Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-30 / 35. szám, Vasárnapi Új Szó

Cseres Tibor: EGY ASSZONY Az álmoknak nem lehet parancsolni. Ügy [önnek, mint e felhő, s úgy foszlanak el, egy perc alatt, akár « délibáb. S hogy egyéb jelentésük is volna, azt én gyermekkoromból tudom, az anyai figyelmeztetés igéivel: .Álmot idegennek el ne mondj!" De nemcsak a példaszó kedvéért említem én az álom természetét, hiszen ha csak ezt akarnám, úgy kezdtem volna: aluvónak álom, a kelőnek ka'iács! Vagy minden nyomorultak nagy vigasztalásával: a vak is lát néha álmában! Esetleg a régi bölcs tapasztalattal kezdtem volna: az a könnyű, az a jó álom, amelyet elfelejtesz ébredéskor! Én azonban nem így kezdtem, s nem az álmok természetét kutatom általában, hanem egy. egyetlen asszonyról akarok hírt adni. Arról az asszonyról, aki énekelt álmában! júliának, Julának hívják őt, s akkortájt került fei Pestre, fiatalon, amikor a városiak a falusi csendességet keresték inkább, a második nagy háború kitörésekor. Jula csángó volt, moldvai árva lány, és selypítve beszélt hazulról — az édest eidesznek, a kedvest kedvesznek ejtette, s néhány napnyi pihenő ulán sietve jött Gyergyóból, ahová Bukarestből kerü'it barátnőjével, Annával, az én unokatestvéremmel. S ugyancsak szolgálatban állott a másik nagyvárosban is, akárcsak Anna, s ideát is két kezük munkája után keresték a boldogulást. De Jula nem csupán Anna barátsága miatt jött el ilyen messze fö'idre, s ilyen bátran, hanem Bence miatt inkább, aki Annának testvérbátyja volt, s nékem is unokabátyám. Ez a Bence vidám és kalandos természetű fiú volt, s hogy mit ígért Julának, mivel hitegette, nem tudhatom, de nem is kellett őt nagyon hitegetni. annyira Bence után hajlott önként a szíve. Csakhogy Bence nemsokára megnősült Pesten, s el is tűnt innen feleségestül, s ezzel mindennek vége szakadt, ami közöttük szövődött volt. Haza kellett volna menjen Jula. De ő nem ment. Akadt azonban valaki, hogy gondoskodjék, ne maradjon Jula teremtett egyedül a világban. Ez a valaki az én Anna húgom volt, talán inert vétkesnek is hitle magát egy kevéssé Jula árvaságában. Szerzett Anna egy iiút, aki a vagongyárban dolgozott, s mindjárt a harmadik héten feleségül is kérte Julát, annyira a szívébe világított a leány becsülete. S innen kezdődik az én szerepem ebben az é'ietbén. Valami régi szokás azt diktálja Jula falujában, hogy a leány legidősebb férfirokonától kér tanácsot és engedelmet, akkor, amikor leányéletével fel akar hagyni. Neki én rokona nem vo'itam, s akkor még éveim szerint sem tanácsadásra érett, tekintélyes. Neki azonban rajiam kívül ismerőse is senki, én mégis földi azonban, s valahogy rokon. Annával keresett fel egy vasárnap délután, de őt valami ürüggyel mégis elhárítván, adta elő nekem kére'nnét. Lehajtott fejjel, igazán rebegve mondta el szegény leány az o nehéz helyzetét, s abban mégis szerencséjét, s csak aztán emelte fel arcát, amikor befejezte, s hogy mit szólnék hozzá. Én csak egy kérdést találtam tisztázásra méltónak: — Szereted? Szeme könnybe lábadt, s alig észrevehetően megingatta fejét: — De — suttogta —, bízom benne, igen! így történt, hogy én az engedélyt megadtam. Legidősebb íérfirokonként természetesen a lakodalomban is részt kellett vennem, ami Angyalföldön zajlott le, a Jász utcában,- a fiú lakóhelyén. Úgyszólván szülőföldjén. — Muzsika is lesz — mondták meg nekem jó előre —. egy szál" gramofon. Hogy ezt tudtam, keletkezett bennem az ajándékozás ötlete, az ajándéké, ame'ilyel vendégként is, rokonul is tartoztam minden falusi és városi hagyományok szerint Négy hanglemez volt az ajándékom. Hátukon tizenkét moldvai dal húzódott meg. Neves zenetudósok akkoriban szerezték, kerülő úton, csángó asszonyok ajkáról a zengzeteket a megőrző viaszra. S én hiún abban reménykedtem, hogy a menyasszonynak nagy örömet okozok majd velük. A lakodalom! Egész