Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-23 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó

NEM AZONO Mottó: „Népről népre, korról korra, olyannyira változtak a jóról és a rosszról való képzetek, hogy egymásnak gyakran homlokegyenest ellentmondtak". „... ami jótétemény egyeseknek, az szükségképpen csapás másoknak, ami felszabadulás egyik osztály számára, az új elnyomás egy másik számára..." (ENGELS) V

an egy régi jó közmondás, amely azt tartja, hogy a látszat csal. Ezt az igen egyszerű népi bölcsességet a filozófia később úgy fogalmazta meg, hogy nincs abszolút igazság, azaz semmi sem az, ami. Minden dolog magában hordja ellentétét, minden dolog tartalmazza az állítást, a tagadást, sőt a tagadás tagadását. Az abszolútnak, az-,,örök"-nek látszó igazságok is csak a viszonylagosan érvényes igazságokból tevődnek össze. rizt azért bizonygatom, mert napjainkban gyakori jelenség, hogy egyesek abszolutizálnak, és azonosnak próbálnak feltűntetni olyan jelenségeket is, amelyek tulajdonképpen szöges ellentétben állnak egymással. Engem a tavaly és tavalyelőtt történt szélsőséges megnyilatkozások láttán az bosszantott legjobban, amikor egyesek párhuzamba állították és egyformának tekintették az 193ö-as és az 1968-as csehszlovákiai eseményeket. A zavaros napokban e hamis analógia — az utcán, a falakra és a járdaszélre mázolva — abban jutott kifejezésre, hogy a „jelszavak" írói egyenlőségi jelet tettek a proletár nemzetköziséget jelképező vörös csillag, és a történelem egyik legsötétebb korszakára emlékeztető horogkereszt közé. E vaskos demagógiára épülő igen megtévesztő „jelbeszéd" a legtöbb emberben azt a benyomást keltette, hogy „az egyik kutya, a másik eb", „az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz". Más körülmények között és uiás tartalommal, de e gondolat néhány éve nyomtatásban is megjelent. Szó szerint így: „ • •. a szocializmus humanizmus nélkül a fasizmus tekintetnélküliségével azonosul..." (Hét, 1963.) Arról, hogy mi tekinthető humánusnak és mi nem, hosszan értekezhetnénk. Az például, ami 1968 augusztusában történt megrázó emlékként él mindannyiunkban. De ha meggondoljuk, hogy a Varsói Szerződés katonái úgy vonultak végig az országon és úgy „avatkoztak be" Csehszlovákia belügyeibe, hogy Csehszlovákia vezetőinek tulajdonképpen a hajaszála sem görbült meg, akkor azt kell mondanunk: e „megdöbbentő

a-nek látszó akció is sokszorta humánusabb, mint mondjuk a „klasszikus" demokrácia hazájának elismert Amerikában az olyan eljárás, amely szerint, ha valaki útban van — legyen az akár a köztársaság elnöke — egyszerűen eltüntetik, és még a tettest sem találják meg... Tudom, hogy e példa nem tipikus. Az érvelés szofizmusnak is tekinthető. Äm e tény szintén hozzátartozik az „igazság"hoz. De ezúttal nem is azt akarom bizonygatni, hogy jogos vagy jogtalan volt-e az augusztusi lépés. Ennek szükségességét ma már dokumentumok bizonyítják. Arról a polgári humanizmusból sarjadt régi, de az utóbbi időszakban újra feléledt és széies körben elterjedt nézejtel kapcsolatban szeretnék véleményt mondani, amely egyenlőségi jelet tesz a diktatúrák közé, azonosítja a fasizmust és a szocializmust, és egyforma tartalommal ruházza fel a horogkeresztet és a vörös csillagot. A párhuzamba állítás és az azonosítás elsősorban azért erőltetett, hamis és igazságtalan, mert humanizmus nélkül nem létezik szocializmus. A humanizmus nélküli „szocializmus" — nevezzük bárminek — lehet minden, csak nem szocializmus ... A szocializmusnak a humanizmus a lényege, a gyökere. A szocializmus azért különb, azért magasabbrendűbb, mint a többi társadalmak, mert emberséges, humánus, mert nem a kisebbség, hanem a többség érdekét védi. De tételezzük fel (ami szintén erőltetett, hiszen a szocializmusban a személyi kultusz előfordulása idején is több a humánus, mint az antihumánus tett), hogy a szocializmust a személyi kultusz megfosztja a humanizmustól. Ebben az esetben a személyi kultusz egyenlő a fasizmussal? Az okoskodásban abból ered a legtöbb hiba, ha megfeledkezünk arról, hogy a filozófiák is osztálytartalmat hordoznak, ha azt hisszük, vagy azt képzeljük, hogy vannak osztályfeletti érdekek is. Alapvető tény, hogy az elméleteket éppúgy, mint a társadalmi életet nem az „örök" emberi jó és rossz, hanem az időnként változó, módszereiben eltérő osztályérdekek határozzák meg. Más az igaza például a nincstelen munkásnak és más a kizsákmányoló tőkésnek. Az egyik igazságosnak tartja, ha a hatalomra jutott munkásosztály köztulajdonba veszi a gyárakat, a termelő eszközöket, a másik ugyanezt a lépést igazságtalannak, „bűnnek" tartja. De ez szemináriumi téma, felesleges részletezni. A proletárdiktatúra, ahol a többség nyomja el a kisebbséget, az egykori élősködőket, igazságos, forradalmi erőszak. A kapitalista diktatúra, ahol a kisebbség nyomja el és zsákmányolja kí a többséget, a társadalom nagy részét, igazságtalan, ellenforradalmi erőszak. Következésképpen: az erőszak sem általános, nem örök fonna, hanem módszereiben eltérő, de mindig konkrét. Igazságos és igazságtalan jellegét az határozza meg, hogy ki kit nyom el. Ha ezt az alapelvet figyelmen kívül hagyjuk, ha a pártosság szellemének, az osztályszempontoknak a következetes érvényesítése helyett öröknek hitt — helytől, időtől, emberektől elvonatkoztatott kategóriákban (végső soron dogmákban) gondolkozunk, akkor már az alapállás, már a dolgok megközelítése is rossz. Az 1968-as év januárja után a szocialista demokrácia azért torzult el, és azért vált parttalanná, esetenként zűrzavarrá, mert éppen az osztályszempont maradt figyelmen kívül. Az osztályszempontokat nélkülöző elemzéssel a jelenségeket összefüggéseiben feltáró és a történteket megmagyarázni tudó szocialista szemlélet (és képlet) helyett a gondolkodásban is csak a beszűkült, a fél igazságokig jutó polgári humanizmus, polgári demokratizmus éS más hasonló irányzat szemléletéig (és képletéig) jutunk el. Sokan azt tartják, hogy a fasizmus olyan társadalmi rendszer, amely az emberbőrbe bújt ördögnek, az embertelenség hajlamának, az emberek többségében meglevő, túlkapásokra hajlamos, frázissal és különféle demagógiával könnyen mozgatható elvetemültségnek és gonoszságnak a kiélési formája ... