Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-17 / 221. szám, csütörtök

Mi történt Csehszlovákiában 1968-ban? (OIdŕich Švestka elvtárs, a Tribúna főszerkesztője cikkének első részét tegnapi számunkban közöltük. Az alábbiakban közöljük a cikk befejező részét.) # A jobboldal szervezési és káderakciói 1970 IX. 17. A jobboldal ideológiai tevékenysége fejlesztésével párhuzamosan több szervezési és káderakciót készített eiő, melyekkel biztosítani akarta a hatalom átvételét a pártban és az országban a tervezett pártkongresszuson. Számos akciói közül többet az akkori pártvezetőség gyengesége miatt meg tudott valósítani. Nagyon ügyes volt, amit már az előzőek is bizonyítottak. Oj, hatékony demagóg jelszóval lépett fel: „Új politikát csak új emberek csinálhatnak." Sok ember nem figyelt fel e Jelszóra, mely azt az általános követelést fejezte ki, hogy minden kommunista távozzék funkciójából. Először azok jöttek sorra, akik a „régi" politikát csinálták. Aztán azok a kommunisták következtek, akik nem akarták a nacionalista és opportunista kabátot felvenni." A jobboldal — figyelmen kívül hagyva az igazságot — széles körű kampányt indított számos kommunista ellen, de más politikai pártok vezetői ellen is, bogy lejárassák tekintélyüket a közvélemény előtt. „Kialakította" a jobboldali közvéleményt. Nem ismerünk egy olyan példát sem, hogy a párt és az állam vezetői tevékenységének objektív értékelését terjesztették volna a vezető pártszerv elé, mely mérlegelte volna politikai tevékenysége pozitívumait és negatívumait. Arról, hogy kit írnak le, gyakorlatilag a párton kívül döntöttek. A Központi Bizottság elnöksége és a CSKP Központi Bizottsága már csak „megerősítette" a történteket. így fokozatosan megürültek a funkciók, elsősorban azok, amelyeknek nagy politikai-hatalmi jelentősége volt. A jobboldal viszont rövidesen nagyon Jelentős szövetségeseket szerzett, körüket kibővítette, elsősorban ígéretek és nyomás segítségével. Hol szerzett a jobboldal szövetségeseket? Elsősorban meg akarta nyerni a párt és az állam vezetőit, akiket az 50-es években jogtalan megtorlások értek. Közéjük tartozott I. Smrkovský, J. Pavel, M. Švermova. Másodszor megpróbálta megnyerni azokat, akiket jogosan, vagy jogtalanul bíráltak, leváltottak abban az időszakban, amikor A. Novotný volt a Központi Bízottság első titkára. Ezek közé tartozik F. Vodsloň, C. Císaf, V. Slávik, a kevésbé ismert /. Litera, J. Lis, K. Lukeš és mások. Harmadszor meg akarta nyerni azokat, akik jogosan vagy jogtalanul űgy érezték, hogy nem tudják érvényesíteni képességeiket. így pl. O. Šik, J. Šabata, /. Pelikán. Negyedszer: meg akarta nyerni azokat a funkcionáriusokat, akik ugyan januárban „megbuktak", de bizonyos befolyással és tekintéllyel rendelkeztek, mint pl. M. Vaculík vagy B. Šimon. Ötödször: aggodalmat próbált teremteni azzal kapcsolatban, hogy A. Novotný visszatér a hatalomhoz és így befolyásolja majd, vagy fékezi több pártfunkcionárius tevékenységét, elsősorban azokét, akik pozitív szerepet játszottak 1968. januárjában. Az A. Novotný visszatérésétől való félelem objektív tényezővé vált, eltekintve a Jobboldal tevékenységétől. Ez a lehetőség olyan aggodalmat keltett, hogy sok elvtárs a politikai és a közélet perifériájára kerül. Ezeket a feltevéseket nem erősíthetem meg, de nem is tudom megcáfolni, mivel a januári plénum több körülménye a mai napig is tisztázatlan. Mindenesetre nyíltan meg kell mondanunk: A. Novotný a