Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-05 / 184. szám, szerda

Guy de Maupassant A szlovák szabadság képlete A Népszabadság cikke Gustáv Husák könyvéről Már beszámoltunk arról, hogy magyarul is megjelent Gustáv Hasak: Tanúságtétel a Szlovák Nem zetl Felkelésről című könyve. K jeles munka értékével nemrégen terjedelmes tanulmányban foglal köztünk. A könyvről a Népszabadság szombati száma közölt részié tes ismertetést. A cikk szerzője Szuhay Havas Ervin A szlovák szabadság képlete címmel többek között ezeket írja: Gustáv Husák Tanúságtétel a Szlovák Nemzeti Felkelésről című, a közelmúltban magyarul is megjelent történelmi munkájából kitűnik, mennyire sajátos és bonyolult helyzet jellemezte a szlovák nép legjobbjainak szívós és nehéz küzdelmét a fasiszta nagyhatalom és csatlósai ellen. A „bonyolult helyzet" ebben az esetben nem szóvirág. 1943 tavaszáig Szlovákia Kommunista Pártjának négy illegális Központi Bizottsága bukott le, a Moszkvában működő Csehszlovákia Kommunista Pártjától pedig a szlovák hazafiakat sok száz kilométer és a világháború legjelentősebb frontvonala szigetelte el. Végül a leigázott és kettészakított csehszlovák államot Beneš londoni burzsoá kormánya képviselte. A szlovák kommunisták ötödik Központi Bizottságát hárman alkották: a Moszkvából hazatért Karol Smidke, a könyv szerzője: Gustáv Husák, végül a politikusként és költőként egyaránt jól ismert Laco Novomeský. A háború fordulópontján ez a három ember Igyekezett összefogni a szlovák nép haladó elemeit a végső cél: az általános nemzeti felkelés érdekében. Heroikus munkájukat a realitások figyelembevétele, finom politikai érzék és természetesen nagy bátorság jellemezte. Elsőként is, Szlovákia Kommunista Pártja — hogy á szabálytalan fejlődésnél maradjunk — ebben az időszakban konspirációs megfontolásokból eleve lemondott a máskülönben elmaradhatatlan illegális pártsajtóról, a röplapokról és a falragaszokról. Másodszor, a felkelést a szociáldemokratákkal és a polgári elemekkel együtt és csak abban a pillanatban tartották reálisnak, ha a szovjet offenzíva eléri a Kárpátok gerincét. Végül a fegyveres antifasiszta harcba — a partizánalakulatok szervezésével párhuzamosan — a fasiszta szlovák állam hadseregének tisztjeit és közkatonáit is bevonták. És a szlovák katonák, partizánok mellett — mint Husák előszavában megjegyzi — ott harcoltak a magyar antifasiszták is. Ismét szlovák specifikum, hogy a fasiszta titkosrendőrség szeme előtt a kommunisták 'egyáltalában közeledhettek magas rangú katonákhoz, nemritkán sikeresen. Természetesen erre is megtaláljuk a történelmi magyarázatot: a nacionalista vagy burzsoá demokratikus érzelmű szlovák tisztikart általában nem jellemezte elvakult szovjetellenesség, nem terhelték feudális-dzsentri hagyományok. Zömükben nem lelkesedtek ugyan a szocializmusért, vonakodtak, hogy együttműködjenek a szlovák kommunistákkal, ám tisztán látták a pillanat jelentőségét: Csehszlovákia egészen bizonyosan kelet felől szabadul fel, s a közeledő felszabadítók a testvéri orosz és ukrán népek fiai. Gustáv Husák művének középpontjában érthető módon a Szlovák Nemzeti Felkelés története áll, a szerző azonban ezt az eseményt beágyazza a második világháború hadtörténetébe, diplomácia- és párttörténetébe. A magyar olvasó mindenesetre számos újszerű és tanulságos témával ismerkedhetik meg, például a szlovák nemzeti kérdés máig ható, sőt éppen napjainkban megoldódó kérdéskomplexusával. Az első csehszlovák köztársaság polgári tradícióinak megfelelően dr. Eduard Beneš az általa tudományosnak mondott „csehszlovákizmus" talaján állt. Ügy. vélekedett, hogy a szlovák nemzet nem létezik (aminthogy cseh nemzetről sem lehet beszélni) — a „jó" szlovák patrióta egyben csehnek vallja magát — és megfordítva. Következésképpen Beneš hallani sem akart bármiféle háború utáni föderatív megoldásról. Beneš intrikái a szlovák mozgalommal szemben a szovjet kormánynál, a londoni klikk kísérletei a szovjet hivatalos körök tudatos dezinformálására az erjedő szlovák felkeléssel kapcsolatban. Mindez „magas színvonalon" folyt, s ezt azért is megtehették, mivel a londoni emigránskormányok közül éppen a csehszlovákok álltak a legkorrektebb kapcsolatban a Szovjetunió kormányával. A könyv nagyon érdekes mozzanata, amikor a szerző a Szlovák Nemzeti Tanács londoni látogatása kapcsán átadja a szót a küldöttségben jelen levő Laco Novomeskýnek, aki naplójegyzetei alapján eleveníti fel a londoni cseh és a hazai szlovák személyiségek első, nemritkán heves vitákkal járó tárgyalásait. A Szlovák Nemzeti Felkelés katonai története érthető módon a munka legdrámaibb részét alkotja. A heroikus küzdelem, majd az összeomlás és az ellenállóknak a hegyek közé húzódása — érdekességét tekintve önmagáért beszél. A mű legnagyobb értéke annak a komplex témának világos megragadása és kifejtése, amely magában foglalja a Szlovák Nemzeti Felkelés, illetve a londoni burzsoá emigráció, Szlovákia Kommunista Pártja, illetve Cseh Szlovákia Kommunista Pártja kapcsolatait, a felkelés katonai vezetősége és a partizánok, va lamlnt a szovjet hadsereg relációit. Végül Gustáv Husák — művének harmadik részében — a nemzeti felszabadító küzdelem befejező szakaszának immár békés, de nem kevésbé bonyolult kérdéseit vázolja fel, a nemzeti demokratikus forradalom véghezvitelétől az 1945. évi moszkvai tárgyalásokig, ahol három csoport, a moszkvai csehszlovák emigráció, a felszabadult Szlovákia képviselői és a burzsoá londoni kormány egyeztette álláspontját. így azután, ha mindenképpen fel akarjuk állítani a Szlovák Nemzeti Felkelés képletét, jellemző vonásként nem „csupán" a harci elszántságot és a hősiességet kell említenünk, hanem azt a kiterjedt és szívós munkát is, amely a fasizmus fölötti győzelmet megelőzte, majd betetőzte. A XIX. század egy ifjan elhunyt szlovák költője, Samo Chalúpka ábrázolja így a szlovák nép szenvedéseit: „Az igazságtalanság ült le az asztal mellé, az igazság az ajtó mögött koldul." Gustáv Husák folytatja Chalúpka képét, amikor a magyar olvasó szániára roppant tanulságosan vázolja fel azt a történelmi pillanatot, amikor a cseh és a szlovák nép asztal mellé ültette az igazságot. Gaál Gábor 1922-ben úgy értékelte a magyar irodalmat, hogy azt eredeti tendenciáinak elfojtása jellemzi. Azokról az irodalomtermő érőkről, amelyek eredeti indítékaikat követhetnék, vagy éppen az ellentmondásos „modern" irodalmi mozgalommal szemben a haladás irányában oppozícióba helyezkedhetnének, kesernyésen megállapította, hogy az akkori magyar szó igába taposottsága miatt vagy hallgatnak, vagy megtört időszerűségük egy nem megfelelő teremtési területre koncentrálják, legtöbben állandó kitartással és feltűnő szaporasággal müfordítanak. Gaál Gábor e megállapítást Maupassant Vöröslámpás ház (La Maison Tellier) című novellájának újabb magyarra fordításával kapcsolatban tette, mely egy akkoriban induló kezdeményezés, egy teljes magyar Maupassant-sorozat keretében jelent meg. A novella cselekményét egyetlen mondatba lehet sűríteni. Egy nyilvánosház lakói kivétel nélkül elmennek az egyik „hölgy" kislányának első áldozására és a kapura egy táblát szögeznek ki: „Első szentáldozás miatt zárva". Ebből az ötletből fakad a novella komikuma, akár a Randoli-lányokban, ahol az anya magától érthető megnyugvással tudomásul veszi, hogy milyen foglalkozásra vetemedett a lánya. Maupassant első nagy sikerű novellájában, a Gömböc-ben (Boule de Suif) is megtaláljuk ezeket az elemeket. Ott is egy kis kokott főzi le a Párizsból menekülő előkelő társaságot. Szerb Antal, és vele együtt sokan mások épp ezért úgynevezett merész témáival, pikáns történeteivel magyarázta népszerűségét a magyar olvasóközönség körében, mondván: „Évtizedeken át ő volt a tilos író az ifjúság számára, a pikáns francia a külföld szemében." Bizonnyal így is volt, de csak részben volt így. Gaál Gábor a műfordítók és könyvkiadók igyekezetében más indítékokat ís felfedezett, épp a magyar szó igába taposottságában lájtta azt az elterelő tényezőt, inely a műfordításra ösztökélte