Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-23 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó

E?* S uralkodnak már, a kemencében tücsök szállásol, de a fala még hófehér. Ö meszelte mindig, Árvái nagyanyó, mert a menye azt mondta: Senki se meszel iiyen szépen, édesanyám. Megvakulhat, aki csíkot keres a meszelője nyomán, akkor se talál... Ott a kút beomlott torka s a derékba tört kút­ágas csonkja. Korhadt volt, azon az éjszakán, melynek hajnalán megszólította a fia, előbb fel­szaladt az ostora, azután kettétörte a szél. A ta­nya fejfája lett belőle. A bodzabokor is megma­radt, nyílik, s a kert virágmagvai, hagymái is köszöntik a tavaszt, de a gyümölcsfákat kivetet­ték a télen. A nagy diófát, az árpaérő körtét, a potyogó szilvafákat s azt a haszontalan nagy meggyfát is, ami örökké virágzott, de teremni sohase termett... János, a fia hetek óta zavart volt. Kati, a menye is zavart. A postás leveleket hozott, a ta­nárnő unoka naponta kijárt az urával, s a Köles koma fia, az elnök is átjött: Mi lesz, Jani Bá­tyám? De neki nem szóltak. Akkor éjszaka egyre forgott a fia, a menyecske is forgplódott, s amikor ő a harmadik kakasszó­kor felserkent, megszólította Jani: — Jó reggelt, édesanyám. — Adjon isten nektek is. — Egészségére az éjszakai nyugodalmat. — Nektek is. Jani rágyújtott, és újra kezdte ... — Édesanyám ... — Mondjad — Máma lebontjuk a tanyát. Pistáékhoz, a vöékhez költözünk, míg a ház felépül. A portán már a tégla ls, a mester is megvan, a rávaló ls ... Kati segített az urának ... — Nagy házunk lesz, édesanyám. Három szo­ba-fürdőszoba-verandás. Katicáék is odaköltöz­nek . . . Naponta fürödhet, édesanyám, templomba ls járhat... Ott lesz az nem messzire ... Nem szólt. Minek ott szólni, ahol már mindent elvégeztek mások?! S talán azt se tudta, hánya­dán tart. Templom, unokák, dédunokák. Kicsike büszkeség is: szép házunk lesz. Olyan, .amilyen a bírónak se, régen. De a szíve is elszorult, mert egyszerre sokféle érzés kért benne szállást. — Mit szól hozzá, édesanyám? — kérdezi Jani. — Elvégeztétek nélkülem, csináljátok hát vé­gig. — Nem szól ellenére, a magáé a tanya? — Legyen az akaratotok szerint. Csak amikor omlott a tető, kifordult helyéből az ajtó, az ablak, a holmit meg a püfögő vontatóra hordták, akkor eredt el a könnye a haszontalan meggyfa alatt. Tele volt a vontatókocsi, másod­jára is fordult, de az ő negyvennéhány esztendő­je mégse fért el rajta. Az itt maradt, akkor is, amikor őt az elnök sárga hintójára segítették. S talán most ezekhez az esztendőkhöz gyalo­golt vissza ... Körültopogta a fehér falu omladékot... Itt egyszer Jani leverte a nagy Iábaujját... Nagyon leverte... öt pöfeteggomba porát is fel­szívta a vér . .. Itt, a szabad kémény torkában tartotta Jani a tilalmas, kommunista könyveit, amiket a csendőrök is kerestek. Azt mondták: Adja elő, ne akarja, hogy megtalpaljuk a mezít­lábát, vén banya ... Nem adta elő ... Ide a diófa alá ásta el Katival a három zsák lisztet meg az oldal,szalonnát, amikor a front a határba ért... Mindenki ásott akkor. El is áztak a zsákok, mert magasan állott a víz... Azért kenyér lett a lisztből, csak laposra maradt, nem vetett púpot a háta ... Ott lógott a János katonaképe ... Ott a két ágy állott... Ott a kanapé ... Ott a sublót cseléd­béréből vette... Elvesztek azok is a tűzrevaló között, mert a három szoba-fürdőszoba-verandús nagy házba szép új bútor került Nagyon fáradt lett egyszerre, s leroskadt, a bodzabokor mellé, arra a darabtéglákból rakott csomóra, ami nem érdemelte meg a fuvart. A szí­ve a torkában vert, s mintha feljebb-feljebb ta­szította volna mindegyik dobbanása ... Nem azért... nem felhányás