérekről. Sajnos, mi is ilyen helyzetbe kerültünk. Nehezen ocsúdtunk fel, és sokan még nem ébredtek a valóság tudatára. Egyszer azonban mindenki megérti barátunkat, ak.i kénytelen volt erőteljesen megzörgetni hazánk kapuit, majd kinyitni ezeket a kapukat, bár ezért a nemzetközi kommunista mozgalomban és a haladó világban átmenetileg veszített tekintélyéből. Bárminemű — még a számára kedvező — tények eltitkolása nélkül, tárgyilagosan kell megítélni A. Dubček magatartásának és nézeteinek alakulását és főleg tetteinek időrendjét. Különben nem deríthetjük fel a teljes igazságot erről a „síró politikusról". Az elvtársak manapság gyakran teszik fel nekem a kérdést: Kezdettől fogva ilyen volt? Nem volt jobboldali vagy szovjetellenes elem már 1968 januárja előtt is? Válaszom az, hogy nem ismerek ilyesmit igazoló tényeket, és ugyanakkor ez nem is döntő fontosságú. Most az a legfontosabb dolog, hogy a párt az A. Dučekhez hasonló embereket már sohase bízza meg olyan óriási hatalommal, amilyen az ő kezében összpontosult, elsősorban népszerűsége következtében, amelyet a hírközlő eszközök is segítettek felduzzasztani. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy nagyobb hatalma volt, mint A. Novotnýnak, mert tőle eltérően nagy támogatást élvezett a pártban és a társadalomban is. Vessük egybe A. Dubček tevékenységének néhány alapvető tényét. Cikkem előző fejezeteiben már említettem néhány ilyen tényt. Ezek segítségünkre vannak személyisége és igazi politikai nézetei belső ellentmondásosságának felismerésében és egyben elénk tárják az akkori helyzet bonyolultságát, valamint annak okait, hogy sok elvtárs miért hitt benne oly sokáig. Ezek a tények teljes meztelenségében leleplezik azt is, hogy a valóságban milyen is volt kommunista meggyőződése, tulajdonképpen milyen a jelleme, a morálja. Azt mondjuk J. Smrkovskýról, hogy kétarcú politikus volt, de ez még inkább vonatkozik A. Dubčekre, akár a gyengeség, a naivitás és a romantizmus, akár a tudatos nacionalizmus és szovjetellenesség volt álláspontjai változásának oka. Talán egyszer tudomásul veszi hazánk minden becsületes állampolgára A. Dubček alábbi gondolatait, amelyek 1968. március 25-én hangzottak el a főszerkesztők értekezletén. Idézek belőlük: „A sajtóban, a rádióban és a televízióban nem szabad támadniuk a szocialista országokat. Bőven akad saját ügyes-bajos dolgunk, azokat oldjuk meg Nem akarunk beavatkozni más szocialista országok ügyeibe, viszont nem akarjuk azt sem, hogy ők avatkozzanak be a mi ügyeinkbe." Ezen az értekezleten nem ért egyet a kommunisták elleni nyilvános támadásokkal, elítéli a kommunisták ösztönös leváltását és kiebrudalását a tisztségekből, posztjaikról és ezt mondja: „Egy-két év múlva, amikor lehiggadunk, azt fogjuk mondani, hogy eljárásunk nem volt minden esetben helyes, emberi. Az embereket most meghurcolják a sajtóban és akkor hogyan éljenek környezetükben? Mi ebben a demokratikus? Mi ebben az emberséges? Remélem, hogy megértenek, mert mibe torkoll végül is az emberek kiebrudálása?" „Megemlítek egy példát: egyes elvtársak, akik Novotný idején mellettem dolgoztak, és nyíltan felléptek ellene, akkoriban nem rezeitek be. Most viszont nagy aggodalommal tekintenek a párt sorsára. Mi ez, mi hat így az emberek gondolkodásmódjára? Nincs olyan dolog, amit ne közölnének le, nyilvánosságra hoznak mindeu gyalázatosságot, minden egyoldalúságot ... Felaprítják az embereket, és mit fognak ezek csinálni?" „Nem kívánjuk, hogy később ezt mondják nekünk az emberek: jött a Novotný és mindent ócsárolt, ami Gottwald idején történt. Jött a Dubček és megint mindent ócsárolt, ami Novotný alatt történt. Célunk az, hogy az embereknek ne legyen olyan érzésük, mintha munkájukat elértéktelenítenék ..." „Széthányták a dolgokat s most segítsenek, a szervezett rendcsinálásban. Lassan meg kell találnunk az egyesülés platformját." A. Dubček továbbá elmarasztalta a párt vezető szerepe, a pártapparátus elleni támadásokat és kijelentette: nem szégyelli magát azért, hogy az apparátus tagja. „Ezek az új fogyatékosságok a mi számlánkra mennek, pedig úgyis azt mondogatják, hogy a dolgokat nem tartjuk a kezünkben. Hiszen maguk se hallgatnak a szavunkra. Apellálok a felelősségérzetükre." Ezután elítélte a hírközlő eszközök szovjetellenes támadásait, főleg a „Távol vagyunk Moszkvától" jelszót, amely akkoriban tűnt fel a sajtóban. Ezt mondta A. Dubček a főszerkesztőknek és hozzávetőleg 1968 június derekáig körükben ezt különféle változa-. tokban még több ízen megismételte. Felszólította a főszerkésztőket, hogy a hírközlő eszközök ne dramatizálják Sejna esetét, ne írjanak semmit a „sajtó védelmére" alakult bizottságokról, vagyis azokat ne népszerűsítsék stb. Különösképpen hangsúlyozta — néha megfelelő megindultsággal — azt a követelményt, hogy ne támadják a Szovjetuniót és más szocialista országokat. A hírközlő eszközök címére A. Dubček kétségtelenül legélesebb és ilyen formában természetesen egyedülálló nyilvános bírálata a CSKP KB 1968 májusi ülésén hangzott el, amikor azt mondta, hogy ezek az eszközök nem válhatnak a pártpolitika autonóm formálóivá, s nem szabad azzá válniuk. Ez az érem egyik oldala. A másik oldalon azonban A. Dubček ugyanezen a központi bizottsági ülésen kijelenti: a CSKP KB elnöksége egyöntetű abban (ez az egyöntetűség nem felel meg a valóságnak), hogy nem tér rá a hírközlő eszközökkel szemben alkalmazott hatalmi beavatkozások útjára, vagyis — amint azt a gyakorlat igazolta — a múlhatatlanul szükséges személyi változások útjára sem. Döntő dolog azonban, hogy nyilvános vagy közlésre kerülő beszédeiben sok esetben — bátran mondhatjuk, hogy majdnem minden esetben — kiemelte a hírközlő eszközök szerepét a január utáni időszakban, nagy és gyakorlatilag döntő érdemeiket a párton és az országon belüli „progresszív" fejlődés kivívásában. A nyilvánosság előtt azonban csak itt-ott, és akkor ip nagyon finoman emlékeztette ezeket az eszközöket ilyen vagy amolyan fogyatékosságaikra. Valóban azt akarta tehát, hogy a hírközlő eszközök „hallgassanak a szavára", avagy tulajdonképpen azt jelezte nekik, hogy hivatalos beszédeit kezeljék félvállról? A. Dubček mindjobban „behódolt" a hírközlő eszközöknek, míg végül'is gyakorlatilag az élükre állt, mert a jobboldal ezt akarta. Ez természetesen már nem lehetett csuk jutalom az általuk felduzzasztott népszerűségéért. Világos, hogy a politika és a nyilvános, illetve a nem nyilvános beszédek minden esetben nem kell, hogy az utolsó részletig fedjék egymást, mivel itt is indokolt szerepet játszhatnak a taktikai meggondolások. A hírközlő eszközöknek