decemberi és a januári plénum idején minden hatalmi eszközzel rendelkezett ahhoz, hogy erővel elhallgattassa azokat az elvtársakat, akik az ún. ellenzékhez tartoztak, s akiket ő összeesküvőknek, puccsistáknak nevezett. Nem tette ezt meg. Ebből a szempontból kommunistaként cselekedett, még akkor is, ba előzőleg súlyos hibákat követett el. Hatodszor: azokat az elvtársakat akarták megnyerni politikájuk számára, akik elégedetlenek voltak Dubček tehetetlen vezetésével annak ellenére, hogy az ő elégedetlenségük teljesen más forrásból fakadt. Dubček az első hónapokban nem is törekedett arra, hogy megoldjon valamit. Hetedszer: le akarta járatni a közvélemény előtt azokat az elvtársakat, akiket kisebb vagy nagyobb felelősség terhelt a január előtti hibákért, és azokat, akik röviddel január után ellenezték céljait. Nyolcadszor: a jobboldal szövetségeseket keresett a szocialistaellenes és kommunistaellenes erők közöt-t és támogatta szervezeteik megalapítását. Kilencedszer: sok szövetségest szerzett, ha ideiglenest is a nacionalista érzelmek és kedélyek szítására az augusztusi napok alatt, előtt és után is. Természetesen a jobboldalnak a szövetségesek keresésében érvényesített taktikája, 111. annak jellemzése nem teljes, de mégiscsak kellő mértékben megmutatja módszereiket. Különös alapossággal dolgozták ki a CSKP akkori elnöksége és titkársága elleni taktikájukat. Érdekes, hogy nem támadták nyíltan, vagy ahogy ők mondták, nem bírálták nyíltan F. Kriegelt, J. Špaôekot, J. Borúvkát, V. Slavíkot és egyes más vezető személyiségeket. Néhány támadás érte A. Dubčekot (elsősorban 1968 májusában). A Mladá fronta akkoriban azt írta róla, hogy támogatta Münchent, a Literárni listy pedig Hurvíneknek nevezte. Ugyancsak támadták O. Černíket, f. Smrkovskgt, C. Císaŕt. A párt többi képviselőjét többé-kevésbé állandó támadások érték a tömegtájékoztatási eszközök részéről. így pl. támadták Bitakot, Koldert, Indrát, Kapeket és másokat. Érdekes eset volt Smrkovský és Císaf „nyilvános bírálata". J. Smrkovský szovjetunióbeli körútja alatt többször élesen bírálta tömegtájékoztatási eszközeinket. Ezt nem bocsátották meg neki, a nyilvánosság előtt is a „hajánál fogva kellett viszszarángatni" a jobboldal táborába, mivel személye nagy jelentőségű volt a Központi Bizottság elnökségében. Még mielőtt visszatért volna Prágába, a tömegtájékoztatási eszközök elindították általános támadásukat. Ö pedig még a ruzynéi repülőtéren bocsánatot kért — a pontatlan tájékoztatásra hivatkozott és az egekig magasztalta a tömegtájékoztatási eszközöket. A Literárni listy nyíltan megtámadta, azt írva, hogy ők „juttatták funkcióba" és így most vissza is hívhatják őt. Egyes hírek szerint Smrkovský ezt a cikket olvasva sírva fakadt. így Smrkovský néhány napon belül újból „övéi" között volt. C. Císaf Bukarestből visszatért Prágába, s azonnal megbízták őt a Központi Bizottság titkárának funkciójával. Meg kell Jegyeznünk, hogy nagyon határozottan „látott munkához", összehívott néhány főszerkesztőt, élesen elítélte a szocialista országok ellen írt cikkeket, az anarchiát, stb., közben verte az asztalt és azt állította, hogyha azonnal nem Javul meg a helyzet, olyan cenzúrát vezetnek be, mint amilyen eddig sohasem volt. (Ezt hat tanú bizonyíthatja.) Néhány nap múlva megjelent a Reportér, és első oldalán a cenzor Císaf t elítélő karikatúrát közölt. Císaf „bátorsága" hamar szertefoszlott. Hogy mi történt később, arra még emlékszünk. A jobboldal dolgozott. Meg kell jegyeznünk, hogy elég ügyesen. A jobboldali alvilágból érkezett hírek szerint „megszelídítették" Dubčekot a májusi plénum után, amikor az ún. „fehér borítékokkal" támadást készítettek ellene. Nem tudom, igaz-e, de Dubček ezt a támadást visszaverhette volna. Egyet azonban tudok, hogy a München támogatására vonatkozó vád nagy hatással volt rá. A nacionalizmus pozíciói felé hajtotta őt. Ez néhány példa arról, hogy miképpen szerezték a jobboldaliak szövetségeseiket és hogyan alakították ki káderalapjukat. Másrészt ez a taktika segédkezet nyújtott nekik valódi céljaik leplezésére, mivel tulajdonképpen azok az elvtársak fedezték őket, akiket tapasztalt funkcionáriusként ismertek. Annál nagyobb felelősség terheli ezért ezeket az elvtársakat. A jobboldali erők lejáratták ideológiai ellenfeleiket, kényuraknak nevezték őket, akik nem akarnak lemondani funkcióikról és az ezzel járó előnyökről, a magas fizetésről. Ez a legaljasabb támadás minden egyes becsületes ember ellen. Az ökölvívásban ezt derékon aluli ütésnek nevezik, s a versenyzőt diszkvalifikálják érte. Nem akadt azonban akkoriban olyan bíró, akinek lett volna bátorsága biztosítani a fair piayt, és kizárta volna a „játékból" a haszontalanokat, a politikai gazembereket. Összegezve: a jobboldalnak sikerült elszigetelnie azokat a funkcionáriusokat, akik többékevésbé hatékonyan harcoltak ellene, elszigetelték őket a párt és a társadalom nagy részétől. Hasonló módon dolgozott a jobboldal 1968 augusztusa után. Emlékezzünk csak vissza a Husák, a Štrougal és más elvtársak elleni támadásokra. Ebben az esetben azonban a támadás nem járt sok sikerrel. Mi a felelősség? A jobboldali erők rövidesen felismerték, hogy sok ember elítéli ezeket a módszereket, a párt elleni támadásokkal azonosítják őket. Ezért új elmélettel, tetteik védelmezésével hozakodtak elő. Azt állították, hogy csak a kompromittált politikusokat bírálták, akik felelősek a január előtti hibákért és fogyatékosságokért, és semmi esetre sem támadják a kommunista pártot. E cikk első része rámutatott, hogy ez nem igaz. Ezzel az „elmélettel" elsőként B.. Simon, a CSKP KB elnökségének volt póttagja, a CSKP prágai városi bizottságának vezető titkára lépett fel. De nemcsak ő mondta ezt. Ezeket a nézeteket később Dubček is átvette. Jó lenne kissé alaposabban foglalkozni ezekkel a részletekkel. Igen, létezik felelősség, személyes és kollektív felelősség a január előtti időszak fogyatékosságaiért, a mai napig létezik, nem számolhatjuk fel azzal sem, hogy az elmúlt két évben e felelősség viselői jól, becsületesen viselkedtek és tetteikkel jóvátették hibáikat. Ha ezt a felelősséget egyszerűen csak leírnánk, törölnénk listáinkból, akkor jóvátehetetlen hibát követnénk el, mert ezzel egyúttal a múlt fejlődés tapasztalatait is felszámoltuk volna, melyek nélkül nem alakíthatunk ki hatékony politikát és gyakorlatot sem ma, sem a jövőben. A felelősség mértékének meghatározásakor az alapvető kritérium az igazság, melyet a jobboldaliak sárba tapostak, ök, amennyiben hatalomhoz akartak jutni, nem ismerhették el az igazságot. B. Šimon ma úgy érzi, hogy sérelem érte, már nem párttag. De mit tett akkor? A sérelmeket védelmezte, mivel az 6 elmélete nem jelentett semmi mást. Nem akarta megérteni, hogy elsősorban az egész pártot támadták, hogy végül sikeresen támadhassanak számos becsületes pártfunkcionáriust. Közben neki is felelősséget kellett volna éreznie a január előtti fogyatékosságokért, mert akkoriban ő is funkcionárius volt. A farizeus azonban farizeus marad. Nem vonom kétségbe, hogy B. Simon nyíltan és gyakorlatilag harcolni próbált az akkori fogyatékosságok ellen. Nagyon megváltozott azonban, amikor Novotný a decemberi és a januári plénum előtt felajánlotta neki a miniszterelnök-helyettesi funkciót és a Gazdasági Tanács elnökének

1 funkcióját. A plénumra ezért olyan felszólalást készített elő, amely védelmezte Novotný politikáját és tulajdonképpen hibáit és fogyatékosságait is. (Akadnak talán olyanok, akik elolvasták ezt a „művét", mielőtt még elégette volna.) Ezt az előre elkészített hozzászólást azonban nem adta elő és nem is vezette be a jegyzőkönyvbe. Nem érdekes és tanulságos ez? Ilyen emberek valóban nem tartozhatnak pártunkba, különösen azután nem, amit 1968 augusztus előtt és után tettek. Méltánytalanok volnánk, ha azt állítanánk, hogy csak ő járt el így. J. Smrkovský volt az igazi nagyágyú. Bebizonyítható, hogy vitafelszólalásának több verzióját készítette elő az 1968 januári plénumra. (Ezt több tanú bizonyíthatja.) Érdekes, hogy felszólalása egyik verziójában még a januári férfiakat . is támadta. Még egy érdekesség. Smrkovský 1965-ben a Rudé právóban fellépett a liberálisok ellen, a Literárni noviny ellen, s így sok elvtársat csak a legjobb viszony fűzte Smrkovskýhoz. Ezek a tapasztalatok nem váltanak ki annyi haragot és boszszúságot, mint amennyi szomorúságot és sajnálatot. Hiszen a párt tapasztalt funkcionáriusairól volt szó. Miért jártak el így? Csupán naivitásból, az ismeretek hiánya, a határozatlanság miatt, vagy becstelenségből? Ebben nyilván szerepet játszott jellemük is, személyes ambícióik és néha jogos sérelemérzetük is. A jobboldaliak mint jó pszichológusok, felfigyeltek elvtársaink gyengéire, ezeket teljes mértékben kihasználták, belefoglalták terveikbe. Ez volt az egyik módja annak, hogyan biztosította káderszempontból a jobboldal céljai teljesítését nemcsak a pártban, de az egész államban. Sajnos, sok elvtársat sikerült becsapniuk. Harc a pártszervek és a pártapparátusért A párt elleni támadással párhuzamosan, vagy pedig azt megelőzően nyilvános kampányt indítottak az egyes funkcionáriusok és az egész pártapparátus ellen január után és január előtt is. A különbség csak az volt, hogy a pártapparátus bírálata január előtt inkábbb belső, mint külső volt. Hazudnánk, ha nem látnánk a pártapparátus és egyes dolgozóinak valódi hibáit. Ma nem védelmezzük vakon ezeket a hibákat, de nem engedhetjük meg a pártapparátus általános elítélését. Az apparátus nélkül nem lehet elképzelni a választott pártszervek és az egész párt hatékony munkáját. A jobboldal rövidesen általános támadást indított a pártapparátus ellen, megkezdte lazítását. Ügy tűnt, hogy Dubček eleinte látta ezt, és töhb ízben fellépett ellene, elvetette az általános bírálatot, a pártapparátusnak és dolgozóinak általános elítélését. A Jobboldal további nem kevésbé veszélyes módszere volt, hogy a párttanácskozásokat és a pártkongresszus előkészítését saját céljaira használta fel. A jobboldal az első legjelentősebb támadást a hatalom megszerzéséért a márciusi járási pártkonferenciákon indította el, és jelentős sikereket ért el, ha nem is döntő jelentőségűeket. Mindenesetre veszélyes ellenszenvet sikerült előidéznie a január előtti pártelnökség tagjainak több mint 50 százaléka ellen, azok ellen, akik leszavazták az első titkár és a köztársasági elnök funkciójának