Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-09 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó

VIGYÁZAT, KÉPZAVAR! 1. Valaha a szó értékű nyelvi elemek — szókapcsolatok — díszei, virágai voltait nyelvűnknek. Képzeljünk el példának olyan állandósult szókapcsolatokat, mint a nagy megjelenítő erővel bíró kereket old, véka alá rejt stb.; vagy gondoljunk azokra a szép szólásokra, szóláshasonlatokra, amelyekkel a választékos modorú magyar ember mindig hatásosan tud élni: lóvá tesz, egy gyékényen árul, ordít, mint a fába szorult féreg, figy került bele, mint Pilátus a Credőba stb. Egy Ideje azonban sok átvitt értelmű szókapcsolat eltorzulásának vagyunk a tanúi. 2. A képes kifejezések, köznyelvi és költői szóképek nyelvünkben mindig szeretett és keresett stíluseszközöknek számítottak. A magyar ember sokszor szokott úgy fogalmazni, hogy a nap lenyugszik, eljárt telette az idő, a szíve kő, a lába ólom stb.; a Petőfi-féle eredeti és szemléletes költői látásmód pedig: „Beszél a fákkal a bús őszi szél", vagy a József Attiláé: „a summás sárgul, mint az asztag" stb. — általában mély nyomokat hagy bennünk. Sajnos, az utóbbi évtizedben folyamatosan csökkent a köznyelvi és a költőt szóképek fogalmi tisztasága. Az össze nem illő képes kifejezések terjedése ma már komolyan veszélyezteti szóbeli és írásbeli megnyilatkozásaink világosságát. Állításaim bizonyítására hadd Idézzek mindjárt néhány példát. — A múltkor villamoson hallottam egy lányokat szórakoztató fiútól: „Az ilyen szép női szemeket csikorba kellene állítani." — A jelenlétemben, egy baráti összejövetelen csúszott ki valaki száján: „A konszolidáció folyamában kidomborodnak előttünk a problémák." El tudok képzelni csokorba szedett virágot, csokorba kötött nyakkendőt stb., de csokorba állított szemeket a legrosszabb álmaimban se lássak. A konszolidációs folyamatban ls képes vagyok észrevenni, hogy mik a problémák (legyenek bár kicsik vagy nagyok, nehezek vagy könnyűek,) csak ne jellegüktől Idegen homorú vagy domború formában jelentkezzenek. Sajnos, a képzavar nemcsak a kiragadott szóbeli példákra jellemző: betört az élőbeszédnek, a kötetlen társalgásnak szinte minden területére. A képzavarból több mint sok fordul elő még az írásbeli munkákban is: ezért könnyű volt bennük egy-két idevágó példát találni. Nézzük csak, miért bizonyult „Hiábavaló út"-nak az, amelyet egyik derék költőnk megtett a Parnasszusig? Kellő magyarázattal szolgál a menetközben keletkezett vers: „mert azt a tavat régen / elapasztották / az éjben / felfakadozó/ könnyek." Az ihlet perceiben „kikapcsolt" az ellenőrző értelem: a költő szerint a könnyek nem gyarapítják a tó víztartalmát — holott ez természetes volna —, hanem itatósként felszívják. Ilyen állítás még költőtől is furcsái Hát akkor mit szóljunk, ha egy nálunk is használatban levő kézikönyv a XX. századi magyar Irodalom tanítását pl. „A Dunánál" című József Attilavers esetében a következő szöveggel segíti: „A vers az egyéni s a történelmi, nemzeti lét öszszefüggéseit kutatja, s a mindvégig benne zengő • szubjektív hang művészi változatai... egy új történelemszemlélet jelzőfényeivé válnak." Ez az összetett mondat elárulja, hogy szerzőjét szintén cserbenhagyta az ellenőrző értelem. Különben óvakodott volna kijelenteni, hogy a „zengő szubjektív hang művészi változatai"-ből „egy új történelemszemlélet jelzőfényei" alakulnak ki! Ilyen és ezekhez hasonló szóbeli és írásbeli megnyilatkozásokból látjuk: komolyan veszélyezteti a magyar stílus világosságát a képzavar. Őrizkedjen tehát mindenki az ezen a téren elkövethető visszaélésektől! A képzavar könnyen kiküszöbölhető: 1. ha ügyelünk az ésszerű jelentésváltozásokra, az átvitel, a szőkép alapját alkotó dolgok közötti reális kapcsolat biztosítására: 2. ha kerüljük az erőltetett, össze nem illó elemekből szerkesztett képek használatát: 3. ha megóvjuk nyelvünket a különböző szólások, képes kifejezések szertelen vegyülésétől. «. DOBAY BÉLA •••• A SORS... Megismerkedésüknek egyéves évfordulóján kettesben ültek egy eldugott külvárosi kávéház még eldugottabb sarokasztalánál. A félhomályos helyiségben jó hangulat uralkodott, s a terem másik oldalán álló zenegép felöl jól ismert kedves melódiák úsztak feléjük a füstfelhők hátán. Tibor