intern úton adott utasítások és nyilvános dicsőítésük között azonban annyira szöges volt az ellentét, hogy ez tulajdonképpen kifejezésre juttatott két irányvonalat, két arculatot — a gyengeséget, a körmön fontságot vagy az ellenséges beállítottságot. A CSKP KB elnökségének egyik volt tagja teljes joggal fejezte ki azt a gondolatot, hogy A. Dubček az elnökség ülésein „dogmatikusabb" azoknál az elvtársaknál, akiket dogmatikusoknak és konzervatívaknak minősítettek. Az elnökségi ülésen nemegyszer felajzottan hangoskodott: „Az áldóját, én ellátom a bajukat", miközben ököllel verte az asztalt. (Ezt a jobboldaliak és egyes hírközlő eszközök címére mondotta.) Az elnökségi ülés után ezeket a kirohanásait „vasalgatta" és nyugtatgatta a „kedves" liberálisokat és jobboldaliakat. Egyszóval „behúzott bennünket a csőbe", szemérmetlenül mindjobban az orrunknál fogva vezetett bennünket. Sajnos eltartott egy ideig, amíg erre rájöttünk, és természetesen ez is a számlánkra írható, felelünk ezért. Bizalmunkért meg is fizettük az árat. Említsük meg még a hatalomért vívott harc egy másik, nem kevésbé fontos, sőt lehet, hogy a legfontosabb területét. A jobboldaliak a párt új alapszabályzata tervezetében rögzíteni akarták, hogy a jövőben a párt első titkárának funkcióját osszák meg, a pártnak legyen elnöke, a CSKP Központi Bizottságának pedig főtitkára. A. Dubček megértette (s ezt igazolták szemében a jobboldali és a szocialistaellenes alvilágban tapasztalható jelek is), hogy ez ellene irányuló rendkívül veszélyes támadás, amelynek célja a gyakorlatban valóra váltani a jobboldal jelszavát: Dubčekkel — Dubček ellen. Ezért pirulás nélkül kérte a CSKP KB elnöksége és titkársága valamennyi „lejáratott" tagját, hogy legyenek segítségére e jobboldali célkitűzés meggátolásában. Ezek az elvtársak valamenynyien segítségére voltak az ilyen jobboldali tervek leleplezésében, és vállvetve megakadályozták végrehajtásukat. Ö ugyanakkor megígérte a jobboldaliaknak, hogy a párt vezetőségének ezeket a „dogmatikus" és „konzervatív" tagjait a kongresszuson már nem fogják jelölni a párt vezető szerveibe. (Nem érdektelen, hogy A. Dubček a Központi Bizottság elnökségével elfogadtatta azt a határozatot, hogy ez a szerv egyetlen esetben se szabja meg, hol jelöljék kongresszusi küldöttnek a CSKP KB vezetőségének, elnökségének és titkárságának akkori tagjait, hanem valamennyien maguk nyerjék el a kerületi konferenciák bizalmát. A „lejáratott" elvtársak így bárminemű támogatás nélkül indultak a harcba, s nekik maguknak kellett felkeresniük a járási és a kerületi pártbizottságokat, kérniük tőlük, hogy kongresszusi küldöttként jelöljék őket.) Mellesleg mondva, a jobboldali alvilág megnyilvánulásai egyértelműen jelezték, hogy A. Dubček lesz a párt elnöke, ami többé-kevésbé tiszteletbeli funkció lett volna. Dr. F. Kriegel lett volna a főtitkár és O. Šik a miniszterelnök. A. Dubček ma azzal védekezik, hogy ő állítólag „pártjára állt" néhány elvtársnak, a vb-. zető szervek nyilvánosan zaklatott tagjainak. Ez igaz, de csak formális vonatkozásban, tartalmi szempontból ez kimondott demagógia. Két elvtársnak a védelmére kelt a prágai városi konferencián és háromnak a CSKP KB májusi plenáris ülésén. Akadna további példa is, de hol van a kutya elásva? A. Dubček ezekben az