Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-23 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó

EGRI VIKTOR: MINIATŰRÖK "T A MEDVETANCOLTATO Azt hittem, ez is eltűnt, mint gyermekkoromnak annyi más kedvessége, a füles játék, a diaboló, mint a mai bélokról a francia négyes vagy a kisvendéglők asztaláról a fogyasztók diszkréciójára bízott sósperec. Nem tudom, volóban így van e, vagy csak én nem látom már, de mintha a mai gyerekek már nem bigéznének a réten, nem gomboznak, és nem golyóznak; évek múltak el, hogy a téren pörgő csigába botlottam; ma csak labdát rúgnak minden üres tériégen, kócból, pamutból, keménygumiból valót vagy igazi futballt. Azért lepődtem meg annyira, amikor a szitáló esőben, a lucskos ázott utcán égy csapat gyereket láttam tolongani egy hórihorgas ember körül. Boldogan nevetve topogták körül a ragyaverte mócot. Piszkos csörgőjén dobolt és valami zagyvalék nyelven énekelt hozzá mély torokhangján, amelyből csak annyit értettem: hoppla, hoppla, hoppszasza! Nagy barna kárpáti medve cammogott áz oldalán; szakasztott olyan, mint amilyennel gyermekkoromban jártak a rikítóruhás oláh cigányok. Vékonv karika volt a medve orrában,, az ember láncon tartotta, és egy furkósbottal noszogatta táncra. A medve nagy kelletlen két lábra állt, most egyszerre ijesztően magas lett, majdnem a hórihorgas válláig ért, és nagy, bús bozontos fejét himbálva, váltogatva emelte lÁbait: táncolt. Amolyan őserdei, lassú ütemű charlestonnak tűnt ez a medvetánc. A gyerekek nevettek, a mőc a csörgőt verte és tányérozott, aztán tovább ment néhány házzal, és megint elölről kezdte a táncoltatást. A medve úgy járt a nyomában, mint egy megrugdosott kuvasz. Ijesztően nagy volt így is, de oly megroggyantait szánalmas az orrába fűzött karikával és a lánccal, bozontos barna szőrével, az idomtalan fejével, hogy egyszerre nem értettem a nevetést, amelyet megjelenése keltett. Amikor megint két lábára állt, egy pillanatig úgy rémlett előttem, mintha valami emberi volna az arcában. Talán a szomorúság tette ezt; magányos emberek tudnak csak így nézni. Egyszerre eltűnt orrából a karika és a vékony lánc, amit az ember a kezére fűzött, két-három lépéssel mindig előbbre tartott, és most mintha ő hurcoltat volna magával a gazdáját, a villaszerű, koromszín bajszú- hórihorgast a furcsa madárfejével, amely a csörgő ütemére meg-meglendült sovány nyakán. A gyerekek nevettek, azt hiszem, inkább a mócon, aki most mintha az orrába fűzött karikával követte volna a medvét, s én úgy éreztem, hogy a medve csak helyette táncolt, szánalomból és okosságból, talán fölényből is. (1925) VIG HALÁL Jöttem a napsütésbeij a fürdő felől, valami halk ének" motoszkált bennem, furcsa érett muzsikája a búcsúzó nyárnak. Amint befordultam a Fő utcába, hirtelen megszakadt bennem a dal: temetési menet közeledett. Árnyék esett rám egyszerre és beborított. A menet lassan mozgott előre; a lovak egykedvűen cammogtak, a bakon ráncos arcú gyászhuszár ült, inaszakadt vén cselédje mesterségének. Fekete volt az egész'kocsi, ládaszerűen csukott és ezüstszegélyes, s néhány ember bandukolt mögötte. Már látom barna képükről: cigányok. Kicsit hebehurgyán botladoznak a kocsi mögött, kereszt, pap és muzsika nélkül: néhány feketekendős színes rokolyás asszony, vállyogvető cigány, falusi zenész kopott szalonkabátban. Nem nagy eset lehet: meghalt egy rajkó tüdőbajban, jobb neki, megyek is tovább, de ekkor újra meg kell állnom: az utolsó sorban egy ragyogóan fehér fogsor villan, nevetés buggyan és tovább száll, valaki kacarász, mintha csiklandoznák, hahó, mi ez, mi történik itt? Surján legényke fekszik sápadt orcákkal a fekete ládában, négy deszka közt sárgán, mereven és visszahívhatatlanul, hahó cigányok, hazudik tán a dal? A pécskai cigánysoron nagy a sírás-rívás . .. Hazudik, mert jó hallom: a ka&j már az első sorig ömlött, ahol a két szüle ballag és íme, nevetnek ők is. így volt: a gyászhuszár ostora csattant, a láda mintha gyorsabban görgött volna az úton, és a barna sereg szinte ütemben vonaglott mögötte. Egy pillanatra úgy rémlett, mintha fürge lábbal valaki bokázna köztük, de ez nem bizonyos, csak a nevetés hullámzott újra vissza. Kevesebb lett egy éhes szájjal a nagy család, a halott nem kér enni, kevesebb a gond, surján legényke, jobb így, vidám ez a halál, estére víg nótát birizgál elő a vonó. Nem tudom, hogyan történt, miiéle íurcsa képzelgés vett rajtam erőt, de az eK vonuló menettel elhagyott minden árnyék, s megint ének motoszkált bennem halkan, valami furcsa érett' zenéje a nyárnak é6 ballagva tovább az úton, amerre a víg menet elvonult, és kedvem lett volna, hogy én is felnevessek, mint a két szüle a fekete láda mögött. (1926) • Fayumban a régészeti ásatások,közben rábukkantak Izisnek első színes arcmására, amely a szerelem és anyaság istennőjét fiával Hórussal együtt ábrázolja. • Mexico Cityben a földalatti vasút építésénél a régészek egy azték templomra bukkantak, s egy gúla alakú imaházra, melynek alapja 4X5 méter és magassága 2. méter. A templom belsejét a szél istenéi ábrázoló kék és vörös freskók díszítik. • Taskent déli részében üzbég archeológusok 2000 éves agyag szobrokat találtak. A színesre festett figurák harcosokat, zenészeket meg szatírokat ábrázolnak, s jellemzik koruk embereinek ruházatát és fegyverzetét. Ä "5 >0) c o NI X3 S UJ VERSEK Urr Ida: MIT VITT JEL A VÍZ? Azt a diófát, omit ncgyapám ültetett s az érettségi fényképemet, egy kottát amit nekem ajánlott egy híres zeneszerző s ha még egyszer ugyanott ugyanaz a hold feljő, nem találom a régi árnyékokot a téglák tudom jobbak lesznek újak és én szeretem az újat de az ablakkeret más lesz a víz kimosta o múltat alólam van új házam új nyájam új holdam de az állatok menekülő szemét látom és tengert a fakoronákon vizet vizet vizet melyben nem marad meg az emberi lábnyom s o hullámok mint kérdőjelek forognak a vámon. Szitási Ferenc: NAGYAPÁM Mintha a föld szállt volna az égre, fényrudokká nyúlik a határ, s egy sistergő boglya tövében füstölög nagyapám. Hátán ezüst-pénz villog, Nem is nyúl érte, őrzi o háztető-titkot fejszéje éle. A szögzsákba gerendát bújtat, bajszán lóg a zápor. Gyalul, mér és lyukat fúr felém az elmúlásból. FA-NAGY ESTEK A kövekben öklöm: elfér bennem a folyók partja, a cseppfolyós ég az aranyködöt fa-nagy estékre havazza. Felgyullad a víz. Füstölög a holvilóg álma, a fák szelet ráznok az ágaikon alvó tájro. Homlokomon hasas koporsóban fekszik a sötétség A csecsszopó bokroknak még viMog a b<5re, s harmat-zene hull a bennem recsegő háztetőkre. Anfcslfy István: LEHAJOLVA A FÖLDIG Nem volt még ideje alkonyi árnyak bódulatának, s mennyit ütött a torony hangja, számolni se keltett. ... Én kerültem-e el, vagy - engem a csillageső? Hol hullt el aranyam, hol bujt el örömöm? Tengerpart kövein már csúf hüllők sorakoztak, rám bámultak üveg-szemeikkel, mégis a gyér fépyben, ami rám hullt - s azt napod adta - a vízből kortyoltam, lehajolva a földig .. t" 1 El?