Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-30 / 35. szám, Vasárnapi Új Szó

— Vagy kétszer megint énekelt. Nagyon figyeltünk! De most sem lettünk okosabbak. Valami hegyekről, völgyekről susogott, és tele volt esszekkel meg essekkel a beszéde. Ha ő nem is, én valamivel azért okosabb lettem híradásától. A maradék hétnek néhány napját azzal töltöttem, hogy ajándékul beszereztem azoknak a régi lemezeknek a mását. Gondoltam, ha az anyának jó volt, a lányának Is jó lesz efféle ajándék. Végig búvárkodtam minden antikváriumot. Rá is bukkantam nagy nehezen vagy hatnak a lemezére, de el nem adták, hát szalagot csináltattam róluk. Amelyikre leginkább szükségem volt, azt szerencsére köztük találtam. — Magnó lesz? — kérdeztem a vőlegényt. — Csakis az lesz — felelte a tanárgyerek. Az esküvővel s a lakodalmi vacsorával nem sokat törődtem. De valamikor éjféltájt a rokik és a csacsacsák között helyet kértem ajándékommal a magnón. Kezem megállt, amikor indítani akartam. A dalok selypítő szövegére vajon nem fog-e derülni majd a nagyrészt fiatalokból álló vendégsereg? Ha valaki felnyihog, halálosan megsértődöm. Jula nevében. Meg kellett előznöm a botrányt okozó nevetést. — Tud-e még cángószon, Julácka? — fordultam az örömanyához, aki bánata mellett már olyan pesti aszszonnyá vált, mint akármelyik Jász utcai asszony. — Tudok há, eiszen ekkicikét — derült egyszerre Jula —, de má nem eröszt, mett keveszett, mett szoha nem hallok szenkivel cángószon beszílleni. A fiatalok figyeltek és hallgattak. Egyetlen mosoly sem nyílt. S akkor én ráeresztettem a gépre a szalagot. S jöttek dalaikkal a csángó öregasszonyok. Sziszegtek, selypítettek édesen, szívfacsaróan, s gyönyörű hangjukon a bánatról, erdőről, patakocskáról s szerelemről zengtek, s minden dal után bemutatkoztak: dúdoltam én ... megmondták az életkorukat s azt is, hogy mindez hányban történt. Azt a két éneket, melyről már eredetileg is lemaradott a „dúdoló" neve, utoljára hagytam. — Édesanyám hangja — sóhajtott meredt szemmel Jula éppen úgy, mint menyasszony korában. S szeme szárazon dermedt a pergő szalagra, mintha nem akarná mégsem az akkori lemezt felismerni a hangján, vagy a szalagot nem hinné, hogy ugyanazt énekli. Aztán következett az ö hangja, amílyekben húszéves magára ismert. Hegyek-völgyek zengnek, a nagy felhők mennek, jaj, de magasz ég, a szép csillagos ég, Mommeg rózsám, szeretsz éngem-é? Ha szereted rózsám, velem életedet, fogd a jobb kezemet, úgy beszélgess velem. Az első szavak nyomán vártam, mondja-e: „Az én hangom! Én is így kezdem mindiég!" Nem mondta. Nem szólott semmit. Csak az első hangok után megindult lassan a szeme, s folyt, folyt egyre. Gáttalanul és takpratlanul. Pergett az ölébe, s nem nyúlt fel kezével, hogy; egyet is eltöröljön a sok gyöngy közül. ilyet még nem láttak ezek a mai fiatalok. Nem láttam én sem. Ilyen megeredt könnypatakot. — A faluját siratja — magyarázta halkan nekem a vőlegénynek egy finom szavú tanár kollégája —, így zúdul a lélekre a gyermekkor emlékezete! Én azonban jól tudtam, egyéb is tört fel ezzel a sós és keserű forrással: a szerelem, az első, hivő szerelem! Benedek! Az én kalandos, hűtlen Benci bátyám, aki után hiába vándorolt ily messzi egy leány! S aztán a két gyermek apja, akiben, lám, ugyanvalóst hiába bízott, mert nem jött haza ő sem, s akit hiába szeretett meg utóbb olyan erősen. Ügyszólván halálában ... Vagy fél esztendő múltán találkoztam az ifjú menyecskével. (Nemigen kereste azóta a „legidősebb férfirokont"). Virágzott, ragyogott! Ö, hát mikor is ne ragyogjon, mikor is ne virágozzék a nő, ha nem félesztendős asszöny korában! — Anyád? — kérdeztem, amint kifogytam a dicséretekből — énekel-e még álmában? Ha sérelem éri? Kisjula meglepődött, minden egyébre inkább készült, de erre az egyre nem. Ingatta fejét, s elmélázott, mint aki hazudni mégsem akar, hát utánajár a dolognak, legalább a fejében. — Nem — felelt végül —, nem. Azóta egyszer sem énekelt. S én azt gondoltam: vagy örökre kisírta magát a lakodalomban, vagy