Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-16 / 220. szám, szerda

Mi történt Csehszlovákiában 1968-ban? (Folytatás a 6. oldalról) járásukkal úgy értelmezték 1968 januárját, mint a január előtti időszak hibáinak és hiányosságain;! k kiküszöbölésére kifejtett törekvést. A puccs emlegetése az elégedetlenkedők egyik csoportjának kísérlete arra. hogy megszerezze a hatalmat. 1968 januárja azonban nem ilyen kísérlet volt. Hisz az akkori pártvezetöségből senki sem távozott, csak új első titkárt választottak. A kormányban és a parlamentben nem történtek változások. Azzal a nézettel párhuzamosan, hogy 1968 januárja puccs volt,, az az állítás is felmerült, hogy a Központi Bizottság januári plenáris ülésén kizárólag a funkciók elosztásáról volt szó. Az ülésen elhangzott csaknem valamennyi felszólalásban valóban szó esett erről a problémáról, de a legtöbben nemcsak erről beszéltek. Ez azonban nem jelentette, hogy öncélúan a hatalom megosztásáról beszéltek. A hozzászólók a január előtti viszonyok egyik okaként emlegették ezt a problémát. A Központi Bizottság tagjainak többsége látta a súlyos hibákat a párt és az állam irányításában, a CSKP KB akkori első titkárának munkájában, a Központi Bizottság egész elnökségének tevékenységében, és észrevette, hogy helytelenül helyettesítik a kormányt, más államszerveket és társadalmi szervezetet. A felszóliilók egy része visszautasította ezt a bírálatot, sőt még a tényeket is megpróbálta cáfolni, azt állítva, hogy nálunk minden rendben van és az említett hiányosságok csak átmenetiek. 1968 januárját azonban nem az egyének kívánsága, tévedései, vagy esetleges hatalomvágya eredményezte, hanem a párttagok túlnyomó többségének kívánsága és reményei. A párttagok többsége tisztán látta a társadalom objektív helyzetét. És ez mindig igaz marad. Nem kell várnunk arra, hogy majd a történelem bizonyítsa be igazunkat. Mi történt 1968 januárja után? Erről már nagyon sokat írtak és mondottak; egyes tényeket azonban újból meg kell említenünk, vagy el kell ismételnünk. A múltban és most sem érdekünk, hogy elferdítsük az akkori Időszak egyes tapasztalatait, mivel ez leegyszerűsítené az eseményeket. A mai helyzet szempontjából, de a jövő szempontjából sincs erre szükségünk. A kezdet: megkönnyebbülés, öröm és remények Már többen írtak arról, hogyan fogadta a közvélemény a januári plánumot, és ebben az írásban is említettük már. Talán csak annyit teszünk hozzá, hogy a plénum utáni első két-három hónapban jelentősen fokozódott a kommunisták politikai aktivitása. Ez az állítás azzal is bizonyítható, hogy csaknem kétszeresére emelkedett (80— 85 százalékra) a pártgyűléseken résztvevők száma és a vitákban kétszer annyian szólaltak fel — többnyire pozitívan —, mint 1968 januárja előtt. E számok bizonyító ereje kétségbe vonható, de meggyőződésem, hogy ezek az adatok az akkori tényeket fejezték ki, melyeket sajnos, az akkori pártvezetőség (elsősorban Dubček) rosszul értelmezett. Az 1968 januári plénum visszhangját összegezve minden túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy januárt nagy megkönnyebbüléssel fogadta a párt és az egész társadalom, jogos örömmel és reményekkel, de ugyanakkor a határozott kommunista tettekre várakozva. Egyúttal bizonytalanság és aggodalom is megnyilvánult. Azok az elvtársak lelkiismeretfurdalást éreztek, akiket kisebb vagy nagyobb mértékben felelősség terhelt a január előtti hibákért. Sorsuk, pontosabban mondva eddigi létük, eddigi funkciójuk (tehát életszínvonaluk is) forgott kockán, amit nem egy esetben a párt sorsával, a Szovjetunióhoz és a többi szocialista országhoz fűződő barátságunkkal kapcsoltak öszsze. Ez már a CSKP KB 1957 decemberi és 1968 januári plénumán is megnyilvánult. Ma úgy tesznek, mintha igazuk lett volna. Mintha minden jóslatuk bevált volna. Szubjektív szempontból igazuk volt és van. Objektív szempontból azonban ezeket az elvtársakat többé-kevésbé felelősség terheli a január előtti fogyatékosságokért, hibákért, melyek tagadhatatlan tények maradnak. Közvetlenül pem felelősek a január előtti eseményekért, szubjektíven azonban meggondolatlan tetteikkel bizonyos mértékben hozzájárultak, vagy azzal, hogy eltávoztak funkcióikból anélkül, hogy megpróbáltak volna védekezni és védték volna a kommunista pártot. Csaknem teljesen megfeledkeztek a nyilvános politikai harc szükségéről, elszoktak a nyílt véleménycserétől — elsősorban a pártgyűléseken. Kötelességük lett volna, hogy harcoljanak. A fő felelősség azonban — az ő hibáikért is — a párt vezetőségét terheli. Az igazságkeresésnél a „mi lett volna ha" is felmerül. Igen, ha a CSKP KB januári plénumán olyan elvtársat választottunk volna, aki a párt jó, szilárd vezetője lett volna, akkor nem került volna sor arra, ami 1968 januája után bekövetkezett. Még egyszer megemlítem: Dubčeket egyhangúlag választották meg a CSKP Központi Bizottságának első titkárává. Ne gondoljunk azonban arra, mi lett volna, „ha". Tény, hogy a párt és a társadalom túlnyomó többsége pozitívan fogadta 1968 januárját, és erre meg voltak az indítékai is. Mit csinált a jobboldal január után? A jobboldal néhány hétig várakozó álláspontra helyezkedett, mivel úgy gondolta, hogy az ő szempontjából a januári plénumon nem kerül sor lényegesebb változásra. Igy csak azután hívott fel frontális támadásra és vetette be embereit a harcba, amikor már meggyőződött az új pártvezetőség gyengeségéről. Természetesen addig, amíg nem győződött meg arról, hogy minden adva van a fordulatra, nem vetette be összes emberét. O. Šik nyugodtan egyhónapi szabadságra ment, F. Kriegel pedig még egészen ismeretlen volt. Ez a „várakozó álláspont" lehetővé tette a jobboldalnak, hogy a párt és az állam vezető szerveiben, valamint az egész társadalomban jó szövetségeseket keressen, amivel addig nem próbálkozhatott. A jobboldal sajnos nagyon jól kihasználta ezt az időszakot. Akkoriban ínég egyáltalán nem számolt azzal, hogy sikerül megnyernie Dubček és más állami vagy pártvezető támogatását. A beavatottak úgy ismerték Dubčekot, mint aki nem alkalmas erre n funkcióra, s inkább hajlamos a dogmatizmusra, mint liberalizmusra. A. Novotný több éven keresztül készítette őt elő az SZLKP KB első titkárának funkciójára, és ő hosszú időn keresztül határozottan támogatta A. Novotnýt és politikáját. Akkor is, amikor a CSKP KB titkára volt és később is, amikor az SZLKP KB első titkára lett. Így tehát bizonyos logikája volt a január utáni fejlődés során felvetődött „Dubčekkal Dubček ellen" jelszónak. Csak a januári plénum előtt került šor nézeteltérésekre Novotný és Dubček között elsősorban a nemzetiségi politika terén. Mi történt azonban tovább? A január utáni idők megértéséhez meg kell említenünk a CSKP KB januári plénuma utáni hónapokban lejátszódó legfontosabb politikai eseményeket, mivel ezek jellemzik lényegében az akkori helyzetet. Kevés információ Röviddel 1968 januárja után a pártban heteken és hónapokon keresztül élesen bírálták a vezető szerveket azért, hogy a kommunistákat nem tájékoztatják kellőképpen a. januári plénum lefolyásáról és határozatairól és így nem győződhetnek meg annnk helyességéről, amit röviddel a Központi Bízottság ülése után a tömegtájékoztatási eszközök írtak. (A pártvezetőség ezért a későbbiekben nyilvánosan önbírálatot gyakorolt.) Egyre többen fejezték ki elégedetlenségüket amiatt, hogy a tömegtájékoztatási eszközök pártügyeket szellőztetnek, gyalázni kezdték a testvéri kommunista pártokat, támadták a szocialista országokat, elsősorban a Szovjetuniót. A tájékoztatás hiányának bírálata tú'inyomorészt jogos volt, de ennek a bírálatnak megvoltak a negatív oldalai is: szenzációéhség; és gyakran visszatükrözte az ellenségnek azt a törekvését, hogy kiteregessék, a pártügyeket. Egyes pártvezetők, a Központi Bizottság és az elnökség tagjai az ilyen tények alapján akartak nagyon olcsón népszerűségre szert tenni és „nyíltan kezdtek beszélni". Nyíltan „bírálták" a CSKP Központi Bizottságát és elnökségét azért, hogy állítólag akadályozza a párttagok objektív tájékoztatását. Itt elsősorban /. Smrkovskýra, O. Síkra, F. Kriegelre, J. Špačekre, J. Borüvkára és másokra gondolok. Tény az, hogy a januári plénum — kompromisszumos megoldásként, de egyértelműen döntött a párton belüli tájékoztatás módjáról és így a januári plénum határozata teljes szövegének eltitkolásáról. A további fejlemények bebizonyították, hogy a Központi Bizottság akkor nem tudta felmérni, milyen következménye lesz ennek a határozatának. Ez azonban senkit sem jogosított fel, hogy „saját szakállára" tárgyaljon és bírálat tárgyává tegyen másokat, — a Központi Bizottság fegyelmezett tagjait. A pártot objektíven tájékoztatni kellett volna, hogy elkerüljék az egyoldiilú megítéléseket és annak a lehetőségét, hogy a januári plánumot és eredményeit személyes érdekekre használják fel. Dubček különböző védbeszédeiben ezért a hibáért a felelősséget, ugyanúgy mint más esetben is, más elvtársakra akarja hárítani. A valóságban az elvtársak egyik csoportja hosszabb ideig arra törekedett, hogy rábírják őt, még a járási pártkonferenciák előtt tájékoztassa az elnökség a pártot a Központi Bizottság januári plénumáról. Végül négy hétig tartott, amíg a Központi Bizottság elnöksége megtárgyalta a kidolgozott jelentést, melynek címe ez volt: „A CSKP Központi Bizottságának októberi, decemberi és januári ülése". Dubček még e beszámoló megtárgyalása előtt megemlítette, a beszámoló ne nevezze meg név szerint az elvtársakat, ki hogyan szavazott az elnökség legutóbbi ülésén a januári és a decemberi plénum előtt. A beszámoló szerzői ezt a hozzászólást figyelembe vették. Az elnökség ülésén A. Novotný észrevételeit is elfogadták. Ezt a tájékoztatást minden nagyobb vita nélkül jóváhagyták. A beszámoló azonban már későn jött. Az, ami akkoriban tömegtájékoztatási eszközeinkban történt, háttérbe szorította, elhallgattatta; ós a Központi Bizottság, az elnökség egyes tagjai rendszeresen megsértették a pártfegyelmet. Aggodalmak Február vége felé és március elején elkülönülésre került sor a párton belül. A januári plénum értékelése változatlan maradt, de különböző nézetek merültek fel a január utáni fejlődést illetően. Egyre többen fejezik ki aggodalmukat, egyre többen figyelmeztetnek. És teljesen jogosan. Ekkor a jobboldal és a szocialistaellenes erők szövetségesei már nyíltan támadták a pártot, egész múltunkat és szövetségünket a Szovjetunióval. Felvetődtek a „szakszervezetek kommunisták nélkül", „nemzeti bizottságok kommunisták nélkül" jelszavak. (Érdekes, hogy erről a tényről egy lap kivételével sajtónk nem írt.) A rádió és az újságok elferdített információkat adnak falvaink szövetkezetesítéséről stb. Egyúttal aggodalmak merültek fel, nehogy visszatérjünk a január előtti viszonyokhoz. Ezek az aggodalmak bizonyos szempontból jogosak voltak, csakhogy ezt az aggodalmat elsősorban a jobboldal idézte elő. mely minden kicsiséget ki tudott használni az ilyen légkör kialakítására. S a pártvezetőség nem tudta ezt megakadályozni. Ezzel kapcsolatban meg kell említenünk, hogy A. Novotný felszólalt a prágai ČKD üzemben rendezett tömeggyűlésen, védekezett, és elsősorban olyan elvtársakat támadott a vezetőségből — O. Šik kivételével — akik bizonyára hibáztak, de egészben véve helyes politikai álláspontra helyezkedtek. A. Novotný csak a személyes csalódottságát látta. Az ő fellépése azonban akaratlanul is aggodalmakat, bizonytalanságot keltett, és saját módján a jobboldalnak segített. A jobboldal azonnal fokozta ízléstelen, gyalázatos kampányát A. Novotný ell^n. A jobboldal ezzel a felszólalásával támasztotta alá azt az állítását, hogy nálunk a fő veszély a konzervativizmus és a dogmatizmus; ennek alapján újabb változásokat követelt a párt- és az államvezetésben. A. Dubček így oldotta meg a helyzetet: felszólította Novotnýt, hogy már ne lépjen fel a nyilvánosság előtt, pedig nem sokkal azelőtt még arról volt meggyőződve, hogy Novotnýnak a megbízatási időszaka leteltéig az elnöki hivatalban kell maradnia. A jobboldali erők. a nyilvánosság előtt válaszoltak Novotnýnak. Ebben a kampányban vezető szerepet játszottak O. Šik, j. Smrkovský, J. Borűvka és másók. A január előtti viszonyok viszszatérése miatti aggodalomkeltésre használta fel a jobboldal Janko tábornok, nemzetvédelmi miniszterhelyettes öngyilkosságát. Ezt a tényt is felhasználták Novotný támadására. Azt is saját céljaikra próbálták kihasználni, hogy a decemberi és januári plénum között összeültek a népi milícia, a hadsereg és a biztonsági szervek parancsnokai a februári díszszemle megszervezésére. Azt állították, hogy Novotný „megmentéséről" tárgyaltak. A párttagok és hazánk polgárai így nagy ellentmondások közepette éltek, kétféle aggodalom emésztette őket, és nem tudták megkülönböztetni, hogy azokban a napokban mi veszélyezteti elsősorban a pártot és az egész társadalmat. A jobboldal akciói 1968 februárjában és márciusában Elsősorban a következő akciókról volt szó: Kampányt indítottak az 50-es évek pereivel és a rehabilitáció befejezésével kapcsolatban. J. Smrkovský nyíltan támogatta és a nyilvánosság előtt is hangoztatta ezeket a követeléseket. Dubček egy ideig ellenezte Smrkovskýnak a rehabilitáció befejezésére vonatkozó kérelme közzétételét, arra hivatkozva, hogy majd ő személyesen és a pártvezetőség fogja tolmácsolni a párt politikáját ezen a területen és bejelenti a rehabilitáció befejezését. Ebben a kampányban olyan messze mentek, hogy tulajdonképpen általánosan rehabilitálni akarták az osztályellenséget s egyúttal elítélni a forradalmi tetteket, februárt és és az egész forradalmunkat. Óriási kampányt szítanak az áruló Sejna tábornok körül. Erről azt állították, hogy a kommunista párt és a szocializmus általános csődjének szimbóluma. Hatalmas kampányt indítottak /. Masaryk halálával kapcsolatban is. Ennek nem volt más célja, mint az, hogy a lehető legrosszabb képet fesse a kommunistákról és lejárassa a pártot s a szocializmust. Heteken keresztül harc folyt az akcióprogram tartalmáért s egyúttal a január előtti fejlődés elemzésének