Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-09 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó

SZABÓ MAGDA: l vei söpörte fel a befröcskölt padlót, s csak azután ült le az egész család az asztalhoz, óriási káposztás kalácsot ettek, és a kovács ilyenkor engedélyezett magának hozzá egy, sőt olykor még két pohárka vodkát is. — Most pedig, Akszjon Fjodorovics, tudakold meg, hogy állnak anyádnál az ügyek — moftdta a kovács, és felemelte a fiát, hogy letegye magáról, de hirtelen felnyögött, felült, és csudálkozva nézett körül. — Huh, az a régi karcolás de megsajdult! — mondta. Aztán feltápászkodott, kezét mellére szorítva a ház felé indult, de a tornácon megállt, megvárta Akszjukát, és a konyhába együtt léptek be — a magas, görnyedt alak, fején sűrű, ezüstös haj, és a mezítlábas kisfiú, aki rövid sötétkék nadrágjába gyűrte a kifakult trikót. A kovács eltorzult arccal ment befelé. — Az a régi karcolás sajog ben-nem — mondta újra. A hálószobában lefeküdt a szőnyegre, a földre, ahol mindig szeretett feküdni, a hűvös, tágas szobában, és már nem mondott többé semmit azokon a • köznapi, sokszor elhangzott szavakon kívül: — Nyissatok ablakot... Mása az ablakhoz rohant, széttárta b szorosan becsukott ablakszárnyakat, s forró, száraz, föld- és fenyőszagú levegő áramlott a szobába, felkapva a kisasztalkáról Akszjutka cukorkás papírjait. Sárgán, pirosan, kéken keringtek, imbolyogtak, szálldostak a levegőben, és lehullottak a kovács arcára. Az pedig feküdt nyitott szemmel, és a szemhéja meg se rebbent ... Reggel tíz óra körül történhetett. A nap folyamán sok ember fordult meg a városszéli házban. És mindenki, aki ezen a reggelen látta a kovácsot, most zavartan, értetlenül emlékezett vissza rá. Az emberei^ töviről hegyire elmesélték újra meg újra egymásnak minden lépését, minden szavát: hogy hozták a fát, hogy ott volt még most a piacon, hogy Iván Vlasziccsal tréfálkozott, s hogy még az imént hancúrozott Akszjutkával. Az alacsony kerítés mellett, szomorú borjúszemeit a szomszédok poros udvarára meresztve, értetlenül állt Ljusza Nabojkova, a „kőszemű". Iván Vlaszics, amint nyalta a bajuszáról lecsorgó könnyeket, azt mondta: — Bizonyosan engem, az öreget célozott meg, csak elvétette az az átkozott... A széltoló sofőrnek sikerült zsíros svájci sapkáját átcserélni ünneplő sapkára. Gyászos arcai jelentette ki: — Vendégek vagyunk valamenynyien itt a Földön. Lehetett vagy tizenkilenc éves. Az asszony, Mása meg Akszjutka nem szóltak semmit. Csak zokogtak mind a hárman. Este, a horgászásból hazatérve értesült Vaszilij az apja haláláról. Egyetlen csapással tárta ki az ajtót, és kirohant a házból. Sokáig bolyongott a mezőn, üvöltő zokogása átszűrődött fogai között. -Vaszilij lába alatt szárazon zizegett a tarló. Egy mély barázdába lépett, megbotlott, elesett. Felkelt, és megindult újra, de most meg a krumpliföld gidres-gödrös talaján akadt minduntalan krumpliszárakba a lába. Az erdő mellett tért magához. A kis fenyőerdő, a nap folyamán az ágak között megrekedt, forró, fullasztó hőséget lebelte rá: az erdőszéli érdes fű sziszegve tekerődzött csizmája köré. „Hogy kerültem én ide? — gondolta Vaszilij. — Ökörnyál tapadt az arcomra. Itt meg egy fatönk meredezik ... Akár a mesében... Ha a sima tőkébe beleszúrja az ember a bicskáját, és elmormolja közben a varázsigét, aztán