Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-17 / 221. szám, csütörtök

Mi történt Csehszlovákiában 1968-ban? |Folytatás az 5. oldalról) így elérkezett a hatalmi harc újabb fázisa, — a májusi plénum, melynek eredményei a fenntartások ellenére nyíltan rámutattak a jobboldali-szocialistaellenes veszélyre. (Dubček beszámolója ekkor sem említette még a jobboldali veszélyt.) A Központi Bizottság határozatában arról biztosított, ha veszélybe kerülnének a szocializmus érdekei, minden hatalmi eszközt megragad a szocializmus ellenségeinek elnyomására. A Központi Bizottság azonban egyúttal megváltoztatta határozatát a kongresszus összehívásának időpontjáról. Hogy ez jó volt vagy sem, ezt ma nem dönthetem el. Tudni és látni kell azonban, hogy fontos reális tényezőből indultak ki: a kerületi konferenciák többségének jó lefolyásából. Igy tehát a kongresszus meglepte volna a jobboldalt és teljes csapást mért volna rája, s egyúttal a szocialistaellenes erőkre is. Tudtuk azonban, hogy ezt a célt csak úgy érhetjük el, ha a pártvezetőség kezébe veszi a tömegtájékoztatási eszközöket, megakadályozza, hogy gyalázzák a kommunistákat és beavatkozzanak a párt belügyeibe, a kongresszus előkészítésébe stb. Az elnökség tárgyalásai során a tagjainak többsége a kongresszus összehívását, a tömegtájékoztatási eszközök irányításának kézbevételétől tette függővé. Ezt a követelést fejezte ki a Központi Bizottság májusi plénumának határozata is. A májusi plénum eredményeit titokban tartották. S ráadásul a tömegtájékoztatási eszközökkel kapcsolatban semmi sem történt, azok folytatták párt- és szocialistaellenes, nacionalista kampányukat. A pártkongresszusért folytatott küzdelem befejező szakasza Ilyen helyzetben készítették elő a második járási és kerületi konferenciák összehívását, a jelöltek kiválasztását. A jobboldal kiadta hírhedt „fekete listáit". A januári plénum után jelentősen fokozódott a párttagok aktivitása, de ez az aktivitás most hirtelen csökkent, ami leginkább azokon a taggyűléseken nyilvánult meg, melyeken a járási konferenciák küldötteit választották meg. A cseh országrészekben a já»ási konferenciák küldötteit csak a tagság 40 százaléka, Szlovákiában több mint 50 százaléka választotta meg, ami a párttagok kisebb részét jelentette. Ez felháborító volt, de nem vonták le belőle a tanulságot, nem tettek gyakorlati intézkedéseket. Ráadásul két nappal a járási konferenciák megnyitása előtt közzétették a „2000 szót", amely kedvezőtlenül befolyásolt számos járási konferenciát. Több konferencia határozatbaji támogatta ezt az ellenforradalmi hangú pamflettet, és így tulajdonképpen megvonták bizalmukat a CSKP Központi Bizottságának elnökségétől, amely 1968. június 27-én határozatában visszautasította a „2000 szót". Ezért felelősség terheli Dubčeket, aki a járási konferenciák előestéjén televíziós beszédében egy ^ szóval sem szólt a „2000 szó"-ról, bár az elnökség meghagyta neki, hogy beszédében ítélje el ezt a pamflettet. Dubček . hallgatása félrevezette a kommunistákat és buzdította a jobboldalt. (Dubček most azzal mentegetőzik, hogy a pártunk és a szociáldemokrata párt egyesítésének évfordulóján mondott beszédében megemlékezett erről a dokumentumról. Valóban így volt, de csak nagyon bátortalanul tette ezt. Beszédét ráadásul csak a Rudé právo második kiadása, azaz prágai kiadása publikálta.) Rövid időn belül összeültek a kerületi konferenciák, melyek közül sok nacionalista tüntetéssé fajult a Szovjetunió és a többi szocialista ország ellen. A konferenciák által választott kongresszusi