Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-16 / 220. szám, szerda

Irodalmárok közéleti kontárkodása A CSEMADOK „programja" S

zlovák és cseh viszonylatban a politikai élet konszolidálására irányuló törekvések sikerrel jártak, s megteremtették a gazdasági élet konszolidálásának feltételeit. Teljes két évig tartott ez a folyamat. A hatvannyolcas válság méreteihez és következményeihez viszonyítva történelmileg rövid időre volt szükség, s ez érthető, hiszen ott, ahol kimondottan politikai erők ütközéséről van sző, a kérdések az ellentétek kiéleződésével szükségszerűen tisztázódnak s lelepleződnek az ártó szándékok és törekvések. Nehezebb a kérdések tisztázása a kulturális élet területén. Kulturális élet nem születik máról holnapra. Legyen szó irodalomról, színházról, közművelődésről, vagy iskolaügyről, mindezekben a politikai kérdések, szándékok és törekvések nem rajzolódnak ki olyan élességgel, mint a politikai életben, különösen akkor, ha nemzetiségi kultúráról és annak intézményeiről van szó. Egyrészt országos szempontból kisebb jelentőséggel bír, másrészt felépítmény jellegénél fogva sorrendben a politikai és gazdasági kérdések mögött következik. így érthető az a megkésettség, mely a CSEMADOK tevékenységével kapcsolatos tisztázatlan kérdések elemzésében és megoldásában tapasztalható. Van azonban egy súlyosabb körülmény is, mely a konszolidáció szempontjából kedvező fejlődést gátolja, s ez semmi más, mint a CSEMADOK központi szerveiben tapasztalható képtelenség, mely mindmáig megakadályozta a politikai nézetek differenciációját. A legsúlyosabb bizonyítéka ennek, hogy hatvankilenc tavaszán épp a politikai életünkben bekövetkezett döntő fordulat előestjén gyűlt össze a CSEMADOK rendkívüli országos közgyűlése, s olyan programot fogadott el, mely a szervezet úgynevezett társadalmasításával és érdekvédelmi szervezetté való deklarálásával a párt vezető szerepének koncepciójával összeegyeztethetetlen és összeférhetetlen elveket fogalmazott meg. Itt szükségszerűen felvetődik a kérdés, ki ellen kell megvédeni a szlovákiai magyar dolgozók érdekeit? Vajon a párt ellen, mely a CSEMADOK-ot 1949 tavaszán létrehozta, vagy a szlovák nemzet ellen? Cleve ilyen védekező, a ™ múlt század nemzetiségi harcaira emlékeztető szerepre kárhoztatni a nemzetiségi kultúra szervezetét a legostobább, legellenzékibb, legképtelenebb politika, mely veszélyezteti a két évtized folyamán elért eredményeket, megfosztja a CSEMADOK saját tömegeinek bizalmától, a szlovák tömegek és a párt bizalmától, s ezen a program látszólag szalonképes ' frazeológiája sem segít, semmit el se leplezhet, hiszen maga a CSEMADOK akkori főtitkára. Szőke József nyilatkoztatta ki, mit tart a legfontosabbnak: „Szervezetünk tudatosan vállalta a szószóló, a csehszlovákiai magyarság nemzetiségi érdekei védelmezőjének szerepét." (Beszélgetés Szőke Józseffel, a CSEMADOK ÚJ főtitkárával, Hét, 1969. IV. 6.) S alább: „Lényegében szervezetünk névváltoztatása is kifejezi társadalmi funkcióidnak megnövekedését, azt a tényt, hogy kulturális-népnevelő munkája mellé társadalmipolitikai feladatokat is vállalt." (Ugyanott.) Dobos László, a CSEMADOK országos elnöke kongresszusi záróbeszédében nyilatkoztatta ki ugyanezt: „... amit a kongresszus elé terjesztettünk, nem zárja ki azt, amit sokan itt reklamálták és számon kértek, azt, hogy legyen a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Szövetsége érdekvédelmi szövetség." A párt 1949 tavaszán, az állampolgári egyenjogúsítás után egy év elteltével azért tette lehetővé a CSEMADOK megalakulását, mert nemzetiségi politikájában respektálta a csehszlovákiai magyar dolgozók specifikus helyzetét, fejlődésük különlegességeit, ugyanakkor aktivizálni akarta a magyar dolgozók tömegeit, bekapcsolni őket az országépítő munkába, a rátermetteket rávezetni arra, hogy vegyenek részt az állami és társadalmi szervek munkájában. A CSEMADOK Így szükségszerűen társadalmi-politikai feladatot is vállalt, s feladatvállalását maga a párt ihlette. Csakhogy mindez kétségtelenül a párt vezető szerepével összhangban történt. Ezzel a fejlődéssel párhuzamosan haladt a nemzetiségi iskolák megnyitása, a magyar sajtó létrehozása, a színház megalapítása, a magyar könyvkiadás és irodalom megszervezése. Mindezt az illetékes társadalmi és állami szervek intézték, gyakran a CSEMADOK KB javaslatai és Információi alapján, de maga a CSEMADOK sose hirdetett meg nagyképű, erejét meghaladó programot, mint a rendkívüli közgyűlés tette: „Ahhoz, hogy szellemi életünk és egyúttal társadalmi M lueiei. lez a [ em a I CC7CI>IÍ struktúránk szerves egészet alkosson, meg kell teremteni a csehszlovákiai magyar tudományos és művészi életet, a legmagasabb szellemi tevékenység szervezett formáit és a csehszlovákiai magyar iskolaügy, a a szakoktatás, tanoncképzés továbbfejlesztésének feltételeit ..." linderre a CSEMADOKnak nincs jogköre, nincsenek eszközei, se káderei. Nyilvánvaló, hogy mindez szocialista állam és nem CSEMADOK feladata. Ésszerű javaslatok és igények megfogalmazásával, információgyűjtéssel mindezt elősegítheti, de nincs módjában megvalósítani, tehát programjába se foglalhatja. Megtette, s ugyanakkor rendkívül kétes módon fogalmazta meg a párthoz való viszonyát: „A CSEMADOK a szervezési, politikai és kulturális munka területén összehangolja tevékenységét a párt és a nemzetiségek ügyeivel foglalkozó állami szervek munkájával és segíti a demokratikus elveken alapuló nemzetiségi politika megvalósítását." Tehát nem a párt politikai vonala alapján és az állam irányító ténykedése alapján fejti ki tevékenységét, hanem — öszszehangol, mintha mindentől független, szuverén párt vagy hatalom lenne. így bukkannak elő ebből a programból a kulturális élet megreformálására vonatkozó igények mögül a kétes politikai törekvések. Vajon a CSEMADOK tömegei, az egyszerű emberek, munkások, parasztok, értelmiségiek tízezrei fogalmazták meg mindezt, semmibe véve a realitásokat, a tényleges lehetőségeket és igazi érdekeiket? Tény, hogy a kulturális autonómia mézesmadzagja értelmiségi körökben jó csaléteknek bizonyult. Ennek jegyében terelődött rá a közvélemény figyelme olyan kérdésekre, amelyeket a gyakorlati élet részben vagy teljesen megoldott. Elsősorban a nyelvi kérdésre, az iskolaügyre, az általános népművelésre, az irodalom és művészet kérdéseire, amelyek alkalmasak arra, hogy a nemzetiségi túlérzékenységet felfokozzák, s végül nemzetiségi súrlódásokat