Új Szó, 1970. szeptember (23. évfolyam, 207-232. szám)

1970-09-13 / 37. szám, Vasárnapi Új Szó

EGRI VIKTOR: európai irányt nem szabad elejteni. Most ez létkérdés, a menekülés útja és feltétele. De irodalmunk csak akkor lehet európai, ha kultúránk, vágyunk, célunk összeesik Európával ..." Ilyen aspektusból szólt az író az élő hagyományokról, szőlt Kazinczyról, beszélt a nyelvi kultúráról. „De ez eszmélés indításában, e FABRY ZOLTÁN és a nyelvi kultúra Fábry Zoltán élete és munkássága élő és perlő hagyaték, tele súlyos emberi és társadalmi, nemzedéki s világnézeti mondanivalóval. Súlyos e mondanivaló, hiszen az író, amíg élt, nem tudott nyugodni: perelt, vádolt, tanúságot tett, idézett és idéző volt egyszemélyben. Korparancsot teljesített, miközben a gondolat és a béke igazát védte és igazságát képviselte. Mindennek egyetlen — ma már világosan felmérhető — forrása az az elv, amelyet Fábry Zoltán ötven esztendőn át hirdetett töretlen bittel: az író elkötelezett ember, aki erkölcsi magatartásával felelősséggel tartozik nemzetének, népének, a társadalomnak és az emberiségnek, jól emlékszünk még arra: Fábry Zoltán, 1967ben, az első Kazinczy Nyelvművelő Napokon, azok megnyitó előadásának, mintegy üzenetnek ezt a címet adta: „Kazinczy elkötelezettségében." Súlyos tehát a Fábry Zoltán-i életmű öröksége, mert gondolatait nem elég visszhangozni csupán. Konkrét kérdéseire — konkrét válaszokat kell adni. S még az a tudat sem könnyíti az élők helyzetét, ami eddig a felmentvényt adta: Stószon Fábry Zoltán választ ad és helyt áll. Az imént — legalábbis címében — idéztük az első Kazinczy Nyelvművelő Napok Fábry-előadását. Ami abból és abban a feladat, s örökség — a következő bekezdés: „Erős várunk a nyelv! Erős lett, mert Kazinczyk építették. Tervet készítettek, alapoztak, téglát téglára raktak, íalakat húztak, és tetőt boltoztak; várat építettek, időállót, maradandót, erőset. Lakjuk-e, erősítjük-e, védjük-e? Lakói és őrei vagyunk-e tényleg?" — Fábry Zoltán részéről mindez nem szónoki fordulat, rutin-kérdés volt mindössze. Éppen a folytatás bizonyítja ezt: „A nyelvet mindennapja élteti, biztosítja és fejleszti. A hétköznapok valóságán múlik minden, a hétköznapok szürke hősein, e legfőbb realitáson és biztosítékon." (Nyelvében él a nemzet), „ez nemcsak létparancsunk, de történelmi elkötelezettségünk, vizsgáztató erkölcsünk. Kazinczynak tartozunk vele, aki — Kölcseyhez írott levelében — először mondotta, ébredt tudatára: „Rajtunk áll barátim, hogy héroszai legyünk a nyelvnek." Fábry Zoltán számára a nyelvi kultúra — a nemzeti kultúra szinte legfontosabb összetevője volt és maradt haláláig. írásai, megnyilatkozásai, a beszélgetések mind-mind erre utalnak, ezt bizonyítják. Olyannyira, hogy az író számára — a régebbi múltban, s a közeli években — a nyelvi kultúra, a nyelv védelme politikai kérdés volt. Gondoljunk csak az 1938-as keltezésű Kazinczy vagy Henlein? című cikkére, amelynek legfontosabb tételeit idézte az 1967-es Kazinczy elkötelezettségéről szóló előadás. A hagyományból — Henlein ellenében, a barbárság, a zsarnokság ellenében — Kazinczy személyén kívül Fábry Zoltán felidézte a magyar múlt halhatatlanjait, akik „a nemzeti öntudat életre ébresztői, a modern magyar nyelv és Irodalom megalapozói voltak. „És ez az alap — folytatta Fábry Zoltán — nem volt autarkiás cécó, elkülönülés, de önemésztő európai humanizmus: kapcsolódás. És azóta mindenben, ami igazán magyar érték: fellelhető ez az európai lényegjegy..." E nélkül, őnélkülük nincs „európai értelmű magyar irodalom és műveltség". Fábry Zoltán a nemzeti kulturát csak az európai távlatokba ágyazottan tudta elképzelni. Ebben örököse volt Kazinczynak, s ebben és így vállalhatjuk mi Fábry Zoltán