Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-09 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó

SZERGEJ NYIKITYIN: A

kovács váratlanul halt meg. De mégsem a halála döbbentette meg az embereket, hanem az, hogy éppen a kováccsal valahogy nem fért össze a halál. Negyven évéhez képest még nagyon jóvágású ember volt. Bozontos üstökében ugyan ezüstös pókháló fénylett, szája sarkánál mély árok ült, tág orrlyukai mindig remegtek, de fekete szemé ben olyan tűz égett, hogy sok kislánynak forró lett a szíve a tekintetétől. Játszva lendítette a tűzből a kalapács alá a súlyos főtengelyt, s úgy látszott, meg sem kottyant neki. A gyárban a következő esetet mesélték az erejéről. Egyszer, amint kitépett a műhelyből, látja, hogy az üzemi vágányon egy kocsitengely robog két keréken. Ö csak kapja a tűzoltó szerszámok közül a feszítővasat, a vasúti talpfa alá hajlítja a homokba, a másik végét meg a vállának feszíti. A tengely meggörbítette a vasat, mint egy fűzfavesszőt, de a kovács kiegyenesítette a térdén, és újra visszaakasztotta a helyére ... Valami őserdő áradt belőle. A nagyapja, meg az apja is kovács volt, és kovács volt ő maga is. És a nevük is ez volt: Kuznyecov. Most pedig elrobogtak a kováccsal az egészségügyiek, egyensapkájukon kokárda, s csak a por gomolyog sötét csóvaként utánuk. Ez a vasárnap azzal kezdődött, hogy fát hoztak neki egy teherautóval. A sofőr az öklével megdöngette a kapufélfát, és bekiáltott: „Hé, gazduram, mutasd meg, hová szórjam!" — és vidáman fütyörészve várakozott. Míg a kovács álmosan próbált beletalálni lábával a nadrágszárba, Mása, a lánya pongyolát kapott magára, és mezítlábasán kifutott a tornácra. — Hű! — mondta a sofőr. — (Mert nagy széltoló volt őkelmel j — Hűl A Napra lehet nézni, de magára nem — a szem is belefájdul. Ekkor jött ki a kovács. — A Napba csak sasok tudnak nézni — mondta Mása. És behúzva a lábujjait, az udvaron át a fészerhez ment a karcsú, könynyed, hosszú lábú lány. A sofőr jól a szemébe húzta zsírfoltos svájci sapkáját, beült a fülkébe, és a teherautóval a fészerhez farolt. Közben a kovácsra kacsintott: — Szóval, hátrálunk, bátyám, az egész vonalon! — Miért, hát te mit gondoltál? — dörmögte elégedetten a kovács. A fa hangos dübörgéssel szóródott le az önkiürítőből, nyírfanedv illata terjengett a levegőben, savanykás, mint a boré. Nagy kék legyek lepték be azonnal a padlatot. — Nocsak, ti meg kidöntöttetek egy egész erdőt? — csóválta a fejét a kovács. A sofőr megint huncutkodott: — Tudja, bátyám, azért, hogy az erkölcsök el ne romoljanak. — Hogy értsem ezt? — Hát szóval, hogy a fiatalság ne bujdokoljon annyit az erdőben. — Ne járjon annyit a szádi —• A kovács dühös lett. — Úgy látszik, teneked is mindig csak ez az egy van az eszedben, te fecsegő. Mikor a kocsi kigördült, a kovács bezárta a kaput, és végigment az összevissza taposott, poros kis udvaron. Az új utcában, ahol lakott, csupa kis családi ház állt. Finn házikóknak nevezték itt őket. Az utca a város szélén épült. A kiszáradt patak árkán, s a gerendákból összeácsolt hídon túl már kezdődtek á kolhozmezők, a domboldalon melegházak üvegei csillogtak, s mint egy fésű fo'gai, egy kis fenyőerdő meredezett. Oly jó falusias volt itt, csend, tiszta égbolt, szabad térség, még ha kopár is, mint ahogy építkezés után, új helyen mindig lenni szokott. — Fákat kell majd ültetni — mondta a kovács. — Mindenesetre, hogy legyen alma, meggy meg kökény ... — Mása ezalatt ürömszárat szaggatott seprűnek a kerítésnél. — Ébreszd csak fel Vaszilijt — mondta neki a kovács. — Vaszilij elment horgászni, apa — felelte Mása. — Ej, az ördög vigye ell Hisz megmondták neki, hogy ma hozzák a fát. — A kovács belerúgott egy guruló kőbe. — Azonnal fel kéne fűrészelni és berakni, akkor a nyáron kopogásra szárad. — Jól van, apa — mondta Mása —, hagyd már abba ... Vaszilij utolsó nyarát töltötte otthon a katonaság előtt, és mindent ráhagytak — hadd mulassa ki magát kedvére a legény. — Mert ti mindent elnéztek neki! ... — dohogott a kovács. Nagy kosárral a karján a felesége lépett ki a tornácra. — Mit hadakozol itt? — kérdezte kedveskedve. — Gyere inkább velem. És azon a reggelen, mint más vasárnapokon, a kovács elment a feleségével a piacra. Forró volt a levegő. Lassan és sokára tisztult ki az augusztusi reggel, a lila színű ködben borúsnak, nyirkosnak tűnt az idő, de aztán felszállt, és elolvadt a köd. Izzó hőség és szárazság tört a városra, topolyák száradó leveleinek és a piactérnek az Illatával terhessen. Amíg az asszony bevásárolt, a kovács szokása szerint megivott egy korsó sört a falatozóban. Itt mindig sok ismerőssel találkozott, munkásokkal a gyárból. Egy bajuszos, mozgékony embernek, aki éppen abban mesterkedett, hogy soron kívül a pulthoz juthasson, a vállára csapott, és azt kérdezte tőle: — No, Iván Vlaszics, hát te hogy éldegélsz mostanában? Mire az hamiskásan rákacsintott, és azt felelte: — Nem hívnak engem már Iván Vlaszicsnak, hanem csak Hatna Vlaszicsnak. Mióta nyugdíjba mentem, egyebet se hallok otthon: „Bevásárolhatna, Vlaszics", „hozhatna be egy kis fát, Vlaszics, tüzet rakhatna ..." — De azt, hogy „ihatna" egy korsócskával, azt ugye nem mondják? — kérdezte általános derültség közepette a kovács. A piacról hazavitte a nehéz kosarat, a felesége a másik oldalán ment, és a karjába kapaszkodott. A házuktól nem messze gőgösen köszöntötte őket a „kőszent", Ljuszka Nabojkova — egy mozdulatlan, hófehér arcú, telt, szőke szépség. Ljuszka el nem mosolyodott soha, hogy arcát megóvja a ráncoktól, és ezért „kőszentnek" csúfolták az utcában. — No nézd csak! — mondta a kovács felesége — majd kiesik a szemed, úgy bámulsz utána. — Jól van, mama! — mosolyodott el a kovács, szabad kezével átkarolva felesége vállát. — Nekem olyan asszony kell, amilyen te vagy, eleven, akin zizeg a ruha, mikor futkos a lakásban. , És mivel tudta, hogy mindezt nem pusztán vigasztalásképpen, hanem őszintén mondja, az asszony, ez a formás, erős és ügyes teremtés egészen kivirágzott a darabos gyöngédségtől. Otthon, amíg a reggelire vártak, hancúrozott egy keveset a kisebbik fiavál, akinek a manapság ritka Akszjon nevet adták. — És te láttad? — kérdezte a fiúcska. — Hát persze! A doktor lenyisszantotta egy fényes kiskéssel, és beledobta a tálba, aztán meg elásták a kórház udvarán, a szemétgödör mellett. — Brrr... — mondta a kisfiú. Az apja gyomrán ült, és óvatosan tartotta annak nagy, barna kezét, amelyen kidagadtak az erek, és a bőr repedéseiben kimoshatatlan piszok rejtőzött. A kisfiút már régen foglalkoztatta ez a história apja kezével, amely először megsebesült a háborúban, aztán sokáig kezelték a kórházban, végül mégis levágták egyik ujját. — Pedig azelőtt itt volt, itt, ezen a helyen, mozgatni lehetett, begörbíteni, s a többi ujjakkal együtt ökölbe is lehetett szorítani. És a gyerek erőlködve, hogy el tudja képzelni annak a sima kis halomnak a folytatását, mind makacsabbul nyaggatta a kovácsot kérdéseivel. — És ugyanolyan volt, mint ez a másik? — Pontosan ugyanolyan. — Nem sajnálod? — Már hogyne sajnálnám! — És miért nem nő helyette másik? Miért nő ki a fog, az ujj az meg nem? — Hát azt már nem tudom. Akszjutka megint sokáig nézegette az eltorzult, nyomorék kézfejet, aztán azt kérdezte: — És szőr is volt rajta? Keskeny fűszigeten feküdtek, a kerítés mellett, amely alól fehér szagos üröm bújt elő, de ők mindketten hozzászoktak a szagához, sját szerették is. Benne volt a száraz nyár fülledtsége, tücsökciripelés, a délutáni álom, és nem lett volna nélküle nyár a nyár. Sőt, számukra valami ünnepi is volt ebben a szagban, mivel a ház asszonya — a feleség, az anya — minden vasárnap friss ürömvenyigés>, cs