Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-13 / 37. szám, Vasárnapi Új Szó

GÁRDONYI G (Z A: mmmm •a 1 N V3 I gg 11 E

z idő tájt történt — dehogyis, mit beszélek — talán két héttel előbb, vagy három héttel is, egyszóval tavasz volt már mindenütt, az üzletek is megkezdődtek, és akkor Freudenfeld úr elhatározta, hogy kirándulásra megy. Még mielőtt azonban elindult volna, gondolta magában az a bizonyos Freudenfeld úr, akinek kötéláru- kis- és nagykereskedése volt, hogy jó lenne felugrani az egyesre, s elutazni Vršovicébe, megtudakolni, mi igazság van abban, amit Löbl annak a Háhnnak mondott, akinek az ügynök a fejéhez akarta vágni a kollekciót, de meggondolta, és nem vágta a fejéhez, mivel Háhn egy ideges ember és az ügynököt ezért egész biztos kidobta volna. Hugó Freudenfeld úr éppen fel akart ugrani az egyesre, mikor valaki rákiáltott: „Freudenfeld úr — Freudenfeld úri" Freudenfeld úr viszszanézett s észrevette Schmausnét, aki csak úgy hajadonfőt cvikkerrel az orrán kirohant a „Belle Parisienne" üzletből Eduard Lagus és utódja, Ignác S. Schmaus divat- és rövidáru boltjából. Amint meglátta Schmausnét — a villamos közben elrobogott — azon a napon már lemondott a vršovlcei kirándulásáról, mert Schmausné behívta őt a boltba, hogy kikérdezte, milyen is volt bátyjának, Ervin Paškesnek az esküvője, aki elvette Róbert Adler és Matild neje leányát. Freudenfeld úr — mit is tehetett volna — uraim, az ember egy nőt nem tud egykönnyen lerázni a nyakáról, ha az valamit meg akar tudni tőle, főleg ha esküvőről van szó — nos a KAREL POLACEK: (1892 - 1943) FREUDENFELD ŰR PAŠKES ÚR gyal, olyan volt a menyasszony... Komplett angyal kérem — elől selyem, hátul selyem, csupa selyem — méter 180 korona rezsi áron." — „Uszálya is volt Freudenfeld úr, üljön már le." „Volt-e uszálya — három méter 80 centi hoszszú, — ezt nevezem uszálynak és a fátoly, itt is fodor, hátul is fodor, itt beráncolva, itt egy nagy masli — Schmausné hát azt nem lehet elmondani, azt látni kell..." „Mennyi borravalót adtak a sameszeknek Freudenfeld úr? Foglaljon helyet nálunk." „Köszönöm, már el is indulok — képzelheti Schmausné, hogy mindegyik templomszolga legalább ötven koronát kapott — és a szegényeknek is sok pénzt, pár százast adtak Schmausné asszonyom ..." „S mondja kérem, hol volt a vendégség Freudenfeld úr? — node üljön már le." „Hol lett volna, Schmausné, természetes, hogy a Bristolban, fejenként százötven korona — ez már döfi, ezt nevezem keresetnek Schmausné asszony ..." „Mi volt a menyasszony hozománya Freudenfeld úr — foglaljon helyet nálunk. „Hogy mit kapott a menyasszony? (Freudenfeld úr leült) Kétszázezret plusz egy egész lakberendezést Schmausné asszony ..." Ebben a percben egy óriási csattanás hallatszott, Schmaus úr az üvegfal mögött lecsapta az újságot, s vörös képpel kirohant. Csíptetője ide-oda himbálózott a zsinóron és Schmaus úr dühösen handabandázott, s közben fulldokolva kapkodta a levegőt. „Micsoda, mennyit kapott a menyasszony Freudenfeld úr?" — bökte ki végül. illlllk EIL BE S Z É L É SIE ESKUVOjEROL bizonyos Freudenfeld úr nekitámaszkodott egy ládának, szivarra gyújtott, egyet-kettőt szippantott és hozzáfogott: „Mit mondjak magának Schmausné — én nem tudok semmit, az embernek, tudja, más godnja is van, esküvő, mint esküvő — az biztos, hogy gyönyörű volt, kérem, Adler úr egyetlen lánya ment férjhez ..." „Hol tartották a lagzik?" „Hol tartották a lagzit — ez is kérdés! Hát a jeruzsálemi zsinagógában — a nagy Adler egyetlen lányának másutt lett volna a lagzijat Komplett lagzi volt az kérem ős mondom Schmausné, rabival, beszéddel, zenekarral, énekkel, Kornbumen