idézzenek elő. Ilyesmire csak irodalmár' kodó értelmiségiek képesek. A programszerűen meghirdetett nemzetiségi érdekvédelem nem azonos értelmű itt az elnyomott nemzet, vagy egykor elnyomott nemzet védekező nacionalizmusával, melyről annak idején Lenin nyilatkozott a grúziai békétlenkedések után, s melyről azt mondta, hogy mindig meg kell különböztetni az egykori elnyomó nemzet nacionalizmusától. Itt lényégében kispolgári tö-' rekvések térhódításáról van szó. A vezérkedő irodalmárok, Szőke József és Dobos László, szinte kísértetiesen majmolták a tizennyolcadik és tizenkilencedik század polgári törekvéseinek ösztönös taktikáját, annak a polgári értelmiségnek a taktikáját, mely túlságosan gyenge volt még ahhoz, hogy nyíltan a politikai élet porond jára lépjen, s azért a nyelvújító mozgalmakban élte ki magát. Csakhogy míg annak törekvései a maguk idejében rendkívül tiszteletreméltó forradalmi kezdeményezést jelentettek, az ő hadakozásuk a huszadik század és a szocializmus körülményei között gyanús és furcsa mellékzöngéi nyertek. Vajon miért lenne például hitele Szőke József nemzetiségi önérzettől dagadó radikális kijelentésének, hogy megtanultunk védekezni, ha pontosan tudjuk, hogy ugyanez a Szőke József az ötvenes évek elején nem kevésbé radikálisan kijelentette: „Lejárt a nemzetiségi kérdésen rágódó firkászok ideje." S miért lenne több hitele Dobos Lászlónak, aki nemzetiségi érdekvédelmi szervezetté akarta átteremteni a CSEMADOK-ot, de ugyanakkor kiüldözte belőle annak alapítóit, akik elősegítették Szlovákiában a magyar iskolaügy, közművelődés, sajtó, színház, könyvkiadás, irodalom létrejöttét? A kérdés ilyetén való fel** *etése nyilvánvalóvá teszi, hogy mindennek nagyon kevés köze volt a tényleges nemzetiségi érdekekhez, hogy valójában nem a magyar munkások, parasztok, értelmiségiek, hanem a kispolgári ellenzék szószólóivá váltak, s átmenetileg a CSEMADOK-ot is sikerült azzá teremteniük, legalábbis hivatalos fórumait, mert a CSEMADOK tömegeinek mindehhez kevés közük volt. írók, pontosabban irodalmárKodó funkcionáriusok létére ez mindkettőnek tökéletesen sikerült. Befolyásuk volt a sajtóra, irodalomra, később magára a CSEMADOK-ra és a mellette tömörülő főiskolai ifjúságra. Befolyásra úgy tettek szert, hogy a tényleg megoldásra váró kérdések megoldatlanságát a nemzetiségi érdekvédelem jelszavával visszaélve ügyesen kihasználták. Természetesen ez nem máról holnapra történt. Eléggé hosszú perspektívával és átgondolt taktikával dolgoztak. A kezdet kezdetén nem is lehetett áttekinteni rajta. (Folytatjuk) BABI TIBOR Az áj idényre készülnek A csehszlovákiai zenei életben eddig még nem volt példa arra, amit a kassai Állami Filharmonikusok gyors fejlődésébea és sikeres szerepléseiben láthatunk. Az 1968-ban alakult együttes nemcsak hogy megállta a helyét, hanem jelentős sikereket is ért el a hazai és a külföldi pódiumokon. Ľubomír Čížek igazgató szavaival élve, a sikerek nagy része a fiatal, da tehetséges együttes művészi ambícióinak és jó kollektívájának köszönhető. A fiatal együttes nemrég olaszországi turnén vett részt. A filharmonikusok letelepedése által sokban változott Kassa zenei élete is. Az eddig csak rendszertelenül megrendezett hangversenyek