a különben is tehetséges embereket. Amit nem mondtak, mert nem mondhattak ki ők maguk, kimondatták és kimondták Maupassant-nál. És nyilvánvaló, hogy a merész témán és pikantérián túl az olvasó is észrevette Maupassant mély és irgalmatlan társadalombírálatát, Maupassant 1850. augusztus 5-én született Miromesnilben, ifjúságát a francia vidéken, Normandiában töltötte, ahol egy életre szólóan megismerte a francia parasztot. Húszéves korában végigharcolta az 1870-<71-es németek elleni hadjáratot, látta a császárság összeomlását, a nép elszánt-és elkeseredett ellenállását, és későbbi pályafutása során megismerte a köztársaság viszonyait, a polgárság és kispolgárság elvtelenségét és züllöttségét. Ezért sokat mondhatott a magyar ifjúságnak, de az érett olvasóközönségnek is. Egyébként novelláinak klasszikus vonalvezetését, epikus tömörségét, a Zola natu ralista iskolájától örökölt vaskossága mögött rejtőző mély érzelmességét francia és magyar kortársai is felfedezték és megbecsülték. Élményeit a legújabbkori francia történelemből és az egykorú francia társadalomból merítette, s nyilvánvaló, hogy a francia történelem és társadalom sok analógiát kínál fel a magyar olvasónak. Ha a magyar történelemnek nem is volt köztársasága, de volt alkotmányos királysága, amelynek keretében a polgárság és kispolgárság kiélhette csúf ösztöneit, s ha nem is volt császársága, volt fehér terrorja és HorthyJa. A szlovákiai magyar olvasóközönség is ösztönösen felérezte ezeket az analógiákat, ezért kapkodta szét annak idején az Olcsó Könyvtár keretében megjelent Maupassant műveket. A Szép fiú rettenetes karrierjének regényét, a Gömböcöt, novelláinak 1957-ben megjelent kiadását, az Egy asszony életét, stb. A Maupassant művek szinte utolérhetetlen társadalomrajza és társadalombírálata épp az analógiák révén visszapillantást és következtetéseket engednek meg a magyar múltra és valóságra is. Ez magyarázza mai népszerűségüket is. Guy de Maupassant 1839. július 6-án halt meg a Passy-i elmegyógyintézetben. Utolsó éveit az őrülettől való rettegés keserítette meg. Mi mégsem a halottról és nem az őrülettel viaskodóról emlékezünk meg, hanem az élőről, a rettenetesen józan, keserű és mélyen érzelmes Maupassantról, akit műveinek eleven, máig ható valósága éltet. BABI TIBOR Fekete kör Tománek százados az íróasztala elé ülteti Klatznét. Cigarettával kínálja. Maga. is rágyújt. Figyeli az életuntán gubbasztó asszonyt. Klatzné, mintha nem venné tudomásul, hol van, mintha nem érezné magán az őszülő hajú elhárító tiszt kutató tekintetét, búskomoran mered maga elé. Arca betegesen sápadt. Ajka vértelen. Tegnap óta a haját sem fésülhette, mert gondozatlanul omlik a vállára. Egyedül a mélyvörösen virító körme emlékeztet az élénk, vidám nőre. Bágyadt mozdulattal emeli szájához a cigarettát. Mohó szippantásával árulja el, hogy nem is annyira életunt, mint inkább tehetetlen, nem talál kiutat az ellentétes érzések, gondolatok útvesztőjéből. — Ha valamit elhallgatott!... — szólal meg emelt hangon a százados. Nem fejezheti be figyelmeztetését, mert Klatzné hirtelen felkapja a fejét. A sebzett vad riad meg ilyen rémülten, amikor megneszeli, hogy támadója ismét körülölte settenkedik. Heggel mindent elmondtam! — Az a reggel nagyon korán voltl — mosolyodik el a százados, hogy csillapítsa e felindult asszonyt. Az órájára pillant. — Még csak fél kilenc. Más napokon ilyenkor ébredezik ... — Már nem bíznak bennem?! — Mi történt magával, Anna? Egyszer setn láttam ilyennekl — ítéljenek el, zárjanak börtönbe, hogy végre nyugtom legyen mindenkitől! — kiált fel Klatzné. — Miért emlegeti a régi históriát? Senkinek sem jut az eszébe, hogy bíróság elé kellene állítani magát! Mindent őszintén bevallott... — ... és azóta állandóan vallok! — Ha nem csal az emlékezetem, úgy tudom, hogy önként ajánlotta fel a segítséget! — Mit tehettem mást?! Nem bírom tovább! Könyörgöm, hagyjanak békén! A százados felemeli a kagylót és tárcsáz. Két erős feketét kér. — Még kábult lehet — mondja. — Kábult? Néhány