küldöttek öszszetétele nagyon kedvezőtlen volt, sok jobboldali opportunista és nacionalista volt köztük. Szociális összetételük is nagyon kedvezőtlen volt, a küldötteknek csupán 17,4 százaléka volt munkás, több mint 45 százaléak értelmiségi. A küldötteknek több mint háromnegyede szellemi dolgozó volt. A kerületi konferenciákon nem választottak meg küldöttekké egyes pártvezetőket, éppen azokat, akik helyes nézeteket vallottak és nyíltan felléptek a jobboldali opportunizmus ellen. A járási és kerületi konferenciákon újabb változások történtek a vezető pártszervekben, melyek többségükben a jobboldal pozícióinak megszilárdítását jelentették. A jobboldal így megteremtette a reális feltételeket ahhoz, hogy a kongresszuson megszerezze a hatalmat a pártban és az egész társadalomban. A jobboldal kezébe veszi az államhatalmi eszközöket A jobboldal azonban nemcsak a pártban biztosította kádereit, hanem a döntő államhatalmi eszközökben is. Nem véletlen, hogy az első legjelentősebb változásokat a Belügyminisztériumban és a biztonsági szervekben érte el. J. Pavel kinevezése belügyminiszterré, amint rövidesen bebizonyosodott, a Központi Bizottság április előtti elnökségének és magának a Központi Bizottságnak egyik legnagyobb hibája volt. Hosszú heteken keresztül folyt a harc az elnökségben, a belügyminiszter helyettesének kinevezéséért. Az első javaslatokat visszautasították, vagy elhalasztották. Dubček hosszú ideig hátráltatta az újabb javaslatok beterjesztését, mivel jól tudta, kit javasolt Pavel ebbe a funkcióba. Végül Pavel és egyes más pártvezetők akarata ellenére J. Šalgovičot és Májért nevezték ki helyettesekké, akik mindketten helyes nézeteket képviseltek. A minisztériumban azonban a vezetők jobboldaliak voltak, akik különösen az augusztusi napokban, de már előtte is gyalázatos szerepet játszottak. A Belügyminisztériumban a hatalmi harc további szakasza a kémelhárítás és a felderítés irányításának módjáról folytatott tárgyaláson játszódott le. Az elnökség többsége — Dubčeket is beleszámítva — ismerve a Belügyminisztérium helyzetét, elérte, hogy egyhangúlag határozatot fogadtak el arról, hogy ezeket a biztonsági szerveket kivonják a Belügyminisztérium hatásköréből és állami bizottságot neveznek ki, amely a biztonság kérdéseivel foglalkozik majd. J. Pavel az elnökség szorgalmazása ellenére tudatosan elszabotálta e határozat valóra váltását. Sajnos. Ez is egyik szemléltető példája a CSKP KB elnöksége tehetetlenségének. A másik ugyancsak szemléltető példa az volt, hogy tehetetlennek bizonyult a tömegtájékoztatási eszközökkel szemben. Több példát már talán nem is kell felsorolnunk. Ahogyan a jobboldal ideológiai tevékenységével fellazította a biztonsági szerveket és biztosította pozícióit ebben a hatalmi eszközben, ugyanúgy megkezdte bomlasztó tevékenységét a hadseregben, s fokozatosan megfertőzte nacionalizmussal. Rágalomkampányt indítottak a nemzeti bizottságok ellen, melyet a jobboldal a „2000 szó" megjelenése után tovább fokozott. Ma megállapíthatjuk, hogy a nemzeti bizottságok és a képviselők többsége a hibák ellenére is becsületesen helytállt. 