este tangó járta és csárdás. A jókedv is magasan száľit, a menyasszony komolyságát mindenki illendőnek tartotta. Én jó ideig elő sem hozakodtam ajándékommal. Valamikor éjfél előtt azonban, látva az ifjú férj türelme fogyását, mégis elfoglaltam & gramofont, és kihirdettem, hogy le akarom játszani ajándékaimat. Meghökkent egy cseppet a lakodalmi nép, s maga a menyasszony is, s akkor csak igazán, amikor a buja tangók nyomán csángó asszonyok kezdtek énekelni ártatlan érzelemmel, sok essel, szejpítve és sziszegve. És minden dal végén bemondta nevét mindenki, s azt is, hogy dúdolta ő, aki ennyi meg ennyi, éves, ekkor és ekkor... A csodálkozás azonban nem sokáig tartott. Már a második, harmadik ének a'iatt beszélgetni kezdtek s nevetgélni a vendégek, habár halkan, nyilván az irántam való figyelemből. S talán a menyasszony bánatos figyelme iránt való gyöngédséggel. Mert egyedül Ju'ia figyelt igazán, kerekre meredt a szeme, közelebb húzódott a géphez, maga után vonta férjét is: ..Hallgasd! Ezt én is tudom!" Az új ember figyelme azonban hamar eltántorodott Máson járt az ő esze. S hallgattuk csak ketten, végig a tizenkét dalt, s nem is egyszer. Mert Jula ragaszkodott hozzá, hogy megismételjünk egy-egy verset, ameiyre nagyon erősen vagy igazán halványan emlékezett. Egyik dal végéről valami hiba folytán lemaradt a ...dúdoló" neve, ott Jula behunyta szemét: „Édesanyám hangja volt!" Nem háborítottam meg hlede'imé ben. Egy másik dalnak pedig mindjárt az elején azl mondta: ..Ez az én hangom. így kezdem én is mindég." S az a dal így kezdődött: „Hegyekvölgyek zengnek, a nagy felhők mennek! Jaj, de magasz ég. a szép csillagos ég . S amint a dal véget ért, eltemette arcát, és zokogott csaknem álló egy óráig. Elcsendesedve néztük, és mindenki azt gondolta: lányságát siratja. Még én is, pedig sejthettem, mit mondhatott neki a lejátszott dalok egyikemásika. Emlékeztem, sokáig emlékeztem erre az estére, de aztán kiment a fejemből. Még a lemezekről is megfeledkeztem, bár egy idő. múltán viszszakerüítek hozzám: — Minek — sajnálkozott zavartan Jula —, minek ez nálunk, ha úgysem tudjuk megszólaitani őket, játszó gép híján. Az esküvő után következő esztendőben ikreket szült Jula a Jász utcában: egy fiút s egy leányt. S nagyon örült nekik. Emberét elvitték a háborúba — s hamarosan az értesítés jött, hogy olt is maradt: megette a nagy. jégfogú visszavonulás. A két gyerek a rokonok, az utca, a barátok jóakaratából és Jula dolgos kezei nyomán mégis felnevelödött. De aztán történi egy és más a jász utca környékén is. A fiú esztergályos lett, úgyszólván az apia helvén. A leány — a kis JuYa — pedig leérettségizett, és gyógyszerésznek készül. Éppen férjhez menendő volt, amikor húszévesen elémbe került, erősen hasonlított a húsz év előtti Julára, s ugyanazt is kérdezte, kérte tő'iem: — Feleséágül kér egy tanár, s tanácsra várok, mit legyek. A legidősebb rokon szerepében most is csak egyet kérdeztem:. — Szereted? Felvetette fejét, és gyors, határozott biccentéssel mondta az igent, s azt is: még nincsen lakásuk, de hát. .. Fejére tettem rokoni kezemet, s anyja felöl kérdeztem. A vidám, boldog arc elkomorodott. — Anyuka nagyon sokat ha'ilgat. Nem látjuk soha nevetni. S ha bántódás éri napközben, akkor éjjel álmában énekel. — S mit énekel? — kérdeztem. Ezt azonban kis Jula nem tudta megmondani. — Olyan különös dallama van, s mintha se'iypítene anyuka közben, s amikor felébred, semmire sem emlékszik, vagy nem akar emlékezni. Csak még szomorúbb. Ű, istenem, ha ebből ki lehetne gyógyítani! Mert ez szörnyű. S hogy senkinek nem mondhatjuk. Még a vőlegényem sem tudja. Láttam, a két testvér semmit sem tud anyja szülőfalujáról, és semmit a keltejük születése e'iőtti időről. — Figyeljétek meg a dalt — kértem kis Julát. Valamivel, alig egy héttel esküvő előtt, melyre én is hivata'ios voltam, értesítést hozott a leány: