Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-17 / 221. szám, csütörtök

0

ötvenhat táján s a közvetlen utána következő években került forgalomba irodalmi vitáinkban a nemzedék vagy ifjú nemzedék fogalma. Nem lett volna ezen semmi kiilönösT Irodalmi csoportosulásokkal, vagy az irodalmi utánpótlás felbukkanásával kapcsolatban bevett és közhasználatú szó volt mindig. Dr. Turczel Lajos a Fiatal szlovákiai magyar költők című antológia előszavában, mely 1958-ban jelent meg, a hagyományos értelemben használta, nem volt fájó, se szúró éle. Későbbi vitáinkban élezte ki jelentőségét, mondván, hogy a fiatalok nemzedéki elkülönülését, a sematizmus elleni harc is elősegítette és nemzedékvoltukat az SZKP XX. kongresszusa által teremtett irodalompolitikái foltételek másneműsége, tehát indulásuk körülményeinek másneműsége is indokolja. Ez nyilvánvalóan sommás ítélet volt. Ezzel a sematizmus ellen indított harcot kizárólagoI san a fiatalok ügyévé avatta, s kiélezte ezt az áldatlan állapotot Barsi Imrének az Oj Ifjúságban közölt vitaindító cikke, mely túlságosan élesen vetette fel a fiatal költők politikai táborba sorakozásának kérdését és egyenest revizionizmussal vádolta őket. Irodalmunk és költészetünk, beleértve az irodalmi folyamatot elindító költőket, túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy ilyen meghasonlásba kergessük. Amilyen sommás volt Tupczel ítélete, épp olyan sommás volt Barsi Imre ítélkezése is. , Nemcsak a XX. kongresszus teremtette irodalompolitikai feltételek másneműségében kellett keresni a fiatal költők indulási körülményeinek másneműségét, hanem az ötvenhat táján felevenedett revizionista támadások felelevenedésében is. Az eszmeileg és művészileg éretlen fiatalok mindig hajlamosak az anarchikus gesztusokra, s itt-ott bizony tápot adtak Barsi gyanakvásának. A fiatal Tőzsér Arpád személyes élményeit például így általánosította, természetesen versben: „Szúrok, ha szúrnak / / rúgok, ha rúgnak, / nem hajlok se új / se régi úrnak. S alább: „... úrra font kantárt / / csak úron tűrjek. E

lső pillantásra ezek a sorok az új osztály elméletének rögeszméivel mutatnak rokonságot. Holott az igazság az, hogy volt abban az időben néhány szerkesztő, aki bizony kemény úr volt a maga „portáján", de radikalizmusuk nem érdemelt semmilyen hitelt, ez később nyilvánvalóvá is vált, mert hatvannyolcban épp egy ellenkező előjelű radikalizmusba csapott át. A költeményben Férjikor így löjj! j egészen másról van szó, nem Gyilasz új osztályelméletéről. Leninnek a polgári szakemberekről mondott szavait jó néhányan elvulgarizálták, s a gyakorlatban alIrodalmárok közéleti kontárkodása II. Nemzedéki kizárólagosság kalmazták a szocializmus körülményei közt nevelkedett értelmiségre is, holott ezt az értelmiséget bizony meg kellett volna becsülni, mert sem megfizetni, sem kihasználni nem lehet, nem szolgál, hanem teljes magát adja (ha adja). Hadd idézzem itt S. K. Neumann, az első cseh szocialista költő idekívánkozó sorait: Nesloužim tridé, ! nesloužim nikomu, / já triilu délných / / ctím iako matičku... / Nesloužim tridé, / nesloužim nikomu, / po boku kráeím / bratrí a sester svých. — Szószerinti fordításban: „Nem osztályt szolgálok, senkit nem szolgálok, a munkásosztályt anyámként tisztelem ... Nem osztályt szolgálok, senkit nem szolgálok, testvéreim és nővéreim oldalán haladok." Nyilvánvaló, hogy itt rokon érzések és gondolatok kifejezéséről van szó. bár a két vers keletkezésének idejét több évtized választja el egymástól, mindkettő az elvulgarizált ideológiai tételek alapján ágáló antiintellektualizmus ellen szól. S. K. Neumannt pedig semmiképp se lehet revizionizmussal gyanúsítani. Már kérdés viszont, megvolt-e és megvan-e Tőzsér Árpádban S. K. Neumann alázata, szeretete és odaadása, hogy anyjaként tisztelhesse a munkásosztályt? A magát pártosságként álcázó kispolgári radikalizmus, mely — ismétlem 1968-ban teljes mértékben leleplezte magát és a maga valóságában mutatkozott meg, növelte a párt ellenzékét, a jóhiszemű, valóban szocialista megoldásokat sürgető rétegeket is szembeállította vele, kiélezte az tntellektualizmus és antiintellektualizmus párviadalát, a fiatal értelmiséget és az eszmeileg, művészileg fölkészületlen fiatal írókat anarchikus gesztusokba hajszolta ... A bizonytalan jelentésű nemzedék szó mellett csakhamar forgalomba kerültek a még bizonytalanabb jelentésű fogalmak, mint a „modern ember, általános és összemberségi érdeklődés, humanista erkölcs, általános emberi erkölcs, általános emberi érdek és erkölcs" fogalmai. Az új, illetve nagyon régi keletű fogalmakat csak egyetlen feltétellel lehetett volna elfogadni, ha elfogadjuk és valljuk, hogy a marxizmus nemcsak szubjektív osztályideológia, nemcsak a munkásosztály fegyvere, hanem egyben az emberi társadalom fejlődésének objektív törvényeit felfedező tudomány és világnézet, mely előre látja az emberiség jövőbeli fejlődésének irányát, s mint ilyen, kifejezője és megfogalmazója az általános emberi érdekeknek is. Cok mindent tisztázni kel~ lett volna abban az időben. Sajnos, valóban minden kérdést felölelő tisztázásra talán felkészületlenségünk, talán más okok következtében nem kerülhetett sor. S az irodalomkritika ahelyett, hogy a kezdetleges irodalmi próbálkozások művészi gyengéit bírálta volna, kezdte kétségbevonni az irodalom közéletiségének hitelét és létjogosultságát. A sematizmus és provincionalizmus elleni jogosul! harc ürügyén elködösítette a fogalmakat, s a nemzedéki elkülönülés és netnzedékharc jegyében megkezdődött egy nagyon kétes célokat leplező tábortoborzás. A különlegessége ennek, hogy Dobos László, mint az Irodalmi Szemle akkori főszerkesztője, a fiatal nemzedék öntudatát erősítendő egy szovjet publicista szlovák lapokból átvett írását használta fel. L. Annyinszkljnek a Gondolatok az ifjú nemzedékről című írásáról van szó, amelyet az Irodalmi Szemle 1962 januári számában közölt, és ennek ürügyén ankétot hirdetett meg. L. Annyinszkij cikkében egész oldalakat szentelt a nemzedék problémának, s jóravaló igyekezettel meg akarta határozni azt. Én magam akkoriban a következőket írtam ezzel kapcsolatban: „Bizonyos idő óta a nemzedék fogalma közkeletűvé vált. Nem szeretem, semmiképp se tudom megszeretni ezt a szót. Számomra csak ennyit jelent: apák és fiak és unokák váltják egymást szakadatlan sorban az időben. A szó maga félreérthetetlenül a nemzésre utal... A múltban e szóhoz tapadt a generációs harc eszméje, és arra szolgált, hogy elködösítse a társadalmi és osztályerők mozgását, harcát. Tehát osztályok helyett nemzedékek állnak szemben egymással. Itt nyilvánvalóan a marxista társadalomtudomány és filozófia elvetéséről van szó." Az idézett sorokat ugyan nem Annyinszkijra vonatkoztattam, hanem saját viszonyainkra, de nem tudtam egyetérteni Annyinszkij nemzedékfogalmával sem, aki a következőképpen vetette fel a kérdést: „Mi a nemzedék? Ha országunkban minden nap tízezer gyermek születik, s ezek folyvást növekednek, csecsemőből óvodássá, majd iskolás gyermekké cseperednek, s végül elérik a serdülőkort, hol hát akkor a határ, mely ezeket elválasztja amazoktól, és nemzedékké avatja őket? „A történelmi esemény! — így adja meg a választ L. Anynyinszkij. — „A történelmi esemény, mely korban egymáshoz közelálló emberekre kihat, az teremt belőlük nemzedéket. A körülbelül egyforma életkor a nemzedék számára nem jelent annyit, mint a közös sors. A „nemzedék" szót a mai értelemben és az irodalomra vonatkoztatva úgy látszik azok a nyugati fiatalok használták elsó ízben, akik átélték az első } világháború mészárlásait és \ egyformán átérezték az élet ér1 teimetlenségét, reménytelenségét. Az 1914-es esztendő elválasztotta őket a többi emberektől" i Annyinszkij nem mondja meg pontosabban, milyen nyugati fiatalokra gondolt. Valószínűleg pacifista és radikális kispolgári. polgári vagy értelmiségi csoportosulásokra, s ilyen jellegű irodalmi csoportosulások létrejötte az első világháború ulán nagyon is érthető,"de maga a nemzedék fogalma nem jelent itt semmi mást, mint bizonytalan politikai állásfoglalást. relatíve progresszív, de az / osztályerőket és azok viszonyát, harcát elkenő humanizmust. Aki ) pedig ezen túljutott, már nincs szüksége az úgynevezett nemzedéki hovatartozásra, az már szocialista vagy kommunista író. Annyinszkij saját meghatározását a szovjet viszonyokra vonatkoztatva így konkretizálja: „Az 1941-es és az ötvenhatos év határozza meg a negyedik nemzedéket a Szovjetunióban. Ha a háború kitörésének esztendeje elválasztotta az idősebbektől, az SZKP XXII. kongresszusa elválasztotta a fiatalabbaktól. Az 1941-es esztendő negatív módon felölte meg ezeket a fiatalokat — ők ugyanis nem mentek ki a frontra — de az ötvenhatos esztendő végképpen megformálta őket; a XXII. kongresszus pillanatában már számot tudtak vetni önmagukról." A fiatal írókat védelmezve Annyinszkij azt írta: „Azt rebesgetik, hogy a fiatalok szegényessé teszik saját irodalmukat. Azt mondják, hogy a fiatal szovjet írók •— tkövetkezik néhány név j poetizálják a „közönséges munkát". A mindenképp szükségszerű, konkrét, kézzelfogható, igazi munkát. Igen, de a „közönséges munka" hiteles varázsából adódó vonzalom egy általánosabb törekvés kifejezője: a szó és a tett organikus egységének áhítása ez, minden emberi cselekvés természetének, az emberi személyiség teljességének áhítása." Szép megfogalmazás, de a felsorolt fiatal írók között ma már aligha nevezné meg A. Kuznyecovot. Ennek ellenére megállapítása teljes egészében igaz lehet, de a nemzedék fogalom meghatározása sántít, bár tagadhatatlan, hogy a korélménynek nagy emberformáló ereje van. Megsem fogadható el az az érvelés, hogy a történelmi esemény nemzedékeket formálna vagy teremtene. Elsősorban is — az emberek csinálják a történelmi eseményeket. A történelmi események osztályok és társadalmi erők vagy rétegek harcának következményei. Az események — konfliktusok. Osztályok, rétegek, csoportosulások vagy pártok idézik elő őket. A korban egymáshoz közelálló emberek életére nem egyformán hatnak ki az események. A magyar történelemből idézek néhány példát: Petőfi Sándor szakított az idős Vörösmarty Mihállyal, mert Vörösmarty az országgyűlésen a többséggel szavazott, mikor arról volt szó, hogy a magyar haderő része legyen-e az osztrák vezénylet alatt álló hadseregnek, vagy önálló szabadságharcos és forradalmi haderőként szerveződjék meg. Akkor írta híres versében a következő sorokat: „Nem én téptem le homlokodról, magad tépted le a babért." De Petőfi ugyanazért szakított Jókai Mórral is, aki alig két évvel volt fiatalabb Petőfinél. Petőfi és Jókai ugyanazokat az eseményeket élte át, ugyanúgy a reformkor eszméin nevelkedtek, egyformán megélték a párizsi forradalmat, s mikor állásfoglalásra került sor, útjaik mégis elváltak. A fiatal Jókai és a sokkal idősebb Vörösmarty viszont egyformán reagáltak. Vagy hasonlítsuk össze Kossuth (született 1802-ben) és Deák Ferenc (született 1803-ban) nagyonis különböző életútját. ÍJos ki tehet róla, hogy a történelmi események, azonos korélmények a korban egymáshoz közelállókat differenciálják, elválasztják, másmás állásfoglalásra késztetik. Épp megfordítva áll a dolog, nem a történelmi esemény teremti a nemzedéket, hanem a korban egymáshoz közelállókat (és nem közelállókat) is megosztja, állásfoglalásra készteti, kinek kinek érdekei, társadalmi helyzete, a társadálomban elfoglalt helye szerint, mert az ember elsősorban nem valami nemzedék hozzátartozója, vagy korban közelállók csoportosulásának tagja, vagy történelmi esemény megélője, hanem társadalmi lény, akinek van származása, érdeke, neveltetése, s ezek szerint válogatja meg eso- ~ portosulásait is. Milyen következtetéseket vont le Dobos László, az Irodalmi Szemle főszerkesztője Annyinszkij cikkéből, mely nyilvánvalóan sok analógiát kínált neki a hazai magyar irodalom felméréséhez? Erre a következő fejezetben adom meg a választ. /Folytatjuk) BABI TIBOR 33 — Miért vesztem volna öszsze? — Miattam. — Egy kis összeszólal kozás még nem jelenti azt, hogy életünk végéig haragudnunk kellene egymásra. — Nagyon bánt, hogy miattam történt. — Engem kellene, hogy bántson, mert megsértettem az öreget! — Ha akarnám is, ezt már nem tehetném meg ... — Nem történt semmi — áll fel az asztal mellől Gyuri —, csak a nézeteket tisztáztuk. Ma már nem üthetek az asztalra, hogy a többiekre rákényszerít sem a magam vélt igazát. Mások véleményét is figyelembe kell vennem. — Bár így gondolkodna mindenki — sóhajt fel Frankén. Gyuri nem válaszol. Cigarettára gyújt. Rosszat sejtet a hallgatása. Már nem háborog apja nézete ellen, mint hetekkel ezelőtt tette. Ez a változás élesztgeti Frankén kíváncsiságát. — Hogy áll az ügyem? — kezdi újra a tapogatózást. — Csak ma jöttem vissza, nem hallottam semmi újat — tér ki a nyílt válasz elől Gyuri. — Mikor tartjátok a pártgyűlést? — November második felében. — Végre teljesül a régi vágyam! — mondja bizakodva Frankén. —' A vágyak éltetik az embert . .. — Ma borús hangulatban lehetsz, ha ilyen filozofikusan vélekedsz. — Mostanában sokat gondolok magamra — válaszolja Gyuri. — A te ügyedet is letárgyaljuk az ülésen ... Milyen ügyemet? — veti fel magában gyanakodva Frankén. Nem töprenghet sokáig, nem árulhatja el magát, hogy sejt valamit, hogy tud valamiről. — Ha Müllerrel együtt nem vesztek pártfogásba, sosem lennék párttag! — mondja kérdésfeltevés helyett Frankén, és kíváncsian várja, mit fog erre válaszolni Górázd Gyuri. — Pártfogók és pártfogoltak mindig lesznek, míg csak élni fog az ember . . . — Ügy gondolod, a kommunizmusban is? — Nem hiszem, hogy egykönnyen megváltozna az ember természete... — Te nem szereted, ha valaki hálálkodik előtted? — próbálkozik újra Frankén. — Miből gondolod? — Az előbb, amikor azt mondtam, ha nem vesztek pártfogásba ... Gyuri a szavába vág. — Te sem szereted, amikor dicsérnek! — Kitől tudod? — Kordiknétől. — Arra a cikkre gondolsz? — Arra. — Az egészen más. Nagy különbség dicsérni valakit, és jót tenni valakivel, és szerénységből visszautasítani a háiálkodást... Most Gyuri fürkészi Frankén arcát. — Nem látok ebben semmi különbséget. Csak azt dicsérhetem és csak azzal tehetek jót, aki megérdemli. Jó munkáddal másokon is segítesz! Ezt akartam megértetni az apámmal. — És sikerült? — Az apám nem ellensége a jónak ... Frankén nem bírja tovább Gyuri kutató tekintetét. Az órájára pillant. — Tíz óra — mondja. — Harapjunk valamit — szólal meg Gyuri megkönnyülten. örül, hogy Frankén nem folytatja a megkezdett beszélgetést. Az asztaláról felkapja a már előkészített tízórait. A tömzsi, kurtára nyírt hajú Miiller hozzájuk lép. — Nem zavarom a vitátokat? — Nem vitatkozunk — válaszolja kényszeredett mosollyal Frankén. Továbbra is kutatón figyeli Gyuri arcát. Zaklatottságában villámgyorsan vált az esze. Ügy érzi, kelepcébe esett. Górázd Gyuri magatartásából, szavaiból más tanulságot nem vonhat le ... Ha őszinte lenne hozzám, megkérdezné: Igaz-e, hogy külföldön él a rokonod? Miért nem vallottad be?... Miiller érdeklődést tükröző tekintete biztatja, ne félj, nincs semmi baj! ... Miért estem volna kelepcébe? — teszi fel magának újra a kérdést. Azért, inert nem mertem bevallani, hogy az unokabátyám Ausztriában él? Mások is letagadták a Nyugaton élő rokonaikat! Bevallom őszintén, elvtársak, hogy a félelem kényszerített erre a lépésre. S az elvtársak meg fogják érteni... Müller felé fordul. — Csak azután érdeklődtem, mikor kerül a felvételi kérelmem a taggyűlés elé. — Még novemberben! A pártbizottság már döntött! — válaszolja határozottan Müller, és kérdőn pillant Górázd Gyurira. — Emiatt vagytok ennyire elszontyolodva? Erről vitatkoztok? Tiszta ügy! — Frankenre tekint. — A gyűlésen csak felemeljük a kezünket, és megkapod a piros könyvecskét! Frankén nem titkolja örömét. Fellélegzik. Nincs miért aggódnia! Ha csak sejtenének valamit, Müller nem beszélne így vele. — Már kezdtem elveszíteni az önbizalmamat. — Miért? — csodálkozik Müller. — Megmondom őszintén, ha nem haragszol meg — feleli Frankén Gyurira tekintve. — Rámragadt a borús hangulatod ... Müller szemébe pillant. — Amikor filozófálgatni kezd az ember, olyankor Ingadozni kezd az életbe vetett hite... — Attól függ, kire milyen hatással van a gondolat! — szól közbe Gyuri. J Folytatjuk! 1970 IX. 1