örökségét. „Kazinczy a magyar nyelv és nép sorsát az európai kultúrába, a humánumba vetett hitbe ágyazta. Amikor mi a régi hazából kihullva, új körülmények közé kerültünk, úgy kapaszkodtunk ebbe az európai tudatba, mint az üdvösségünkbe. Joggal, okkal, igazoltan ... Európát vetettünk, Európát arattunk ..." igazolásként hadd idézzük ismét — mert egyszer, másfél esztendeje említettük már, azon a márciusi Fábry-esten azt — amit e gondolatról már 1923-ban megfogalmazott Fábry Zoltán. Azt tl, hogy „irodalmunk iránya — európai... Az tudat bábázásában Kazinczynak is része volt, Kazinczynak, a magyar nyelv reformátorának, legaktívabb sáfárának, európaizálójának. Kazinczy a magyar nyelvvel Európát akart tudatosítani és erősíteni.: a szellem erkölcsét, a gondolat igazát kíméletlenségek és kizárólagosságok ellen — kifelé és befelé ... A magyar nyelv Európában és Európával oldódott a kultúra, az emberség, a haladás tényezőjévé és ügyévé" — rögzítette visszavonhatatlanul Fábry Zoltán a tényeket, és az egymásba fonódó kapcsolatok örökérvényűségét. Ennek jegyében szólhatott a hagyomány és jelen szétválaszthatatlan és élő kapcsolatáról az író, amikor — korábban — háromezer évről készített számadást. Az időben és térben tovahömpölygő kultúrának része és része a magyar is. „A hagyomány és a jelen találkozása döntő próba és ítélet előre — és vlsszafutón ... Zrínyi Miklós, a költő, és Rákóczi, Kossuth és Petőfi, Ady Endre és Móricz Zsigmond kézzelfogható jelenvalóságok. És ez mind nem elég! A kultúra egésze kimeríthetetlen, a hagyomány igazsága mérhetetlen. Itt nincs megállás, itt bűn az elfordulás. Állandó számadás és számvetés noszogat: a kultúra nem tesz pontot. Akárhol ragadod még: nagy körökben továbbhullámzik és továbbvisz. Ezer és ezer érintkező pont gazdagítja és tágítja ..." Mindez azonban visszahatóan is érvényes: a nemzeti kultúrában is. Egyetemesség és nemzeti kultúra — nem rekeszthetik ki egymást. Éppen Batsányi, Báróczi, Kazinczy vagy Kölcsey erre a legigazabb és leghitelesebb példák. A haza és emberiség gondolata az ő eszmerendszerükben elválaszthatatlan egymástól: programjaikat, célkitűzéseiket erre építették, építhették. A kései utód, a mi nagy halottunk, Fábry Zoltán hasonlóképpen (a nemzetiség és nemzetköziség az ő gondolatrendszerében dialektikusan kapcsolódó fogalmak voltak!). „Minden ember: ember, de van egy megkülönböztető jegye: a nyelv. És a nyelv: népek egyénisége..." — írja Fábry Zoltán és tanuként Kazinczyt idézi meg: „A poézis nélkül a nyelv nem virágozhat. Nyelv alatt minden nemzetnek a maga saját nyelvét értem..." S ugyanekkor,'ugyanitt idézi meg Fábry Zoltán a Herdert-kikacagó Kazinczyt ls. Miként Kazinczy egykor, az elmúlt ötven esztendőben Fábry Zoltán is jól tudta: ennek feltétele van. A hagyományok, a nyelvi kultúra cselekvő és éltető ápolása, őrzése és gazdagítása

ä Mindez nem áll szemben az állampolgári kötelezettségekkel és tudattal. Miként egyszer Kazinczy alapozó, a magyar nyelvi kultúra megteremtője és hűséges őrzője volt, éppígy a magyar irodalom fordulatokban és válságokban bővelkedő szakaszaiban, a csehszlovákiai magyar irodalom, a nyelvi kultúra, az emberség és az európai szellem őrzője és strázsája volt Fábry Zoltán. Mindketten kezdetek elindítói voltak. „Mi volt kezdetben? — kérdezte Fábry Zoltán a kassai kezdet című cikkében, amely A Kassai Batsányi Kör Évkönyvének nyitó tanulmánya lett — Kezdetben vala az ige — válaszolta is rögtön az író — De vita kél és perel: kezdetben volt a tett. Örök a feleselés, mert örök mindkettő egyigaza: a kettős egység valósága. Kezdet csak olyan szó vagy ige lehet, mely tetté lényegül... A valósuláson, a valósításon dől el minden ..." Kazinczyt idézve — Fábry Zoltánra gondolunk