1968 augusztusában és utána azonban ezen a téren is nagy veszteségekre került sor. Természetesen külön fejezetet érdemelne a jobboldalnak a parlamentben, a Nemzetgyűlésben kifejtett tevékenysége, erre azonban sok elvtárs hivatottabb nálam. A legbecsületesebb magatartást a népi milíciák tagjai tanúsították, akiktől a jobboldal úgy félt, mint az ördög a szentelt víztől. És jogosan. Túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy a népi milícia tagjainak többsége nem állt a tömegtájékoztatási eszközök rágalomkampányának hatása alatt. A döntő pillanatokban nem volt azonban. aki vezesse őket, éppen úgy, mint az egész munkásosztályt. Éppen azért, mert magukra maradtak, a népi milíciát is fájó veszteség érte. Augusztus után a milícia volt a legkonszolidáltabb erő, erre támaszkodhatott a pártvezetőség és az egész párt egészséges erői. A tömegtájékoztatási eszközök A jobboldal káderszempontból is biztosítani akarta pozícióját a tömegtájékoztatási eszközökben. Fokozatosan félreállított számos főszerkesztőt, akik nem voltak hajlandók együttműködni, ugyanúgy, mint több kommunista újságírót, akik nem törtek meg. Sok újságíró azonban tudatosan, vagy nem tudatosan a jobboldalt szolgálta. A legjellemzőbb talán M. Markónak, a Csehszlovák Rádió igazgatójának sorsa. Munkahelyén következetesen a Központi Bizottság elnökségének a tömegtájékoztatási eszközökről hozott határozata megvalósítására törekedett. Ennek ellenére leváltották, mivel állítólag nem voltak meg a feltételei ahhoz, hogy megszüntesse a rádióban felmerült nézeteltéréseket. Helyét Z. Hejzlar foglalta el, akit a Központi Bizottság májusi plénumán teljes mértékben rehabilitáltak. Dubček ma azzal védekezik, hogy a Központi Bizottság elnökségének egyes tagjai megbízták az egyes szerkesztőségek felügyeletével, ami azt jelenti, hogy feladatul kapták a szerkesztőségek helyzetének rendezését és azt, hogy megnyerjék ezeket a pártvezetőség politikájának. Ez igaz. Egyeseknek azonban, ugyanúgy mint neki sem volt érdeke a tömegtájékoztatási eszközök helyzetének megváltoztatása, mások többékevésbé lehetetlenek voltak, mivel ez a gondoskodásuk csakis A párton belül és az egész társadalomban talán leggyak rabban az 1968—1969. évi vezető pártszervek felelősségéről és feladatairól beszéltek, valamint a január előtti, a január utáni és az augusztus utáni elnökség és Központi Bizottság felelősségéről. Annak ellenére, hogy egy ember nem vonhat le végkövetkeztetést ilyen esetekben, különösen ma, mindenkinek lehetősége van, jogában áll, sőt kötelessége, hogy kifejtse személyes nézetét, tolmácsolja tapasztalatait még akkor is, ha ezeket szubjektív érzései befolyásolják. Az elvtársak jelentős részét a vezető pártszervek és az állam vezetői felelősségének keresése és meghatározása során azaz objektív szándék., és őszinte törekvés vezérli, hogy levonják a helyes tanulságot a párt további tevékenysége számára. Az elvtársaknak egy bizonyos, aránylag kis számú csoportja ma abból él, hogy „igaza volt", hogy sérelem érte őket. Ezek vajmi keveset foglalkoznak a személyes sérelem objektív okaival, legyen ez a sérelem valódi vagy csak elképzelt. A mai vagy a volt párttagok egy része úgy akarja megtisztítani lelkiismeretét, hogy mindenért az akkori pártvezetőségre hárítja a felelősséget. Ezt természetesen nem lehet megakadályozni. A vezető pártszervek valóban felelősek és ez a felelősség túlságosan nagy ahhoz, hogy egy kézlegyintéssel elintézhessük. Ugyanakkor azonban az igazság és a további pozitív fejlődés érdekében kategórikusan el kell vetnünk ezt az alibizmust, az önkritika hiányát, a felelősség alóli kitérést még akkor is, ha ez egyeseknél nem az ellenséges pozíciókból ered. Az akkori pártvezetőséget nagy, döntő felelősség terheli a párt és az ország akkori helyzetéért. Husák elvtárs ezt a. felelősséget már több Ízben szavakban a jobboldaliak agitálásában nyilvánulhatott meg. S ami a legrosszabb, az elvtársaknak ez a csoportja már régen nem volt a tömegtájékoztatási eszközök