okából... csak... Jaj, istenem! Megbillent. Egyszer előre, majd hátra, s a nyíló bodzabokor törzse hűségesen megtámasztotta a lejét... Aztán talán hallotta még, amint a tanyai iskola harangja délre csilingelt. Utolsó évben az idén, mert a nyáron elköltözik az iskola is ... A falu­ba ... A tanyák után ... A község közepén sok haranggal harangoztak, így hát az egyházfi, aki az utolsó rendet vágta a templomkertben, csak harmadszorra értette meg, amit Árvái János kérdezett tőle. — Nem láttad édesanyámat, te Bálint? — Dehogynem — felelte a sekrestyés szíves szóval, hiszen ez a jelentős ember tegezte, mint régen, pedig az aranyvállas tiszt fia is a háta mögött állott. — Misén volt, mint szokás szerint, azután meg elkocogott arrafelé ... — Merre? — lihegte Árvái János. — Arra a ... tanyák felé ... A fénye§, fekete gépkocsiba már hárman száll­tak. Árvái János, fia, ifjabb János, az aranyvállas alezredes és a láthatatlan harmadik, a sors... A tiszt szólalt meg, hogy a sors hatalmát meg­törje ... — Mi volt nagyanyámmal, édesapám? — Nem lelte itthon a helyét... — De hiszen mindene megvolt... Árvái János mélyről sóhajtott... — Álmomban én is a tanyával bájolok, fiam, pedig én tudom, hogy mit miért, meg hogyan... A napfényben nevelkedett fiatalember nem ér­tette, csak megvonta a vállát. Nyolc kilométer gépkocsin különben ls csak néhány pillanat... A fehér romfalak elővilágítottak a tavaszi zöld­ből ... Árvái János nagyot kiáltott... — Édesanyám ... édes _.. anyám... Fecskék köröztek az omladék fölött.. Csicsereg­tek. A fecskék minden tavasszal visszatérnek ... '— Édes ... Fele kiáltás Arvai János szájában maradt, mert, meglátta a virágzó bodzabokor alatt a holtat. Csend volt, s díszes, illatos, májusi színpad a föld, melyen szavatlan játszódott a dráma... Amit végig kell járni, ha tragédia is, hogy a világ előremenjen. SÖRREL, BÉKÉBEN Szerda. Délután. Ilyenkor senki nincs a folyóparton, az emberek dolgoznak, a határ te­le van pótkocsival, aratógéppel, csak én ülök itt egyedül, a bokrok árnyékában, az erdővel párhuzamosan négy-öt, egyre kisebb átmérőjű tehénlepény bozsog a melegben, legyek, ka­ticák, darazsak, bögölyök züm­mögését, hallom, kockás pok­rócomon apró szárnyashan­gyák másznak, tízpercenként lesöpröm őket, aztán újra jön­nek, felkapaszkodnak a hátam­ra, csípnek, újra lesöpröm őket, utána bódultan felkönyökölök, látom egy lány jön a fák kö­zött, odamegyek a folyópartra, ugrás a vízbe! Körülményesen kibontok az iszapból egy sörös­palackot, lemosom róla a sarat, pontos ívben feldobom a partra a fű közé, felkapaszkodók, s ahogy felbukkan a fejem, lá­tom, Teréz ül ott a kockás plé­den, cipői és piros szalagos szalmakalapja az egyik redves fatönkön. Némán alig észrevehetően bólintott, míg a sörösüveget tö­rölgettem a fűbe, láttam vala­mit keres a ruháim között, — mutatta is — szájához emelt mutató és középső ujjával, hogy cigarettát kér, mondtam, nézze meg a farmedzsekim zse­bében, úgy emlékszem, odatet­tem, rágyújtott, cigarettáját le­tette egy tuskóra, futrinkák és fülbemászók menekültek ré­mülten a parázsló dohányrúd közeléből, áthúzta a fején a ru­háját, megigazította virágos melltartóját, aztán újra ujjai közé vette a cigarettát, én köz­ben a sörösüveggel próbálkoz­tam, nem volt nálam bicska sem, végül sikerült lefeszítenem a kupakot fogaimmal, megkí­náltam, Terézt, a sörből, kor­tyintott belőle néhányat, aztán letette egy repedt fatönk mel­lé ahová szalmakalapja árnyé­kot vetett, majd felállt és ösz­szegöngyölt szoknyájával elta­karta az italt, hívott menjek fürödni, jó, mondtam, s csak ültem tovább, néztem őt, a ki­álló gyökerekbe kapaszkodva kúszott lefelé a meredek parton, gyere, mondta még egyszer hátravetett fejjel, láttam ott áll térdig a sodrásban, combjain fehér tajték, gyűrűzik körötte a víz, aztán elment a kedvem a fürdéstől, visszabattyogtam a kockás takaróig lefeküdtem és hallgattam a víz csobbanásait. Mikor Teri kijött a folyóból, láttam, hogy egy barna folt van köldöke mellett a basán, lassan átlépett felettem, nedves bőre hozzámért, barna hajából csöpögött a víz, a hátamon éteztem, mikor látta, hogy meg­mozdulok, elfutott az erdőig, kissé oldalra dőlt, hogy egy út­közben felkapott száraz gallyat hozzámvágjon. Kapd el, kiál­totta, s mikor látta, hogy fel­térdelek, már repült is a bot, én újra visszadobtam, így ját­szottunk egy ideig, aztán mikor megúntam, és éppen rajtam volt a sor a fadarabot átdob­tam a hátam mögött, bele a habokba, Teri arca megnyúlt, felvette a megsértett ember pó­zát, hülye vagy; mondta dü­hösen mialatt öltözött. Látta, nyugodtan fekszem, az ösvény szélén leszakított virágokat: margarétát, habszegfűt, bojtor­jánt hajamra szórta, topogott, köröttem, nevetett, újra szaladt virágot tépni. A virágokról, szir­mokról jutott eszembe tegnapi álmom: egy sárga rozoga desz­kaládában egy kis szigetre ve­tődtem, gyönyörű meztelen iáiy jött felém, fehér volt, Nauszika­ának hívnak, mondta halkan, aztán felmutatott az egyik templomtoronyba, én láttam mindent, mert a hatalmas to­rony üvegből volt: lepkék száll­tak a harangokba, rárepültek a harangnv telvre, pödörnyelvük­kel gyűjtötték a harangszót, majd a harangszót elvitték a ­virágokba, én csak csodálkoz­tam némán, Nauszikaá pedig köhögött, s ezért elkezdtek hajladozni a virágok, és kely­hükből lassan áradt a harang­szó. Persze, csak álom volt, a szirmokban nincs harangszó, egy versben vagy éjszakai álomban azonban valóság, any­nyira megszokott dolog, mint a szerelem, vagy a délelőtti nyugtalanságom, nem bírom ki otthon, szétszórom a könyvei­met, a szennyes ruhák * között megkeresem a szatyrot, beledo­bálom a törülközőt, szappant, egy szelet zsírpapírba csoma­golt kenyeret, elindulok a folyó­hoz, rugdosom a göröngyöket a rossz kocsiúton, ma is így volt, délfelé pedig megjött Húrny,úzó egy vacak csónakkal, trikómat lengetve ordítottam, hogy észrevegyen, összekotor­tam minden zsebemet, találtam egy kevés aprót, megkértem Húrnyúzót ugorjon be a faluba sörért, egy óra múlva vissza­jött, erőlködve evezett szembe az árral, majd mielőtt elment itthagyta cigarettáját, valahová sietett; mondta, vasárnap felnéz hozzám, újra egyedül maradtam, heverésztem, de jött Teri, örült, hogy itt talált, a múlt hónap­ban Berlinből hoztam neki egy zöldgatyás paprikajancsit, kis barna pipával azóta vidám, mi­kor meglát. Otthon ütődött ap­ját gondozza, hetenként két­szer megmossa a lábát, eldug­ja előle a bort, de az öreg el­támolyog a szomszédba kunye­rálni, leissza magát, három de­citől már tökéletesen részeg, hazamegy, leül az ágy szélé­re, jönnek a furcsa rohamok, Teri előveszi az orvosságos fio­lát, két tablettát beletöm az apjába, az öreg krákog, hörög egy ideig, de percek múlva már csak a szuszogását hallani. Én ott ülök egy széken, Teri sza­ladgál, elrakja az orvosságot, odajön hozzám, simogat, átölel, míg lassan lecibálom a ruháit, kuncog, aprókat harap a ka­romba, éjfélig heiitergüzik, a szoba másik végében alszik az öreg Tódor, aztán fáradtan li­hegünk, törülközővel itatjuk fel egyjnásról a verejtéket, utána jön a szipogás, sírás, Teri kö­nyörög, vegyem őt el feleségül, tiltakozom, mondom először le kell szolgálnom a katonaságot, aztán elveszlek kis máriateré­ziám, majd kezdődik a kunco­gás, nevetés, rajtam a sor el­mesélni, mi volt Mária Teréziá­val, s én mesélek a csődörök­rő'i, katonákról, nimfákról