Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)
1970-09-13 / 37. szám, Vasárnapi Új Szó
A zért ez mégiscsak sok! Ha csak kisegítő vagyok is, mert csak a nyári szünetben tudok dolgozni, azért ez mégis túlzás! Éú nem várom el azt, hogy úgy bánjanak velem, mint egy szakmunkással. Az nem is lenne méltányos — még akkor sem, ha már a második Dyaramat töltöm is az üzemben. De azért ez mégiscsak sok. Beérném én azzal, ha úgy bánnának velem, mint egy betanított segédmunkással. Vagy vennék legalább tekintetbe azt, hogy mégiscsak nő vagyok. Ne kem igazán a könyökömön jönnek ki a brosúraszövegek, hogy így a nök felszabadítása meg úgy a nők egyenjogúsága, de hát mégsem vagyok cselédl Vagy vennék tekintetbe, hogy nekem is van szakmám. Egyetemi hallgató vagyok. Jövőre nem Is jövök vissza. Ilyenkor már jelentkezni megyek az iskolámba. „Bemutatom az új kolleginát" — ezt mondta az igazgató, mikor Julika tavaly jelentkezett. Kollegina. Mert okleveles tanár leszek. Ehhez képest azért ez mégiscsak túlzás! „Szaladj, lányom, le a konyhára, mondd meg a Mari néninek, tegyék el az ebédemet, mondd, hogy az öreg jani üzeni a nagyolvasztóból... Szaladj lányom, hozz nekem egy csomag Munkást, de ne legyen kemény, mondd, hogy az öreg Janinak lesz, a nagyolvasztóból. Ismernek azok engem . Engem nem úgy hívnak, hogy „szaladj, lányom!". Rendben van. Az öreg Jani tudja a dolgát. Azt senki sem érti úgy, hogy •ni az öntés. Azt is láttam, amikor azon a különös duplatárcsán előlibeg egy roppant izzó acéltömb: ő tudja legjobban. mit kell csinálni vele. Még azt sem mondhatom, hogy megtartja magának a tudását. „Na, gyerekem, idenézz ...".— mondja, és elmagyarázza, hogy kell alácsúsztatni. De a Sotér prof is tudja, mit kell csinálni Arany János epikájával, még. sem szalajt le öt deka szalonnáért, „de legyen benne két húscsík, mondd, hogy a Sőlér akadémikusnak kel!, a harmadik irodalomtörténeti tanszékről !" Mii mondtam! „Szaladj, lányom, a hegesztőbe, mondd meg Bordás Lacinak, hogy a sihta után várjon meg. Nem ismered? Nem baj, lányom, én sem ismertem harminc évvel ezelőtt, mer még nem jött ki az anyjából, most mégis ismerem" Mindentől eltekintve: miért tűrik el, hogy uraskodjék? És: nem hiszem, liogy a munkaerők takarékos kihasználásához tartozik, hogy én — papírforma szerint — segédmunkás nagyok, és közben ilyen szaladjlányomféle munkát végzek. „Mire vársz, lányom, szaladj a hegesztőbe, aztán nézz jól körül ám, ott úgyse jártál, hasznát veszed az egyetemen, ha tudod, hogy hegeszt a dolgozó nép. Usgyé!" Azért ez mégis túlzás! Mi lenne, ha szóvá tenném a szakszervezetben. Elvtársak, én nem tudom, mi a szokás az üzemekben ... ez jó bevezetés lenne. Meg kell mondanom azt is, hogy engem nemcsak az hoz ide nyaranta, hogy pénzt keressek, hanem az is, hogy a politechnikai oktatásban részt tudjak venni, hogy üzemi-gyakorlati ismereteket szerezzek, és itt mégis azt tapasztalom . . . „Aztán jól nézz ám körül a hegesztőben, lányom, hogy antúl jobban menjen a micsoda, hogy is mondod te, a politeknikai oktatás, te, nem valami politikai teknika az, mert azt ne tanuld meg, szóval mit mondol? Hogy a Bordás Laci várjon meg váltás után, mert beszédem van vele". A lene egye meg az öreget! Az öreg janitl jövőre úgyse jövök vissza. Nem, úgyse jövök vissza. Julika azt írja, hogy nem is olyan borzasztó a vidék, az ember ott jobban jön ki a fizetéséből, már húsz könyvet vett. Érdekes, hogy olyan absztrakt leveleket ír, soha egy emberről, soha egy férfiról egy szót sem. Csak nem szerelmes megint?! Azért a nagyolvasztóból jó kiszaladni. A fordulónál megigazítja