mostanában nem érik álomba nyilalló bántódások. Ferdinand Gabaj: BIGSKA Kérem, olvasd el ezt a néhány sóhajomat, vagy lapozz tovább... de nagyon örülnék, ha beleélnéd magad akkori helyzetembe: A klerofasiszta 1944-es év augusztus végét írtuk. Egy század parancsnoka vagyok, kétszáz katonát irányítok, hadállásokat ásunk a Kárpátokban a Szovjetunió elől „rugalmasan" hátráló SS-eknek. Megszöktünk ez elől a kolaboráns munka elől, négy század, tehát egy zászlóalj, éjszakai vonattal mentünk, a mozdonyt hasábfával fűtötték, BB-ben jelentkeztünk. Ugyanazzal a szerelvénnyel StreCnóba vezényeltek. Végre otthon voltam és nekem az a vágyam támadt, hogy három hónap után dunyha alatt aludjam ki magam. A lejtőn csákánnyal és lapáttal feltúrt földecskék, lövészárkok díszítik, alatta út, folyó és a vasútvonal. Gyerünk, kopogj be a vasutas házikójába. Köszönj, kérjél szálást, a pisztolyodat szorítsd a csípőd mögé, simítsd le bajuszodat és szólalj meg egészen természetesen: én vagyok én, maga maga — engedje meg hogy maguknál aludjak, úgy mint otthon az özvegy anyámnál... A szürke egyenruhás vasutas ádámcsutkája olyan bizalomgerjesztőén mozdult meg a kigombolt ingnyakban, hogy végig hallgattam, mintha nem lenne nálam pisztoly, bocsánat, most nem parancsolok ... Hallgatom őt: nézze, hét pulya, az asszony és a nagyapa ... és ez a túlzsúfolt szobácska hivatalos helyiség. A nagyapa átvette a szót, ha valóban száraz hálóhelyre van kedvem és ha ... nem haragszom meg, akkor, a katona, nézze, ott kitűnően kialudhatná magát. Megsimogatta hatalmas szürke bajszát aztán hirtelen kimutatott az ablakon: ott, a szénában. A kertecske végében megláttam a pajtát, zsindelyezett teteje volt, a négy telefonpózna feléig ért a széna, a gerendához létrát támasztottak. Készségesen beleegyeztem, örült a lelkem, hogy valami puhán nyújtózkodhatom ki. Igen, helyeseltem az öreg embernek a jó tanácsáért, a gazdasszonynak a bögre te-í jért, a vasutasnak pedig a házigazda férfiasságáért. s. Reggel majd jelentkezem, kipihenve, mintha dunnában aludtam volna! Stefanko, Stefanko, mondtam őrzőmnek este, amikor a nap már véglegesen a sötét éjszaka leple alá bújt: tűzd a szuronyt a puskára és gyerünk, megmutatom hol őrzöl engem. Ütközben kioktattam, mikor nem szabad felébresztenie és esetleg mikor rázzon föl álmomból, az ember ilyen időkben igazán nem tudhatja mi vár rá, még akkor sem, ha tábornok lenne. Alszom. A szénában. A ködszitálás cimbalommá varázsolja a zsindelyt. A gyógyfüvek markózisa alatt kitűnően alszom. Az éjszaka nem kotlós, a héja csőrével tépi az idegeimet, ti-ti-ta ... Narvan, fehér lovam, szempillámat rugdosod. Hollóvá változjál? Fejem szikrázik, ti-ti-tá... Zászlóalj-parancsnokság? Inkább ne Ittam vólna anyatejet, sükétülnék meg és — aludnék. Másik oldalamra fordultam. A lövészárok menti tüskék szempillámat és arcomat szürkálják. Arcom rángatózik, a füvek illata orromat csiklandozza és akkor... az ágyuk torka halált okád a hegyekre. A fasisztákra és a félkelőre egyaránt... Nem, nem szabad, hogy sok felkelő vessze életét, megboldogult katonáim feleségei és hozzátartozói elátkoznának ... Hirtelen mozdulattal kiugrottam a szagos szénából. Lefelé igyekeztem a létrán. Lábammal hozzáértem a harmatos Stefanhoz; értsd meg Stefanko, katonáim áznak ... Reggeli helyett fejemre csapom a rohamsisakot, Štefan szuronya d-durba csillog, amikor hirtelen a kerítés felé céloz: Állj! Megtorpantam a létrán, valóban, valaki a vasúti őrállomás felől a kerítés mellett lopakodik. Állj, ismételte meg kísérőm, a célra irányított puska szuronyába határozottságot szugerálva. Várj, suttogom, mivel az ismeretlen továbbra is óvatosan végig tapogatja a kerítéskarókat, mintha számolgatná őket, Átugrottam a mocsaras rét árkán: a harmat benyálazza bakancsomat, térdemmel ellököm Stefan fegyverét; híres leszek, élő besúgót fogok el! Nézd csak, egy kisfiú. Hallod, mit csinálsz itt? Hallasz? Még a nap sem kelt fel, ágyban a helyed... A fiú csevegni kezd, hm, a nap nem kel fel, nekem az teljesen mindegy tiszt bácsi, hiszen én vak vagyok ... Arra akarom kérni, fejezzék be a háborút, én úgy mint tavaly el akarok menni a vakok iskolájába, már harmadikos vagyok, Lőcsén vár két jó barátom. Még sok mindent elmondott volna, de én karomba kaptam, mutasd, mutasd, valóban vak vagy? Ügy viszem, mint egy sebesült katonát és leültetem az őrház mellett a körtefa alatti padra. És valóban ... szeme szorosan összecsukva, mint gomblyukak a mellényen. Egyik kezemmel a kisember hátát, másikkal homlokát simogatom. Hogy hívnak? Milan. Meséld el Milanko, hogyan és mikor ... veszítetted el látásod, ölemben ül; remegő térdemmel érzem nyugtalanságát. Ezt — bök mutatóujjával arca felé —, magam szúrtam lei, ott, azon a meredek helyoldalon, amikor ötéves koromban szánkóztam. Már nem is tudom hányadszor csúsztam le. Nevettem, milyen jól száguldók, pedig a mama mindnyájunknak megtiltotta, hogy ott csúszkáljunk, azt mondta, vigyázzunk a lenyesett mogyoróbokorral A pásztorok levagdosták ágait, és én egy ilyen ág csonkjával szúrtam ki szemem. A faluban kezdtem első osztályba járni, két kilométerre innen, de a gyerekek iskolába menet és hazafelé is gúnyoltak: világtalan vaksi, mutatóujjukkal bökdöstek felém, és egyik délben, éppen szerda volt, valaki meglökte az egyik gyerek könyökét és az ujjával kibökte másik szemem is ... Milanko vigasztalt, eltalál ő a kúthoz Is, ha friss vizet akar, epret is szed a mogyoróbokor alatt... Igazán arra kérem katona bácsi, fejezze be a háborút, apám akkor elvihetne osztálytársaimhoz. Ügy tudom, az alagutat két vonattal torlasztották el, hogy az ellenség ne jusson át.,. Megsimogatom a kis vakot, de mit segítek ezzel a napnélküli sötétségen? Nagyon szeretnék valamivel örömet szerezni neki. Kezem tehetetlenül zsebembe csúsztattam, megvan, neki adom bicskámat. Zavartan tenyerére teszem, ha akarod, legyen a tied ... Megsimogatja, egyre gyorsabban simítja, mint a folyó a halat, és én közben arra gondolok, hogy a kés számomra nagyon fontos: ezzel faragom ki ceruzámat, amikor a jelentéseket írom, kenyeret szelek" vele, esetleg szalonnát vágok... És Milan örvendezik: nini, két kése van, és dugóhúzója is; bácsika milyen színű a kése? Ezüstös, de nem az enyém, hanem a tied! Felkiáltott, hogy valóban neki akarom-e ajándékozni. Barátocskám, már nem ajándékozhatom, hiszen három perce a tied. Bácsi, érdemes volt ilyen korán felkelnem, örvend Milanko'. Valahol az alagút felett ledördülnek a géppisztolyok. így most felkelő vagyok bicska nélkül... Sebaj, Stefannak éles a szuronya, kifaragja ceruzám, leszeli kenyerem. A kisfiút elvittem az őrház ajtajáig; a bicskát tenyerében szorongatta. Még annyi időm volt, hogy az öreg embernek megköszönjem a szállást... Már véget ért a háború, éppen pénzbeváltás volt, bizonyára emlékeznek, öt koronáért egyet adtak. Üj hetven koronát szorongattam a kezemben, mit is vegyek érte, járt az eszemben, de nem sokáig, mert a vaskereskedés kirakatában egy éppen olyan kést láttam meg, mint a Milankóé. Beléptem, megvettem, simogatom a bicskát — úgy mint régen Milanko; nagyon jó érzés töltött el: mindkettőnknek egyforma bicskája van! Nemrég a felkelés évfordulóján Strečnóba látogattam. Pontosabban arra a hegyoldalra, ahol árkokkal szeltük át a földecskéket... Kedvem támadt, hogy elmerengjek azokon a beszédeimen, .melyeket a katonákhoz intéztem a hazafiságról. A lövészárkokat már nem találtam, a földecskéket sem; a szövetkezet lent vetett a hegyoldalban. Már virágzott, a tó vizéhez hasonló kék rengeteg fölött a felhőtlen égbolt, hirtelen ötletem támadt, lefutottam, keresztül az úton és a síneken a vasúti őrházhoz. A sötétszürke egyenruhás alacsony vasutas nagyot nyelt, amikor meghallotta mi járatban vagyok. Igen, az öreg ember már régen a túlvilágon van... És Milan? Már nős, világtalan élettársat talált magának. Mindketten kitanult zenészek, ő zongorista a felesége hegedűs, Árvában tanítják zenére a gyerekeket. Zene, ragyogd be mindkettőjük életéti 1L r •' -,, «,y LŰRINCZ GYULA RAJZA.