látogatottsága tízszeresre, 500-as átlagra y emelkedett. A hangversenyteremben az idén szeptember 23-án kezdődik meg ünnepélyes keretek között az évad. Bemutatásra kerül Alexander Moyzes államdíjas zeneszerző „Partita" című munkája. Az ősbemutatón a szerző is részt vesz. A „Partita" a felszabadulás 25. évfordulójára meghirdetett pályázat győztes műve, Lőcsei Pál mester emlékére íródott. Az első bemutató szólistája Anna Thauler, az NSZK művésznője lesz. Bemutatásra kerül még Benjámin Britten „Cello Symphoni"-ja is, valamint Beethoven V. szimfóniája, B. Režucha vezényletével. A filharmónia fő dramaturgiai célkitűzéseiben szeretpel, hegy ebben az évben Beethoven születésének 200. évfordulóján befejezik azt a sorozatot, melyben a nagy zeneszerző összes szimfóniáját megszólaltatják. A jubileumi Beethoven-év befejező hangversenye december másodikán lesz a Szlovák Filharmonikusok és szólisták közreműködésével. Az együttes további célja, a hazai zenei élet kiválóságainak szerepeltetése, valamint a hazai zeneszerzők megszólaltatása. Megemlékeznek ebben az évben a zenei jubileumokról, Bartók születésének 90., Cikker és OCenás születésének 60., valamint Ferenczy születésének 50. évfordulójáról is. A CSKP megalakulásának ötvenedik évfordulója tiszteletér® az évad folyamán néhány hangversenyt szentelnek, melyeken nagynevű szovjet szólisták, mint Kogan, Tretyiakov és Kere«r vesznek részt. A fél évszázados jubileum tiszteletére megtartott hangversenysorozat a 16. kassai Zenei Tavaszon csúcsosodik ki. Az évforduló tiszteletére meghintetett pályázat egyik győztes művét mutatja be itt az együttes. GAGYOR PÉTER 32 — Valaki jön! — hangzik fel öjra Vrábel halk figyelmeztetése. Gálát a hamutartóba dobja a cigarettát. Klatz felugrik. — Nyugaloml — inti Gálát. Az egyenruhás rendőr a nyitott ajtó mögé áll, és megragadja a villanykapcsolót. Gálát a másik sarokba húzódik, zsebéből kirántja a revolverét. Valaki lenyomja az előszoba kilincsét. Az ajtó zárza. Megkoccan a konyha ablaka. Az ablak zárva. Gyorsan telnek a másodpercek. Sötét árnyalak jelenik meg a nappali szoba ablaka előtt. Az árnyalak kopog. Egyszer, másodszor, harmadszor. „Alszik" a Klatz-család. Az árnyalak erősebben koppantja meg az ablaküveget. Háromszor egymásután. — Menjen! — sziszegi Gálát. Klatz kitámolyog az előszobába. Remegő kézzel nyitja ki az ajtót. — Ki az? — szól ki a csendes éjszakába. Gyors léptek zaja. Az árnyalak megjelenik Klatz előtt. — Én vagyok. — Ki? — csodálkozik Klatz, mintha nem ismerné fel látogatóját, és lámpát akar gyújtani. — Hagyja a lámpát) — morogja az árnyalak. — Éjszaka és köd ... — Maga az?! Mi történt? — Semmi! Ki van a házban? — A családom.., — Itt töltöm az éjszakát. Klatz hátrál. Az árnyalak belép az előszobába, becsukja az ajtót, a zárban megforgatja a kulcsot. — Mit mondjak az asszonynak? — kérdezi az órás. — Mondjon, amit akarl A barátja vagyok. — Az asszony tudja, hogy nincs barátom. — Találjon ki valamitl — Legyen a fiam barátjal — Kicsoda a fia? , — Ostraván bányász. — Rendben van. — Vesse le a kabátját — mondja Klatz. A fogasra akasztja a kabátot, majd karon fogja a vendégét. — Erre Jöjjön ... — Nincs valami itala? — Egy kis borom van. — Jó lesz az is. Az