esetekben mindig arrél beszélt, hogy ezek az elvtársak jó és becsületes kommunisták. Vagyis az ún. emberarcú szocializmus szellemében szólalt fel, de sohasem merte nyíltan és becsületesen kimondani, hogy ezek az elvtársak becsületesen küzdenek a meghirdetett pártpolitika megvalósításáért, a CSKP KB elnöksége és maga a Központi Bizottság határozatainak, teljesítéséért. Ilyenformán azután „Fekete Péterek" lettek azok, akik harcoltak azért, amit A. Dubček is képviselt az elnökségi üléseken, s az ő segítségével „hősök" és „ünnepeltek" lettek azok, akik leplezetlenül szabotálták a CSKP KB elnökségének és magának a Központi Bizottságnak határozatait. Most mér csak röviden. A. Dubček a járási vezető titkárok értekezletén (kevésbé hangsúlyozottan a májusi KB-ülésen) figyelmeztet a jobboldali veszélyre. Ugyanezt teszi a népi milícia tagjainak aktívaértekezletén is, de további nyilvános beszédeiben ezt a veszélyt lekicsínyli. A Rudé právo szerkesztőségi gyűlésén ugyan könyörög és sír, kijelenti, hogy „pártunkat darabkákra aprítják" é» „ezt meg kell akadályozni", de ugyanakkor nem hajlandó a Központi Bizottság elnöksége elé terjeszteni a szerkesztőség vezetőségében szükséges káderváltozások javaslatát. A. Dubček nem szerette ]. Spačeket, legalábbis még 1968. áprilisában, és ezért javasolta, hogy rövid prágai tartózkodás után ismét térjen vissza Brnóba, s ott lássa el a kerületi pártbizottság vezető titkárának tisztségét. Nem szerette F. K ri egeit sem, mégis szövetkezett vele. Nem szerette J. Smrkovskýt, mégis júliusban és augusztusban elfogadta egyik fő tanácsadójának. Sohasem szerette C. Císaŕt, mert úgy vélte, hogy értelmesebb nála, s ezért nagyon veszélyes. (Számtalan tényt sorakoztathatnánk fel ezeknek az állításoknak az igazolására.) Nem szerette azokat az elvtársakat sem, akiket később árulóknak minősítettek. Hány embert nem szeretett ez: a „messiás" az igazi baloldal, de ugyanakkor az igazi jobboldal soraiból, s mégis apostola lett a „emberarcú szocializmusnak". Egyáltalában szeretett valakit ez az ember pártunk akkori vezetőségéből? És egyáltalában bízott-e közülük valakiben? Valaki Nyugaton ezt írta: „A. Dubček a pillanat politikusa lett". Sajnos a pártunk és országunk szempontjából sorsdöntő és tragikus pillanat politikusa lett. Ilyen volt A. Dubček, 1968ban a párttagság és a nép zömének eszményképe. A párt nem jó tagja lett, kisszerüségé*ben eluralkodott rajta a nagyzási hóbort. Bár a zárt tanácskozásokon elutasította az olyan eszmefuttatásokat, hogy „a világ köldökévé" válunk, ő maga fokozatosan beleélte magát „az egész világon a szocializmus megváltójának" szerepébe. Ez a megváltói szerepkör szüli az eszmei és a politikai árulást. A fejlődés logikája ebben az esetben is könyörtelen volt. A. Dubček eleinte valószinCleg naiv és romantikus politikus volt (ezért nem tehetem tűzbe a kezemet), de azután tudatos nacionalista lett. Lényegében azonban dogmatikus maradt, bár nacionalista színezetű, vagyis új zászló alatt; az új dogmák váltak új hitvallásává. Ezért valószínűleg sohasem érti meg, hogy felelős az 1968 as esztendő eseményeiért, és valószínűleg sohasem érti meg tevékenysége objektív következményeit. A. Dubček végül, főleg az augusztus 21-ét megelőző két hónapban, a CSKP KB elnöksé(Folytatás a 8. oldatott?