újságíró volt. A járási újságnál kezdte, mint a „Kérdezz-felelek" rovat vezető szerkesztője. Akkor még nem tudta, hogy a szerencséjét kísérti. Minden újság különleges rovatát átböngészte, hátha tanulhat még valamit a szakma öreg rókáitól. Itt akad rá egy hirdetésre, mely lekötötte figyelmét. Egy magányos lány keresett levelező partnert, valakit, aki szereti a sportot, irodalmat, a jó filmet és szeret táncolni. Tibor sokat gondolkozott, amíg végül is elszánta magát, hogy válaszolni fog. Megírta a levelet és várta, hátha öt választja az ismeretlen lány. Aztán úgy hozta a sors, hogy egy vasárnapi kiruccanása alkalmával megismerkedett Zsuzsával. Eleinte csak ritkán találkoztak, mert Zsuzsa is dolgozott; egy szövetkezet könyvelőnője volt. De aztán egyre jobban megértették egymást, s végül elhatározták, hogy megpróbálnak egymásnak élni. Ez idő tájt kapott Tibov egy levelet, választ a jeligés lánytól, melyben az mentegetőzik, hogy ne haragudjon rá, de már nem tart igényt semmiféle levelező társra, mert megtalálta, vagy legalábbis úgy érzi., hogy már rátalált az igazira. Tibor nem sokat törte rajta a fejét, hisz már neki is megvolt az Igazija. Most ttt ül Zsuzsával a homályos kávéházban. Nézik egymást, kedvesen, szerelmesen és hallgatnak. Á szemüké tl beszélgetnek. Aztán GOMBASZÚG DÉNES GYÖRGY Pisztráng Hol az o régi friss patak? Benne dőzsölt és lubickolt a nap. Habra hab pattant, habra hab, kék pillanatra pillanat. Ahogy a csöndben ültél lomha sziklón, egyszerre fürgén felcsapott a pisztráng, ezüstös hasán nap mosolya villant, ahogy a vízbe újra visszacsobbant. Még szenderegtek fönt a barna ágak, de már az égen fények karikáztak. Csöndes vasárnap, erdők hűs mohájo, arany permeteg hullott a világra. Esti dal Látod, a lombon halkan dorombol s megül az alkony. Puhán elárad szélben a bánat, sóhajban állnak torkig a fák. Didergő csillag pillog az égen, szárnyait bontja, száll, száll alá. Esteli réten hempereg áltól, mámoros füvek ölelgetik. Betakarózik csönddel a lélek, dereng körötte mennyei táj, ring a szivárvány angyali szárnyán, időtlen álmok rengetegén. Zsuzsa elkomolyodik, mint akinek valami az eszébe jut, és cinkos mosoly kíséretében Tibor elé tesz egy kivágott, apróbetűs újsághirdetést. Tibor meglepődik, hisz azt a bizonyos „Júlia" jeligés hirdetést olvassa le a papírdarabkáról. Kérdőn néz Zsuzsára. — Mért lepődtél meg annyira? Ez volt az egyetlen titkom előtted, s elhatároztam, elárulom neked. Akkor még nem ismertelek. Nézd, itt van az egyetlen válaszlevél, melyet a sok közül kiválasztottam. Mégsem írtam rá, mert jöttél te és megszerettelek. Már nem volt szükségem rajtad kívül senkire. Később ezt meg is írtam a szerencsés és mégis szerencsétlen feladónak. Kár, hogy nincs meg a másolat, most talán hinnél nekem. Tibor egy darabig csak nézte a papírdarabkákat, s a szonytyolodott kislányt, de aztán nem bírta tovább, és elnevette magát. — Te tényleg nem hiszel, nekem, Tibor? — Ne haragudj, nem rajtad nevetek, hanem a különös véletlenen. Nézd ..., de nem folytatta, csak kisimított Zsuzsa előtt az asztalon egy gyűrött borítékot, s egy levelet, „Júlia" levelét. — Te...? — Igen, én írtam arra a hirdetésre és te kosarat adtál... Ugye nem haragszol? — Nem. — Szeretsz? — Szeretlek. A zenegépből vidáman szállt a dal. Nézték a papírdarabkákat, s aztán pajkosan összevillant a szemük, és vidáman csengő kacagásuk túlszárnyalta a zenegép melódiáját. KADEK GABOR FÉLELEM Tükörképedet kérdezed: Ki ez? Idegen arc, baljós sötét szemek. A fáradt testre árnyék nehezül, sosem voltál még ilyen egyedül. Felszáll a i Felszáll a 'üst, felszáll a lélek is, az ember lelke nem maradhat árva, csillagködök ringatnak téged is egy megálmodott, gyönyörű halálba. Rét Rétek ölén, a tűző nap alatt szénát takarnak lányok, asszonyok, lábuk körül fullánkos láng lobog, s a lángfolyóba lépnek hallgatag. ftezéli' Az alkonyóra egyre közeleg, s az útszéli fák el-elbóbiskolnak, úgy tetszik, egymáshoz áthajolnak, melengetőbben, mint az emberek. IGál Kiáltás volt, de távoli, épp hogy visszarezzent bennem, mégis hívott valahová s nem tudtam, merre kéne mennem, csak szédelegtem, fülelő szemmel pásztázva át a tájat, rámdőltek az utcasorok s hiába vágytam teutánad. ••HHMHBBHHnMMMi MM O N C/3 *-» S ŕ-