kettéosztását. Már ekkor bírálat ért a januári férfiak közül többet. A jobboldal több káderváltozást ért el a járási pártbizottságokban, elsősorban az ideológiai osztályokon. A járási konferenciákon jelölteket neveztek ki a Központi Bizottság elnökségébe és ilyen értelmű határozatokat fogadtak el. Dubčeken, Smrkovskýn, Šiken, Špače- ken, Kriegelen, Švermován kívül más jobboldali opportunistákat is javasoltak. Néhány hét múlva azonban hideg zuhanyként érte a jobboldaliakat az, hogy a kerületi pártkonferenciák, melyek döntő szerv voltak a XIV. pártkongresszus időpontjának meghatározásában, nem utasították ugyan vissza egyértelműen a rendkívüli pártkongresszus öszszehívásának követelését, de felhívták a figyelmet a Jobboldali veszélyre és arra, hogy a párt már nem ura a helyzetnek. A jobboldal számolt a kerületi konferenciák küldöttei szavazatának egyharmadával, amely az alapszabályzat szerint döntene a kongresszus összehívásáról. A jobboldal azt állította, hogy ezt a harmadot megszerezték. A Központi Bizottság elnöksége azonban soha sem tárgyalt olyan dokumentumról, amely ezt megerősítette volna. A Központi Bizottság elnöksége ezt megelőzően nagy szavazattöbbséggel úgy döntött, hogy nem hívják össze a rendkívüli pártkongresszust, hanem a rendes XIV. kongresszust és a Központi Bizottság áprilisi ülése ezt a döntést egyértelműen jóváhagyta. Nem szükséges, hogy részletesen ismertessük ezt a harcot a rendkívüli kongresszus összehívásáért. Ez a kongresszus „káderkongresszus" lett volna, és célja az volt, hogy a jobboldal lerázza ellenfelelt. Meg kell még említenünk, hogy Dubček a CSKP Központi Bizottságának áprilisi plénumán nagyon határozottan fellépett a rendkívüli kongresszus összehívása ellen. Nagy önbizalommal kijelentette, hogy szenfélyesen részt vesz a prágai városi konferencián és rendet teremt ott. Špačekon, Císafon kívül 6 is azok közé a pártvezetők közé tartozott, akik nem tudták, vagy nem akarták teljes mértékben megvédeni a Központi Bizottság határozatát a kongresszus összehívásának módjáról. A párt jelentős többsége akkor ellenezte az ún. „káderkongresszust", amely a jobboldal győzelméről döntött volna. A jobboldaliak ezért hivatkoztak olyan sokat a szükséges egyharmadra, amely elegendő lett volna a rendkívüli kongresszus összehívásához. Ezen gyakorlatilag leváltották volna az egész Központi Bizottságot. (A jobboldal később közzétette a Központi Bizottság azon tagjainak névsorát, akiket már nem kell megválasztani a Központi Bizottságba, és ezen a listán az akkori Központi Bizottság tagjainak többsége szerepelt.) A járási és kerületi konferenciák közötti időben tartották meg a CSKP KB áprilisi plénumát, melynek előkészítése során és magán a plénumán is nagy harc folyt a hatalomért a pártvezetőségben, a Központi Bizottság elnökségében és titkárságán. Akkori szemmel nézve az áprilisi plénum nem végződött olyan rosszul, és minden esetre megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy a jobboldal és szövetségesei terveit idejében meghiúsítsák. A gondolkodó erők voltak többségben annak ellenére, hogy az elnökségbe bekerült Kriegel és J. Smrkovský ls. Nem sikerült bejuttatni a vezető szervekbe O. Sikot, akit a jobboldal miniszterelnökké akart megválasztatni, M. Svermovát és más „progresszíveket". Amint azonban a további fejlemények igazolták, ez csak átmeneti eredmény volt, mivel az emberek gondolkodása gyakran kiismerhetetlen. (Folytatfis a 6. oldalon)