kántorral és valamennyi templomszolgával együtt — egyszóval olyan lagzi volt az, ahogy azt a nagykönyvben megírták, minden velejárójával együtt.. „Mit játszott a zenekar Freudenfeld úr?" „Mit játszott volna Schmausné — amit a nagy esküvőkön szoktak, a nászindulót abból a — hogyis hívják Lohengrinből — Ismeri nem, amit előbb úgy csendben — trádadadá — játszanak — aztán egyszerre csak erősen rázendítenek — tudja — éppen úgy, mint mikor Baum Truda férjhez ment ahhoz a híres Nové Kdyne-i doktorhoz. „Hát a rabi hosszú beszédet tartott, soká beszélt Freudenfeld úr?" „Soká — de még milyen soká beszélt — folyton beszélt, már azt hittem se vége se hoszsza nem lesz annak a beszédnek, de ő csak nem hagyta abba: „Amiért ls tisztelt jegyespár" — s aztán valamit megint héberül belekevert — én mondom, legalább két óra hoszszat beszélt, de gyönyörű beszéd volt ám, a rabi 500 koronát kért érte Schmausné asszonyom, ez aztán kereset, én mondom, a rabi kitett magáért". „Sok nép volt, Freudenfeld úr?" „No ná — Adler úr egyetlen lányának az esküvőjén nem lesz sok ember — mi jutott az eszébe Schmausné asszonyoml Hogy ami ott volt — én mondom Schmausné, láttam én már sok lagzit de még olyat nem láttam, hogy az emberek egymás hegyén-hátán tolongtak volna — Ahova csak néztem, mindenütt csupa cilinder volt — becsszóra — keresztény is volt ott seregestül — maga Bubeniček gyáros és neje is az utcán tolakodott — egyszóval pazar, csodálatos, ilyen még itt nem volt". „És milyen volt a menyasszony ruhája Freudenfeld úr, foglaljon helyet Freudenfeld úr." „Köszönöm Schmausné, már lassan elmegyek — a ruhája — nooo, izé... mint egy anno, „Mennyit kapott volna Schmaus úr olyan százötven ezret biztosan!" „Miii? — kinek akarja ezt bebeszélni, maga maga, maga fő okos, hogy ki kapott százötven ezret... Adler kisasszony?" „No, hiszen nem azt mondom hogy százötven ezret Schmaus úr — lehet, hogy csak százezret, vagy csak nyolcvanezret kapott. Annyit tudok, hogy sok volt, én nem láttam Schmaus úr, csak úgy hallottam. — ötven, hatvanezer lehetett. „Ki látott már ilyet? — ő akar engem beugratni, — a saját kéglimben, ő a szószátyár Freudenfeld — nekem Schmausnak akarja bebeszélni, hogy Adlernek, akinek még nemrég feketét fizettem, a lánya, hogy ötvenezret kapott!" „Schmaus úr — legtöbb negyvenezret kapott — no nekem elhiheti — ha mondom, negyvenezret, még valamilyen kelengyét hozzá." „Maga — ee Freudenfeld úr — én mondom, hogy csak tizet kapott!" „Schmaus űr, a jő ég tudja — harmincat." „Freudenfeld uram utolsó szó — tizenötezret!" „No hát legyen — mint magának legyen huszonöt" „Freudenfeld úr — húsz! „Huszonöt!" „Lehet hogy huszonöt — de Adler vajon ezt készpénzben fizette? Az az Adler, aki magának ilyen szép kseftet elrontott?" „Ugyan, mit gondol Schmaus úr, huszonötezret ígért vele de nem vakul meg az aki azt a huszonötezret meglátja, azt csak ő, az Adler úr mondja, eget-földet ígér. Egy szó mint száz, ahogy mondom ez egy olyan — no egy olyan szegény esküvő volt a rabi csak öt percig beszélt, bizony, ötven koronáért talán kész regényeket fog mesélni, összecsapta az egészet, minden ezen, minden ének nélkül — elhiheti nekem, saját szememmel láttam — mondtam is Blochnak, amint éppen csak úgy véletlenül éppen arra mentünk — „látta ezt az esküvőt Bloch úr? — alig lézengett ott egy-két ember, Bloch erre azt mondja: „Botrány, Freudenfeld úr — hisz ez az, mondom, hova kapaszkodik ez az Adler, egy ilyen senkiházi, — no de már mennem kell, ajánlom magam, alázatos szolgája, tiszteletem, kezeit csókolom Schmausné asszony.. ZSIDÖ ELBESZÉLÉSEKBŐL 1926. Fordította: Deák Margit Az ember fűtő volt egy gépgyárban. Az asszony mosni járt. Reggeltől estig dolgozott mind a kettő, s mégse volt semmijük. Egy este így szólt: — Holnap már nem dolgozhatok. Nagyon elnehezedtem: nem bírom. A tűzhely 'lángjánál gyertyát gyújtott, és az asztalra tette. A lábost is az asztalra tette egy avult újságpapirosra. A lábosban kása volt; a kásán pirított szalonna. Egy borszéki literes üvegben bor állt a lábos mellett. — Ha szegények vagyunk is, jól élünk — mondta az asszony. De aznap mégse volt olyan vidám, mint máskor. Az ura komoran hallgatta. Az ura mindig komor volt. Vele jár ez a foglalkozással, megfáradottsággal. Az asszonyka esténkint meg-megvidámította az urát. Csevegett, mint a veréb. — Hát ne dolgozz — felelte röviden az ember. Szótlanul ette meg a vacsorát, aztán pipát dugott bozontos, fekete bajusza alá, és mogorván nézett a gyertyára — éppen úgy, mint ahogy a kazán tüzébe szokott nézni. — A bába itt lakik a házban — szólalt meg újból az asszony. — Ha az éjjel szólítalak . .. — Hát már annyira vagy? — Annyira — felelte az asszony a fejét lehajtva, Nemigen beszéltek erről. Mindössze egyszer, mikor az asszony észrevette az állapotát. — Hallod-e János — mondta akkor vidáman, — mit szólnál arra, ha az Isten egy Jancsit adna nekünk? — Isten őrizz! — felelte az ember. Az asszony akkor elszomorodott és könnyezett. Eszébe jutott, hogy az ura milyen sajnálkozva beszélt egy másik fűtőről, akinek a kisfia ott áll minden este a gyár kapujában: ott áll mezítláb, rongyos szalmakalapban, szurtosan, szakadozott ruhában. Aztán kijön az apa, s megcsókolja a fiát; vezeti nagvi büszkén. — Mért szereti, mért büszke rá? — fejezte be az elbeszélését János. — Ha az egyik gyerek megnő, nem adhat neki egyebet, csak a maga zsíros kékvászon zubbonyát, szeneslapátját. Nyomorúság az öröksége. Az asszonynak mindig eszében volt az a kisfiú. Egyszer küldött is neki pogácsát. És hát többet nem beszéltek a maguk várakozásáról mind e mai napig. Sokáig hallgattak most, és szomorú volt mind a kettőnek az arca. A kis tömpe orrú asszonynak az orra körül borongott a szomorúság, az embernek a szeme körül. — Minek ez nekünk — szólalt meg aztán az ember. — Négy éve lakunk együtt, Borcsa, és azt gondoltam, hogy a nyomorúságunk velünk száll a földbe. — Ö — szólt az asszony könnyezve —, ki tehet ellene. — Gondold meg, hogy nem lesz neve. Gondold meg, hogy, nem lesz soha jó ruhája. Nem játszik ez virágos réten, zöld erdőben, felnő az utcán, meg ebben a sötét odúban. Aztán ha átesett az egyik nyomorúságon, belekerül a másikba. Ha férfi lesz, járhat a gyár kormos falai közé. Ha nő lesz, fölkelhet veled hajnalban, s megyen a mosókonyha förtelmes gőzébe. Érdemes ezért világra jönni? — Bárcsak halva születne! — felelte keserűen az asszony. , Kis idő múlva lefeküdtek és sötétben folytatták a szomorú beszélgetést. Aztán elcsendesültek. Az asszony halkan nyögdécselt, sóhajtozott. Egyszer aztán megrázta az urát: — Jánoskám! Alszol? Eredj bábáért! János megrázkódott, és sietve felöltözködött. Aztán nem is feküdt le többé. Ojra pipára gyújtott, és ott járt föl és alá a lámpás körül a folyosón. Éjféltájon halk sírás hallatszott ki a szobából. Az ember megállt és reszketett. Aztán besietett a szobába. A "gyertya ott égett az ágy mellett. A bába egy csupasz kis porontviot tartott az ember elé: — Fiú! Az asszony ragyogó szemmel bámulta: — De milyen szépl — Csakugyan fiú — mondotta az ember Is. — Nézd a szemét: olyan, mint a tied ... — Olyan al — felelte az ember. ÉB mind a ketten nagy érdeklődéssel és mosolyogva nézték a gyermeket. I Magyar elbeszélők)