többségének kegyében. Nyilvánosan támadták őket. így tehát nem volt tekintélyük és nem is volt lehetőségük arra, hogy politikai káderintézkedéseket javasoljanak, pedig csakis ezek változtathatták volna meg a tömegtájékoztatási eszközökben a helyzetet. Például hogyan befolyásolhatta volna Kolder elvtárs a Práce szerkesztőségét, amikor a hős Smrkovský találkozgatott a szerkesztőség vezetőivel, és ő határozta meg a lap irányvonalát. Vagy pl. Smrkovský több ízben találkozott a pártlapok szerkesztőivel is, ugyanúgy Kriegel, Špaček vagy Cisár, és gyakorlatilag egész mást mondtak nekik., mint amit az elnökség határozott, vagy amit az akkori főszerkesztők tolmácsoltak a szerkesztőségeknek. Több példát soroltam fel különböző területekről. Sok hasonló példát sorolhatnánk fel a pártapparátus, az államapparátus, a hadsereg stb. helyzetéről. Mindenütt azonos volt a cél — káder szempontból előkészíteni a jobboldal hatalomra jutását, amely a szocialistaellenes és kommunistaellenes erők támogatását élvezte országunkban és a külföldi imperialista erők is őket támogatták. Mindez alátámasztja a nemzetközi kommunista mozgalom régi bevált tapasztalatát, hogy a párton belüli frakciós harc gyakran élesebb lehet, mint az osztály küzdelem. A jobboldal a pártban akarva-akaratlan az imperializmus egységbontó terveit valósította meg országunkban a szocialista országok közössége ellen, és még hozzá potom áron, mindennemű nagyobb kockázat nélkül. Ha végiggondoljuk ezeket a tényeket, megértjük, miért volt szükséges 1968. augusztusa és miben rejlik pozitív kapcsolata 1968 januárjához. jellemezte. Természetesen az egyes tagok felelőssége különböző, sőt gyakran nagyon eltérő, mivel a közös felelősség, valamint a hatalomban való részvételük mértéke, jogkörük nagysága, akkori politikai állásfoglalásuk és a konkrét politikai akcióik szabják meg. A legnagyobb történelmi felelősség a Központi Bizottság első titkárát terheli, saját magáért és munkatársaiért is. A párt vezető szervei már január előtt sem voltak egységesek, és ez elsősorban a Központi Bízottság elnökségében és titkárságában nyilvánult meg. 1968 áprilisától ezekben a szervekben sorozatos nézeteltérések voltak, melyeket a helyzet kétfajta értékelése, politikánk és gyakorlati tevékenységünk alapvető kérdéseihez való kétfajta hozzáállás okozott. Egyes újságok akkoriban nyíltan írtak ezekről a nézeteltérésekről, de csaknem valamennyi nyíltan „elárulta" őket, elsősorban azzal, hogy a nyilvánosság előtt büntetlenül lejárathalták e szervek tagjainak tekintélyét. A párt vezető szervei, ebben az esetben elsősorban a Központi Bizottság elnöksége felelősek legfőképpen a tagság helytelen tájékoztatásáért. Őket terheli a fő felelősség. Az elferdített, a valóságnak nem megfelelő tájékoztatás, a demagóg, hazug ideológiai tevékenység alakította ki a párttömegek véleményét. Ez a valóság. Többször megemlítettem és még többször utalhatnék arra, hogy fi Központi Bizottság és elnöksége egyhangúlag fogadta el határozatait. Ez nem szemrehányás egyes elvtársak címére. Csak azt akarom, hogy felhívjam a figyelmet a felelősségre, mivel ennek megvan a konkrét kifejezésmódja és a konkrét feltételei. Többször írtam már arról — és ezek azok a konkrét feltételek —, hogy a Központi Bizottság elnöksége tagjainak többségét nem tájékoztatták # A párt és az állam vezetőinek felelőssége, a párt és a néptömegek szerepe objektíven, vagy egyáltalán nem tájékoztatták, ugyanígy a Központi Bizottság tagjait sem a Szovjetunió és a szocialista országok vezetőivel folytatott tárgyalások