átbukfencezik rajta, farkassá változik. Ha már kifutkosta magát, a másik oldalról kell visszabukfencezni. Csak a bicskát el ne vigye valaki, mert akkor örökre farkas marad ..." Leült a fűbe, ráborult a forró fatönkre, és felzokogott... És aztán: reggel a kórboncnok, amikor befejezte dolgát, kiment a folyosóra, hogy rágyújtson. Magas, szikár, mogorva tekintetű, hallgatag öregember volt, s mindig mély hangon köhécselt. Tudott mindent a halálról. Az ő foglalkozása letépte róla a misztikus fátyolt. A kovácsról is tudott mindent, s most mélyre szívja a füstöt, kinézett az ablakon, és arra gondolt: „Hát befejezte aljas küldetését a fasiszták golyója ..." A költő szavai tolakodtak emlékezetébe — nevére már nem emlékezett: Nem az aggkortól halunk meg. Régi sebektől pusztulunk ... És amikor saját házi szabályait megszegve a második cigarettára gyújtott, keze könnyen megremegett. Fordította LENÁRT EVA Mióta az iskolában dolgozott, soha nem beszélt még vele így az igazgató. Mikor végre kiengedte az irodájából, ő azonnal kilépett a testületi szoba előtt húzódó teraszra,, kiteregette a'párkányon a. litografált Utasítások lapjait, hogy belülről úgy lássék, olvas, nem bírja megvárni, míg hazamehet, azonban tudni kívánja, milyen módon kell módosítani a tantervet ezerkilencszáznegyvenöt áprilisában. A haragos könny elfutotta a szemét, ha akarta volna, se látja a betűket. Katust sose szerette, most azt érezte, egyenesen gyűlöli. Harmadszor rendelték le miatta, harmadszor hozták most a tudomására, hogy nem jól végzi a munkáját. Az igazgató szenvedélyesen szerette a csinos táblaképeket, több színű tintával készített ügyes kis kimutatásokat, szemléltető rajzocskákat, és sose tudott jelesnek elfogadni egy dolgozatot, ha nem volt kifogástalan a külső alakja. Most is azt hiszem, ezen múlik az élet, Katus torz cs betűin. „Ne mondja azt, kérem, hogy középiskolai tanárnak készült, és hogy nem ismeri a hivatalos betűformákat. Tanulja meg az ábécé írását, ennél sokkal különb dolgokat elsajátíthatott az egyetemen. Cé-es. A cét így húzom, így kerekítem, fgy kötöm az s-sel. Igazán nem mondhatja, hogy boszorkányság." Nem boszorkányság, dehogy az. Csak éppen nem akarja csinálnif nem érdekli. Felmegy a központba, megmondja, nem marad tovább ebben az elemiben, ahol cs betűk körül forog a világ, madarak meg fák napját ünneplik, és hülye versikéket gagyognak arról, hogy az élet gyönyörű. Nem erre vállalkozott, mikor megkezdte a tanulmányait. Ismereteket közölni értelmes, nagyocska lányoknak, fiúknak, ahhoz volna kedve. De Katus cs betűivel bajlódni — nem. Egyszer már járt a központban, akkor rábeszélték, hogy csak maradjon, még egyszer nem hagyja lerázni magát mindenféle csillapító érvekkel, hogy itt van rá igazán szükség, hogy a helybeli gimnázium nevelőinek létszáma teljes, itt viszont sok férflkolléga hiányzik, akadozik a tanítás; van, aki meghalt, van, aki még nem került elő a fogságból. Maradjon, nem adhatnak neki más beosztást. Sok férfikolléga hiányzik. Neki mondják ezt? Állt, lehunyt szemmel, odaengedte arcát a tavaszi szélnek. Különben is beszélni akart vele ismét, mondta az előbb az igazgató, nekik olyan roszszul esik, hogy annyira meglátszik minden kelletlen szaván, mozdulatán, hogy nem szeret közöttük lenni. Mért nem szeret, nem rossz emberek ők. Csak állt előtte, hallgatott, bámulta