és emlékezünk. Öröksége súlyos és gondokkal terhes. Gazdagabbak lettünk egy örökséggel, de mérhetetlenül szegényebbek egy emberi élettel, emberi nagysággal. Tudjuk-e vállalni ezt az örökséget? Amit vele együtt éltünk át, amiért vele együtt dolgoztunk, azt nélküle kell ezután folytatnunk, de mégsem részvétele nélkül: művei, öröksége, emberi és írói emléke most már elválaszthatatlan életünk jövőjétől. A kérdéseket még Fábry Zoltán tette fel, amelyekre — már nélküle — nekünk kell válaszolnunk. A Fábry Zoltáni örökség súlyos, problémákkal is terhes. A kritikának, az irodalomtudománynak néhány alapvető problémát kell majd tisztázni a Fárby-életműben (pl. a vox humana, az erkölcsi realizmus, a valóságlrodalom és a szocialista realizmus kapcsolata, Fábry Zoltán kritikusi módszerei stb.) De ez így is van rendjén. Fábry Zoltán egyik, 1961. decemberében keltezett levelében azt írta: Minden szellemember probléma. Aki nem probléma, az nem is vet hullámokat ..." KOVÁCS GiYOZÖ TňTHPÁL GYULA FELVÉTELE AZ KORONÁS Gesztenyék sűrű lombja alatt két ember ül a padon. Tavasz van, alkonyatba hajló délután. Az út itt merész kanyargással lejt a hegyről, takaros villák állnak kétoldalt sorban. A két pihenő ember szótlanul nézi az utat. Egy kislány közeleg, szaporán lépdel, kicsit liheg, s kerek arcocskája hamvas pírban ég. Egyszerre megáll a pad közelében, és az egyik öreg tisztán látja, hogy a kislány lába előtt egy ötkoronás fénylik. Ügy hever ott a pénzdarab, mintha csalétek volna: emberi színjáték elindítója. A két vigyázó bíró az előbb még tavaszt unalomban ült a padon, tespedten és hallgatva, de íme, megjelent a kislány a Pénz előtt és megindult a Játék. A kislány jelemeli az érmet. Pilanatnyi tétova sincs benne, kinyújtott tenyérrel közeledik a padhoz és így szól: — Tessék, egy ötkoronás! Az ember, aki maga is látta az úton heverő pénzt, barátságosan Jeleli: — Nem a miénk, Baba! Valaki elvesztette, most a tiéd! A kislány szeme gyanakvóan villan, majd láng futfa el arcát, amiért ölbe kapnt és csókolni kéne. De most sem tétovázik. — A bácsié. Ott feküdt, más nem veszthette el. Tessék csak elvenni. Az ember mókásan kotor a zsebében, a másik is Int: nem, a pénz nem volt az övé. A kislány nehéz gondban áll; ki tudja, mi suhant át kis homloka mögött, amíg elhatározta magát. A pénzt nem tarthatja meg, valaki elvesztette, hadd lelje a helyén, ha keresné. Es odamegy, ahol az ötkoronás hevert, leejti, igazít rajta, hogy a bukó nap sugara messze villantsa fényét. Aztán elsiet, vissza se néz, szaporán lépdel, mint ahogy jött, a dolgát immár elvégezte. Ekkor megszólal a másik öreg, aki némán szemlélte a jelenetet: — Derék kislány! Manapság imponálhat az ilyen becsületesség! De a társa, aki szóba állt a gyerekkel, felnevet s hangja gúnyosan cseng: — Imponál? ... Hja, neked még romantika, rószaszínű köd kell!... Verést érdemel ez a gyerek, hogy olyan élhetetlen. Ki látott ilyet a mai világban, ahol két könyökkel utat kell törni?! Inkább sajnáld, hogy eltapossák. Amolyan hosszúhajú, védtelen palánta lesz. Az első jött-mentnek odaadja a lelkét és a cselédje lesz. A másik öreg elnézett az elégedetlenkedő jeje felett, a kanyargó utat kutatta, és a szeme kétkedő fáradtsággal telt, amikor ezt mondta: — Lehet, hogy az lesz, ahogy te mondod: alázatos kis cseléd. De talán egészen más lesz: asszony, igazi asszony, amilyen neked sohase volt. Mert te elmész a szép mellett, ami halk és takart. A fölényes öreg homloka egy pillanatra elborult, aztán vállat vont, felállt, felszedte az úton heverő pénzt és zsebrevágta. Es olyan mozdulatot tett, mely félreérthetetlenül jelezte: légy boldog a szavakkal és a széppel, ami halk és takart. A Pénz az én zsebemben van és ez a lényeg. (19271