lefolyásáról, a pártvezetőség valódi helyzetéről, az egész párt és ország helyzetéről. Ezért nem akarok részletesen foglalkozni ezekkel a drasztikus esetekkel. Minden esetben le kell vonnunk valamennyiünknek a tanulságot: a kedvezőtlen feltételek ellenére sem vonhatjuk ki magunkat a felelősség alól, nem okolhatunk mindenért egy-két vagy négy vezető funkcionáriust. írjuk rovásukra azt, amit valóban elkövettek, de ne feledkezzünk meg magunkról sem, mivel a mi felelősségünknek megvan a konkrét megnyilvánulása: fel kell szólalnunk a helytelen megnyilvánulások el. len, vagy pedig tennünk kell valami olyat, ami javára válik pártunk ügyének. Amennyiben mindenki leráz, za a felelősséget, és mindent egy-két személyre hárítunk, akkor nehezen jósolhatjuk meg, mi vár ránk a jövőben. Alibis ták és frázisokat hirdető személyek pártjává és társadalmává válnánk. Ennek a társadalomnak néhány „szent" hőse és néhány „elátkozott" hőse lenne, és ezeknek a hősöknek a jelzőit időnként felcserélnénk. Mi azonban nem vagyunk és nem lehetünk a kispolgárok alibista pártja és társadalma. Mindenki tisztázza, milyen felelősség terheli, és úgy gondolom, minden becsületes ember ezt maga is megteheti. Azok, akik nem ismerik be felelősségüket, minden bizonnyal előbb vagy utóbb ráfizetnek erre. El kell gondolkoznunk, erről is. Egyes elvtársak megkérdik: hova tűnt el a kommunisták többségének saját tapasztalata, saját élménye? Hisz ezek a tapasztalatok segíthették volna őket abban, hogy helyesen tájé. kozódjanak az akkori helyzetben. Hogyan lehet az, hogy olyan sok párttagnak a külső T" beavatkozás, elsősorban a jobboldal ideológiai tevékenysége elnyomta saját tapasztalatát és állásfoglalását, és cselekedetei, ket csak a rossz tapasztalatok, a féligazságok és hazugságok által kialakított „új" tapasztalatok befolyásolták. Ezt a kérdést fontolóra kell vennünk, mivel szépszerével akadtak a pártnak olyan sorkatonái, akik a viharok és a huh lámverés ellenére a helyes pozíciókban szilárdan megvetették a lábukat, pedig nemegy esetben csak osztályösztönük, osztályöntudatuk segítségével kerülték el a tévedéseket. Az emberek nézeteiben bekövetkezett objektív és szubjekliv változások számos indítékáról írtunk már, de egy ilyen indítékra ezzel kapcsolatban ismételten és hangsúlyozottan fel szeretném hívni a figyelmet: a személyi érdekek és a szociális biztonságtudat veszélyeztetésének érzete gyengítette, eltomgította, sőt gyakran teljesen elködösítette a kommunista meggyőződést, és irányvesztésre, tévelygésre stb. vezetett. Ez a tény természetesen aligha fejez- » hető ki azzal, hogy az emberek társadalmilag felelnek az akkor történtekért, de ez minden párttagnál egyértelműen megnyilvánult a párt iránti viszonyában. A kommunista meggyőződés tartósabb és súlyosabb gyengülése, sőt mi több, elvesztése logikifsan a párttagság elvesztésére vezet. E tények ismeretében és azokat leellenőrizve, nem kell tévednünk a párttag felelőssége mértékének megszabásánál és a párttagságával kapcsolatos kérdések eldöntésénél. Manapság a „sújtottak", sőt a „nem sújtottak" is gyakran hangoztatnak olyan nézetet, hogy azok az elvtársak, akik akkoriban helyesen mérték fel a fejleményeket, a helyzetről nem mondták meg nekik a tel- fífďTf jes igazságot. Ebben nem ad- MS&L&, hatunk nekik maradéktalanul igazat. Egyes elvtársak ezt ak- jg7

U korian eléggé világosan kifejtették, bár talán még többet jx. 17. kellett volna mondaniuk. Persze, a mai szempontok már két- jr S hogyan szervezkedtek osz- EZ volt osztályellenségeink (Folytatás a 9. oldalon)