a szőnyeg mintázatát. Mit kellett volna válaszolnia? Hogy ő is tudja, nem rossz emberek, csak éppen Kovácsnénak két szép gyereke van, és itthon a férje, Takács Marika menyasszony, a tornatanár veszi el, aki kiböjtölte a nagyanyja tanyáján az utolsó hónapokat, Itthon a férje Szilágyinénak is. „Miért nem megy férjhez az Ilyen szép kislány?" — kérdezte Kovácsné, az igazgatóhelyettes a múltkor. Neki éppúgy nem válaszolt, mint az Igazgatónak. Beszéljen nekik talán Sándorról? Kiáltsa bele az igazgatói hangszóróba, hogy pusztult el a fronton, hogy tűnt el az élők közül, mint a füst a kéményről? Ki tud erről beszélni? Katus cs betűi, azok körül forog itt a világ. „A cét így húzom, így kerekítem, így kötöm az s-sel, így ni. így mutassa meg majd, kartársnő. Katusnak is, és írasson vele a táblára cs betűs szavakat, hadd tanulja meg végképp. Olyan fogalmakat keressen, amilyenek a gyerekeket érdeklik. Tartsa iit mindjárt ma, tanítás után, Simon Ildi egy házban lakik Katussal, küldjön vele egy cédulát, ne aggódjék az anyja, hol marad a kislány, maguk meg gyakoroljanak szépen egy kis félórát." Az igazgató problémái! Mindjárt kicsengetnek, vége a szabad órájának. Ugyan hasznosan eltöltötte! Nem, jövőre nem csinálja tovább, ha nem segít a központ, maga veszi kezébe a dolgot. Elmegy zöldségesboltba, káposztát válogatni, Katus cs betűinél érdekesebb feladat lesz. Ha az ember répát árul, legalább nem kell naponta harmincszor elmagyaráznia egy falka gyereknek, hogy az igazság mindig győz, és az élet gyönyörű. Szünetben megírta a cédulát Katus anyjának, felszaladt az emeletre, beszélt a Simon gyerekkel és Katussal is. Katus csak nézett rá mozdulatlan pillantású, szürke szemével. „Buta — gondolta a tanárnő. — Indolens. Utálok vele foglalkozni. Milyen értelmetlen minden, milyen felesleges." Volt még egy órája, a fiúosztályban, úgy ment be a kamaszok közé, mint egy vértanú. Nyelvtant tanított aznap, tudta, hogy rosszul csinálja, s állandóan érezte az osztály unalmát és ellenállását. Az igazgató benézett egyszer, a fiúk felpattantak, mikor meglátták az ajtórésben, s mindnek mosolyogni kezdett a szeme, pedig az igazgató nem is szólt semmit, csak éppen rájuk nézett. „Szeretik — gondolta a tanárnő. — Engem nem szeretnek. Nem maradok itt, nem érdekel az iskola. Nincs senkim, még csak a szüleim sem élnek, még rokonaim sincsenek semerre. Senkim sincs, aki tudná, mit vesztettem, aki ugyanarra gondolna, amire én. Idegenek között kell élnem." Ha nincsenek Katus rút cs betűi, tizenkettőkor hazamehetett volna, így meg kellett várnia, míg a gyerek is végez. A szabad órás asszonyok ott beszélgettek körötte, ételrecepteket cseréltek, megtanították egymást, mi készíthető a kukoricalisztből. Ű elővette a munkafüzetét, dolgozni kezdett, gyűjtötte a cs betűvel kezdődő szavakat. Kovácsné, az igazgatóhelyettes a válla fölé hajolt. Kovácsné mindig mindent tudott, ami az Iskolában történik, most is csak ennyit kérdezett: „Katus?" Mint az igazgató, ő is írt mintának egy óriási cs betűt, s azt javasolta, mindjárt értelmeztesse is a gyerekkel a leírt szót, akkor egyben szókincsfejlesztési gyakorlatot is végezhet. „Csacsi" — írta a tanárnő, s elbámult saját keserűségén. Ugyan hogy férhet meg ennyi reménytelenség egy Ilyen játékos fogalom mellett, amin Katus nyilván mosolyogni fog? „Csibe, cseresznye, cserebogár, csikó", örülhet