pohár konyaktól?! — A kedves Tibor barátja elaltatta. — Ű aludt el hamarabb — tiltakozik Klatzné. — Mielőlt Pernek Tibor „elaludt" volna, nein kérlelte magát, hogy igyanak még? — Ittunk, előtte ís Ittunk ... — Amikor megitta az utolsó pohár konyakot, azonnal elaludt? — Olyan éjszaka után maga sem maradt volna ébren! — Értem, én is büszke vagyok rá, hogy alaposan kifáraszthatok egy nőt. — Gúnyolódik? — Nagyon elővigyázatlan volt. Azt sem vette észre, hogy altatóport szór a poharába. — Nem vagyok gyerek, hogy higgyek a mesékben. — Elvittük a poharait? — Elvitték. — Remélem, nem kételkedik a laboratórium véleményében? — Nekem magukban nem szabad kételkednem! Mondja meg nyíltan, mit akar tőlem? Reggel, amikor nálam volt, mindent elmondtam. — Egy csöppet sem volt gyanús magának, hogy Pernek közvetlenül a záróra előtt jött az étterembe, s mindjárt ismeretséget akart kötni magával? Még a hotelszoba sem kellett neki, csakhogy ... — ... Csakhogy velem maradhasson?! Ha nem tudná, elárulhatom azt is, hogy nemcsak közvetlen a záróra előtt, hanem a záróra után is sokan szeretnének velem megismerkedni! — Tudom, a szépség fiatalít, de most az érdekelne, Pernek kérte-e, hogy vezesse a lakásána, vagy maga hívta meg őt? — Egy ismerős taxis kocsijába ültünk, s ő már tudta, hova vigyen bennünket. — Mégis?! ... — Legközelebb, ha megtetszik valaki, szállodába megyek vele, hogy ilyesmit ne kérdezhessen tőlem! — Ne értsen félre, Annál Jól tudja, hogy másra gondoltam. — Ha elfelejtette, megismétlem. Semmi gyanúsat nem észleltem rajta. A hotel portásával is beszélt. Azt mondta, Trencsénből jött, csak egy napra, és nincs hol aludnia. Elég jól ismer engem, hogy ne tételezze fel rólam: az első szép szóra beugrom valakinek ... — És mégis ... — Mondja ki bátran! Nem vagyok tizenöt éves! Elvált aszszony vagyok. Most az egyszer így jött ki a lépés, már az első éjszakán . . . Fiala! nő nyit be. Tálcán hozza a két feketét. Klatzné és Tománek elé teszi a csészéket, és szó nélkül távozik. — Megkínálhatna még egy cigarettával? Nem hoztam magammal ... Tománek elmosolyodik. — Tessék! Az asztalon a doboz, bármikor vehet belőle. Rágyújtanak. — Ma sok mindenről megfeledkezett! — figyelmezteti a százados. — A száját sem festette ki, a haját se tűzte kontyba ... — Az élet sem érdekel! — feleli komoran Klatzné. — Sehogy sem tudom megérteni, hogy csaphatta be magát? — szólal meg rövid szünet után a százados. — Egy éve lesz lassan, hogy együtt dolgozunk, de ilyesmi egyszer sem történt meg . . . — Könnyen megtalálhatják, beszéljenek vele! Pernek trencséni! — Tudja, hogy mit jelent: köd előttem, köd utánam? — Láttam az igazolványát! — A trencséni jártsban hiába keresné Pernek Tibort! Már érdeklődtünk utána. Ha valóban trencséni lett volna, miért altatta el magát, miért szökött meg a lakásából? — Ha Helmut összekötője lenne, nem jött volna hozzám ilyen kerülő úton! Akik mostanáig felkerestek

K jelszóval jelentkeztek, és nyíltan beszéltek velem ... — Még most sem hisz abban a feltevésben, hogy Perneket Helmut küldte? Klatzné nem válaszolt. — A főnökétől tudhatta, hogy maga elvált asszony — folytatta a százados. — Az sem lehetett titok előtte, hogy hol dolgozik. Megjátszotta a fővárosban hivatalos ügyét intéző trencséni technikust. A hamis igazolványt magával is hozhatta, vagy akár itt is kaphatta, ez most mellékes ... — És a levele? — Szép levél — mondja a százados. Az asztalról felemel egy jegyzetfüzetből kitépett lapot. — Nyomtatott betűkkel írta, hogy olvashatóbb legyen .. . Tománek felolvassa az éjfél után írott búcsúlevelet. — Kedves Anna! Olyan szépen aludtál, nem tudtalak felébreszteni. Előre nem akartam megmondani, hogy már hajnalban az állomásra kell sietnem, elrontottam volna a gyönyörű éjszakát, amellyel megajándékoztál. Három napra Pilzenbe megyek, ha visszafelé nem tud nám megszakítani utam, akkor két hét múlva találkozhatnánk, újra Prágába jövök, és előre Ígérem, első utam Hozzád vezet... Szeretettel csókol, TI bor... I Folytatjuk) Üf SZÓ 1970 VIII. 5.