az ember a haját abban a törött ablakban, amelyik mögött a szekrény háta van. Iszonyú meleg van benn, pedig ő csak a vorplatzon dolgozik. Milyen érdekes, hogy ezek a német nevek itt még mindig élnek, pedig a budafoki elvtárson kívül senki sem tud németül, az is csak svábozik Iszonyú meleg van bent, igazán csoda, hogy bírja ki az öreg, pedig ő ott áll az öntésnél. „Hova fut, kislány, hajtja a vére?" Az ilyen pimaszságra nem szabad felelni. „Na ne szaladjon, elvesztett valamit?" önkéntelenül is visszanézek. Nem látok semmit. A pimasz meg röhög: „Akkor tévedtem. Hát még nem vesztette el? Csudálom, mert oltári csinos". Pimasz, pimaszl Az ilyennek vasat kéne sütni a nyelvére! Ebből áll az egész, szaladj, lányom, meg a fiatalok pimaszsága. De futni jó, nagyon jó ebben a melegben, mely mégsem meleg most a vorplatzhoz képest. Mit izgatom magam, mi közöm az egészhez. Még három hét, aztán Itt a beiratkozás. Azt a kis maradékot a szoknyaanyagból megcsináltatom mellénynek, fehér piké szegéllyel, jó lett volna a nyáron szakdolgozatot csinálni, meg lemenni Mari nénihez Akarattyára, egy kis strand, egy kis dansz. Volna, volna, jó volna... és még miket mond mindig az öreg Jani, ha az üzemi étkezőben arról beszélnek, hogy mit volna jó most enni. Nem törődik az azzal, hogy mi nők is ott ültünk az asztalnál. Egy folklorista kéne az öreg mellé, vagy egy nyelvatlaszos. Azok hozzá vannak szokva az ilyesmihez. Ez a hegesztő? Képzelem, micsoda vagány hulcsi lehet az a Bordás Laci, akinek az öreget meg kell vám! a sihta után. Azért szólni kéne a német szakosoknak, itt kereshetnek német jövevényszavakat, „különös tekintettel" a szakszókincsre. Andreának kéne ide jönni, az ő lelki finomságaival meg a külföldi útjaival, ő persze a magyar parasztház barokk ornamentikájáról szakozik. Én, marha, a portugál lovagi epika magyar elemeiről szakozom mert én csak tudom, milyenek lehettek a lovagok. Az üzemben külön oktatás van a lovagiasságból. „Hova fut, kisanyám, hajtja a vére?" Remélem, most egy újabb lovagtípust ismerek meg, az öreg Jani jóvoltából. — „Hova hova, kislány, ez nem lányiskola!" Pimasz. — Bordás László elvtársat keresem, Jancsin János elvtárs küldöH hozzá a nagyöntőből — ez elég hidegen, méltósággal hangzott. „Várjon csak, mert belevakul". — Várjon, aki ráér! Jaj! igaza volt a pimasznak. De ha a szen»m elé is kell kapnom a kezemet: gyönyörű! gyönyörűi Kék és ezüst, kék és ezüst és szikrázó csillagoki Ez olyan szép, mint az öntés volt először, csakhogy azt az öreg Jani elkozmálta. „Ontja mán!" — mondta vidoran, mikor megindult az öntés, és azóta ezerszer hallotta, hogy az öreg a nagykiöntőt Luciper segginek nevezi, s már ő is úgy hívja magában. De ez! De ez! ez sokkal gyönyörűbb! És ezek a furcsa maszkok, ezek a furcsa fényben úszó ruhák, tele csillagfénnyel! Ezek a fénydárdák, amint nekifutnak az anyagnak! A lovagok, a lovagok, most törnek rá az ellenségre, sisakban, ezüst dárdával! Mit ordít ez az alakba fülembe? Bánom is én! Most ez is maszkot húz, és már ő is sisakos, és bátran közéjük megy, biztosan megkeresi Bordást, mert én, a portugál királynő, én, Diniz király hitvese megparancsolom neked, rossz modorú lovag, hogy a nemes Lancelot de Bordás lovagot utasítsd, hogy jelenjék meg színünk előtt. Melyik lehet az? Jobbágyunk biztosan halad a csatatéren át, nem rettenti meg a szikrázó fegyverek fénye, mert királynői fölségünktől jobban fél, mint a fegyverektől. Melyik lehet az? Csak nem az a hórihorgas alak? Ahhoz megy, ahhoz megyl Megböki, mutogat neki. Most az elindul felém. Mekkora! Milyen lomha biztonsággal