az Igazgató, csupa olyan szót talált, ami a gyerek fogalmi körébe tartozik, ami kellemes asszociációval jár. „Csemege. Csóka. Csipicsóka." Kipottyant a könnye, elmázolta. „Meg vagy fázva" — sajnálkozott Kovácsné, s aszpirint kínált neki. Megrázta a fejét, hogy nem kér, gyakorolta tovább a cs betűit, és gyűjtötte a szavakat. Megtalálta a császár szót, a családot, meg ezt: csinnadratta. Egy Iskolában örök a csinnadratta, itt mindig minden ajtó mögött mozgolódnak, beszélnek, és folyton szól a csengő. Csengő, ez is cs betűs szó. Felírta a füzetbe. Katus az első padban várta. Kihívta a táblához, s megmutatta neki, amire az igazgató és Kovácsné tanították. Rút cs betűt rajzolt, reszketett a keze. Katus engedelmesen másolgatta a torz vonalakat, arcán most sem látszott indulat. „Tied a világ, Katus — gondolta a tanárnő —, itt maradok miattad ebédidőben, és játszogatunk. Csibe, cserfa, csacsogás." — Csacsi — diktálta. — Csengős csacsi. Most vihogni fog — várta. Ám a gyerek komoly maradt, majdnem rosszkedvű. Csikó. Csóka. Csermely. Semmi vidámság a figyelő arcon, csak csúnya betűk szaporodtak a táblán, a gyerek teljes közönnyel dolgozott. Csemege. Katus azt frta: csemeg. — Csemege! — mondta emeltebb hangon a tanárnő. — E a végén, mit nézel? Nem tudod, mi a csemege? Nem várt választ a kérdésére, ugyanúgy tette fel, ahogy néha azt kérdezte valamelyik gyerektől: „Nem tudsz beszélni?" vagy: „Hát néma vagy?" Ám Katus felelt. Azt mondta, nem tudja, mi a csemege. Egymásra néztek. A tanárnő emlékeiben vérnarancsok gurultak, rőt szemű datolyák, desszert, rumos meggy, csokoládé. Katus emlékei közt semmi. A csúnya cs betűk ott fehérlettek a táblán, a gyerek hozzápótolt egy e betűt a csemeg szóhoz. A tanárnő végiggondolta a szöveget: csacsi, csikó, csóka, csermely, és hirtelen rájött, hogy a vidékükön nincs is patak, és arra is, hogy a lovakat réges-régen mind behívták, és az erdőre nem lehet járni madárlesre, mert a fák között még sok az aknazár. Nézték egymást. Katus pillái nem rezegtek. — Írj magadtól cs betűs szavakati — mondta a tanárnő. — Tudsz? Katus azt mondta, tud. — És ha kérdezem, melyik mit jelent, meg tudod majd mondani .a jelentésüket? Katus bólogatott, és írni kezdett. Már sokkal szebb betűket írt, mint a tanárnő, majdnem olyan elegánsakat, mint az igazgató. Felírta: csajka. „Miért nem csibe? — kérdezte magában a tanárnő. — Mért nem cseresznye, cserebogár, csillag. Mért csajka, uramisten? Miért?" — Amiből a katonák esznek — értelmezte a szót hangosan, tagoltan a gyerek, és megigazította azt a betűt, hogy kerekebb legyen. Aztán mellé frta: csata. „Ne! — mondta a tanárnő gondolata. — Katus, irgalmazz! Ne értelmezd!" — Csata — mondta tagoltan Katus —, ahol a katonák meghalnak. Csizma. Amiben mennek. Csont. Megakadt, mert a kréta hegye letörött a táblán, ahogy roppant igyekezetében rosszul tartotta. „Sándor — mondta a tanárnő gondolata —, Sándori A csajka, amiből ettél, a csizma, ami a lábadon volt, a csata, ahol meghaltál. Csont". — Csönd — mondta Katus elgondolkozva, felírta, megakadt, mert ezt a szót valahogy nem tudta értelmezni. A tanárnő ránézett, életében először nézett rá úgy igazán, hogy lássa is, és Sándor halála óta legelőször érezte, hogy mégis van hát valakihez köze a világon, és azt is érezte, hogy talán mégsem megy el az iskolából.