s mindenről, ami eszembe jut, felöltözünk, kimegyünk a kert­be, beszélgetünk, sietnem kell haza, nagynéném felül az ágy­ban, káromkodik, megint nem jöttél haza időben, a villám üssön a szívedbe, bezzeg ha a szüleid még élnének, nyugodja­nak békében, űgy elseggelné­nek, hogy napokig emlegetnéd. Egyszerre jókedvem lesz, az ablaktáblákat rázom, máriater­ka, máriaterka, visítok teli to­rokból, Borcsa nagynéném az ágy, oldalát veri, hagyjál dög­leni, te szívtelen dög, kizavar az udvarra, fogom a rövid fa­létrát, felmászok a szénapad­lásra, tapogatózva keresem a vastag zöld katonakabátot, be­lebújok a szénába, hallgatom egy ideig az egerek motozását, lassan elalszom. Meleg van, eszembe jutnak a harangok és a virágok, fel­öltözöm, begyúrom takarómat a szeniorba. Teri ugrál előttem, az erdő közepén elkapom há­tulról a karját, megáll, mi van, mit akarsz, mondom, valami van a hasadon, a hasamon? csodálkozik, melyik, hasamon, hát a hasikádon, a köldököd felett, felémfordul megemeli a szoknyáját, fölhúzza egészen a melléig, itt, mutatok a barna pettyre, ja, mondja nevetve, anyajegy, leveszi kalapját, s maga mellett lóbálva elindul, sietek utána, visszafordul, tu­dod ezt, mutat a köldöke mel­lé, tudod sötétben nem látni, és ujjaival rendbeszedi a haját. Teri felágaskodik, kis teste megfeszül, a kulcsot keresgéli, az ajtó azonban nincs bezárva, csikorogva nyílik. Tódor, a kü­szöbön ül, vigyorog, folyik a nyála, a s lány a küszöb felé tart, az öreg összehúzza magát, majd megjelenik az ajtóban Tó­dor feje felett egy rozoga fa­zsámoly, Teri nyújtja bentről, elveszem, ráülök, cigarettát ke­resek, gyújts rá, mondom az öregnek, kivesz egyet, meg­gyújtom neki, ügyetlenül szív­ja, pampog, összenyálazza a papírt, szóródik a dohánvi, az öreg eldobja a csikket mezte­len sarkával tapossa el. Mon­dok valamit, fordul felém, de rágja tovább a körmeit, én szó­rakozottan figyelek, lassan inog a testem, cigarettázom, s az öreg elkezdi, lassan selypítve: egy lába van és fekete, tudod mi az? Nézem Tódort, nem ér­tem mit akar, ő nem veszi ész­re tétovaságomat, mi az, fag­gat tovább, nem tudom, mondom közömbösen, még most sem ér­tem, mit akar, megtörli a száját, idegesen nevet: féllábú néger; tovább kérdez: két lába van és fekete, mi az? Egy ren­des néger, mondom. Tódor ne­vet, ingatja fejét: két lábú zon­gora, javít ki; három lába van és fekete, mi az?, háromlábú zongora mondom, erre furcsa kézmozdulatot csinál, mintha legyeket hessegetne: egy féllá­bú és egy kétlábú néger, ordít­ja diadalmasan: tovább kérdez: négy lába van és fekete, mi az?, két néger, mondom hir­telen, Tódor nevet, sapkáját földhöz vágja, látom ősz haja csomókban lóg, gyorsan kija­vít: féllábú néger és háromlábú zongora, máris előrukkol a kö­vetkező kérdéssel: öt Iába van és fekete, mi az? Háromlábú zongora meg egy néger, bólin­tok, Tódor ölül, hogy nem ta­láltam el, már hadarja is: két féllábú néger és háromlábú zongora; már mondja is az újabb kérdést: hat lába van és fekete, ml az?, két háromlábú zongora, mondom, Tódor bol­dog, hogy nem találtam el, s máris javít: három néger; hét lába van és fekete, mi az kér­dezi Tódor: két három lábú zongora és egy féllábú néger; Tódor belevörösödik, nem ér­vényes a szentségit, nem érvé­nyes, mérges, hogy eltaláltam, Tódi várjál, nysugt öreg, most én kérdezek. A hibbant visszaül, vakarja a mellét, és én azonnal kérde­zek: egy lába van és fekete, mi az?, féllábú néger, vágja rá gyorsan várja, hogy bólintok, s boldogan sustorog be a kony­hába, egy marék cseresznyével jön vissza, eszi magostól és vakarja tovább a mellét. A konyhában Teri főzi a va­csorát. Nevet. VARGA IMRE

Next

/
Thumbnails
Contents