lépeget végig a hegesztőn, mintha lóról szállt volna le. A lovasok járnak így gyalog. Most kiért a tűzvonalból, és leemeli a sisakját. Szőke, csapzott szőke haja van. Trisztán. Bosszús az arca. Fújja föl — magát. Most meglátott. Most elmosolyodik. Gyorsabban lép. Nem lehet kibírni. Kifutok a hegesztőből. Kint várom meg. Ahogy a csapóajtó megleng, látszik, hogy sieť ő is. Milyen kibírhatatlan a meleg idekint. A hegesztőben nincs olyan meleg, mint a nagyöntőben. De gyönyörű! gyönyörű! És ez a Bordás olyan, mint a Komtur a Don jüanban. Mint a Simándy a Meistersingerben, mint a joviczky a Lohengrinben. Megleng az ajtó. Most elém állt. Két fejjel magasabb. Aranyszőke. Most le kéne térdelnie elém, vagy nekem elé? De áll, mint a hülye, és nem szól. Állok, mint a hülye, és nem szólok. Erő és méltóság, fenség és hidegség, lovag elvtársam. — Jani bácsi a nagyolvasztóból azt üzeni, hogy az elvtárs várja meg a sihta után. Olyan a hangja, mint az a régi Burán-lemez Angeláéknál. Enzo de Muro Lomanto-hangja van. Mit mond? „Megvárom, köszönöm. Szóval maga segít Jancsin elvtársnak? Vigyázzon az öregre. Mint a szeme fényire" Mit locsog ez az öregről? De csodálatos hangja van, és napon olyan a haja, mint az arany. „Vigyázzon az öregre. Tudja, ó nem ismeri a mértéket. Ne hagyja, hogy tuiizzon. Legyen mindig itala. Rég nyugdíjban kéne lennie. De az istennek se megy. Örülök, hogy valakit mellé adtak". Mit locsog ez? hogy engem mellé adtak? „Tudja, tizenkilences az öreg. 0 volt a vörösőrség parancsnoka. Apámmal együtt védték az üzemet. Együtt voltak a Markóban, aztán Hajmáskéren. Majdnem agyonverték őket, apám később abba halt bele. Az öreg később öt évet vert le a Csillagban. De később is ült, még sokszor. Vigyázni kell rá. Ilyenkor, mikor nem volt segítsége, maga szokott kiszaladgálni. Mindig féltjük, hogy meghűti magát. Nem vigyáz magára. Nehéz vele?" Most röhög. Mit röhög? Biztosan ez is tudja a Lucipert. — Nem nehéz, á, nagyon drága ember. Ezt én mondtam, én fuvoláztam? én rebegtem? én turbékoltam? Meg vagyok hülyülve egészen. „Szép, hogy ezt mondja. De én ismerem az öreget. Engem is folyton kuszpitol, pedig ő nevelt föl, hogy apám meghalt. Mindent neki köszönhetek. De néha engem is kihoz a sodromból. De azért én tudom ... Tudja, belül arany." — Aranyember — makogom, szajkózom hülyén. De miért mosolygok erre az alakra, mint egy agyalágyult? Vigyorgok, bűvölöm. Pedig én Diniz király felesége vagyok, portugál királyné, magyar királyasszony, apám kilenc gályával küldte hozományomat a portugál lovagtörténetek magyar tengerén. „De azért egyszer magát is megvárnám sihta után. Nemcsak az öreget. Holnap például. Van egy kis vitorlásom, a hajógyári öbölnél el lehet vele csúszkálni a vízen. Ne hozzon semmit, ott följebb van egy kis hepaj, ott ehetünk is valamit. Jó?" — Igen — sóhajtom —. Nem tudom — teszem hozzá óvatosan. „Szóval Igen. Akkor viszontlátomásomra. Megyek vissza, mert lemaradok, és nem lesz mit ennünk. Holnap fejramtnál a kapuban várom". Most visszamegy! És már az ajtóban a fejébe húzza a sisakot, és nekiront a pogány móroknak. Szűz Anyám, térden állva kórlek, hogy Lancelot lovagot, aki vállán viseli szalagomat, óvd meg a dühös pogányok fegyvereitől, hogy diadalt arasson, és elnyerhesse méltó jutalmát királynői kezemből! Úgy futok, mintha kergetnének. „Te meg férhől mentél, lányom, hogy ilyen soká jössz!? Na, szaladj csak az étkezőbe, és mondd meg Mari nénédnek, hogy nekem tegyenek félre valamit, de zsír is legyen rajta, az anyjuk keservit. De szedd a lábad, mert mindjárt kezdjük az öntést. No, szaladj mán!"