árnyalak belép a szobába. — Meggyújtom a villanyt — szólal meg remegő hangon az órás. — Előbb húzza le a rolót! — parancsolja az árnyalak. Klatz az ablakhoz siet. Kattan a villanykapcsoló. — Fel a kezekkel, Komora Jánosi — kiáltja pisztollyal a kezében előlépve Gálát százados. A konyhából beront Vrábel. Két pisztoly mered a felsziszszenő zömök férfira. Védekezni sem tud. Lassan felemeli a kezét. Az egyenruhás rendőr végigtapogatja. A rejtett belső zsebből kihúzza a hangtompítós pisztolyt. Komora tekintete Klatzra villan. összeszorítja a fogát. — Leeresztheti a kezét, Komora úr! — mondja Gálát százados. — Nem vagyok Komora! Kurt Fritzsche vagyok! Menedékjogot akartam kérni. Ismerem Klatz úr testvérét, s ő mondta... Vrábel elmosolyodik. — Ezért szökött meg a Carltonból? Nem lett volna egyszerűbb, ha Tarabusz és Klatz úr helyett a hivatalokhoz fordul? Komora felismeri benne azt a szőke férfit, aki a kávéházban vele szemben ült, de szeme villanásával sem árulja el, mit érez. — Nem válaszol? Mi most már ráérünk, türelmesek lehetünk, Komora úr — mondja nyugodtan Vrábel. — Csak az a telefonhívás ne lett volna! Igaz? Kiugrasztottuk a nyulat a bokorból ... — Nem vagyok Komora ... — Holnap idehozatjuk az édesanyját, s majd megmondja, 6 szülte-e magát! — morogja Gálát százados. Komora szeme csak most telik meg rémülettel. — Nel — kiélt fel, s a tenyerébe temeti az arcát. ALARC NÉtKUL Frankén mérnök kilép az üvegfallal körülvett kis irodájából. Tekintetét végigfuttatja a rajzasztaloknál dolgozó munkatársain. Csak Górázd Gyuri ül az íróasztalánál, valamit számítgat. Hozzámegy. — Hogy érzed magad a rövid szabadság után? — Egészen jól — válaszolja kurtán Gyuri. — Maradhattál volna a hét végéig . . . — Majd, ha leesik a hó, kiveszem a maradék két napot. — Persze, szeretsz síelni... — Szeretek. Frankén elgondolkozva pillant Gyuri szemébe. Ha vak lenne, akkor is megérezné az elhidegülést. Ha valamit kiolvashat a szeméből, az inkább kérdőre vonás, mint biztatás. Ez a változás nyugtalanítja. Eddig, ahányszor csak beszélt fiatal kollégájával, nemcsak szóval, hanem a tekintetével is biztatta, fel a fejjel, Frankén, hiába akaratoskodik az apám, mégis úgy lesz, ahogy mi akarjuk! Most fel sem áll, mint máskor tette, amikor az asztalához lépett... Mégiscsak igaz lenne, amit Ottó árult el neki?! Honnan tudhatják, hogy letagadta a külföldön, Ausztriában élő rokonát?! Aliz Lidánál hallotta Gyurl szájából. Még arra is kérte Halderéket, hogy ne barátkozzanak Frankennell... Vajon mit tudhat ez a vörös fióka? Ok nélkül nem mondott volna ilyesmit! Vagy elszólta magát? Éppen Aliz előtt?! És miért szakította félbe a szabadságát? Csak azért, mert visszaköltözött az apjához? Már kibékült volna vele? Ennek is meg lehet a maga oka ... Hogy szedjem ki belőle a titkot? Ha nem beszél, én egy szót sem szólok, mintha semmiről sem tudnék. Játsszák csak ki ők először az adujukat, legalább tudni fogom, mi van A „kezükben"... — Bánt valami? — kérdezi Gyuritól. — Miért? — Levert és szomorú vagy. — Mindenkinek megvan fl maga gondja. Frankén kényszeredetten elmosolyodik. — Ettől még a szocializmus sem szabadít meg bennünket. — Sajnos. — Azt hallottam, összevesztél az apáddal. j Folytatjuk)