megfogalmazásáért. Érdekes lesz talán, ha rámutatunk e belső harc egyes vonásaira, melyek kitűnően jellemzik, mi is történt uk.kor tulajdonképpen. Nézeteltérések merültek fel pl. a munkásosztály társadalmi szerepéről. Az illetékes bizottságokban több elvtárs egyszerűen ellenezte a munkásosztály vezető szerepét. Végül kompromisszumot fogadtuk el, és az akcióprogram idézi a XIII. pártkongresszus határozatát a munkásosztály vezető szerepéről. Vita folyt a Nemzeti Front szerepéről és elsősorban a politikai pártokról. Az akcióprogramnak a többi politikai párt feladataira vonatkozó következtetései helytelenek. Az akcióprogram elemző része nem jellemzi kielégítően az elmúlt 20 évben elért sikereket. Ez csupán néhány megjegyzés az akcióprogramról, nem vagyok hivatott arra, hogy egészében véve értékeljem, rámutassak, pozitívumaira, „fehér foltjaira", negatívumaira, és helytelen megállapításaira. Vita folyt az akcióprogram értelmezéséről is. Több elvtárs pl. azt javasolta, hogy ez a program rövid legyen, valóban pozitív és rugalmasan fejezze ki a legfontosabb politikai, gazdasági feladatokat. Ezt az álláspontot támogatta a Központi Bizottság ideológiai bizottságának csaknem valamennyi tagja. /. Špaček azt követelte, hogy fogalmazzák meg a párt új főirányvonalát, mivel a XIII. kongresszus határozatai már nem időszerűek. Ez teljes mértékben ellentétben áll a CSKP KB januári plénuma határozataina': szellemével, melyek hangsúlyozták, hogy folytatni kell a XIII. pártkongresszus irányvonalát. J. Špaček tagadhatatlanul befolyásolta a pártértelmiség jelentős részét. A jobboldal nyíltan reformista jelszavakat hirdetett: emberarcú szocializmus, demokratikus szocializmus, és egyes pártvezetők, köztük A. Dubček és O. Cerník teljesen magukévá teszik ezeket a szólamokat és tartalmukat is. A jobboldal kisajátítja 1968 januárját A jobboldalnak még egy fontos dolgot kellett megtennie. Meg kellett győznie az embereket arról, hogy döntő érdeme van 1968. januárjának megszületésében, hogy ezáltal lejárasson és végül kizárjon a politikai életből számos olyan elvtársat, akik valóban pozitívan viszonyultak januárhoz, és ezért elleneztek minden opportunista kalandot. így a tömegtájékoztatási eszközök már január végén és február elején a Literárni noviny és a lap körül csoportosuló értelmiségiek érdemeként tüntették fel januárt és a január utáni fejlődést. Továbbá nagy jelentőséget tulajdonítottak a diákakcióknak, az ún. strahovi eseményeknek is. Ez volt az egyik legnagyobb történelmi csalás. A CSKP Központi Bizottságának januári plénumán csak két, vagy három elvtárs emlékezett meg ezekről a tényekről. (Az egyik megemlítette a CÍSKP Központi Bizottságának szeptemberi plénumát, mely határozatot fogadott el a Literárni noviny beszüntetéséről.) Az ilyen félrevezető tájékoztatások elnézése, a Literárni noviny felújítása és teljes rehabilitása, az ún. Literárni listy, a szerkesztőség rehabilitálása nézetei és állásfoglalásai elemzése és bírálata nélkül, mindez sok párttagot félrevezetett, elsősorban az értelmiség tagjait. Sgy sajnos megtörtént, hogy tömegtájékoztatási eszközeink a január iránti viszonyt azon mérték le, hogyan viszonyul valaki a Literárni novlnyhez, a Literárni listyhez, a kalandor, beképzelt, ellenséges nézeteket valló értelmiségiek csoportjához, akik a nemzet lelkiismeretévé és vezetőivé akartak válni. A CSKP KB elnöksége és A. Dubček hallgat és elhallgattat Számos elvtárs levélben, gyűléseken és más módon is felhív(Folytatás a 8. oldalún)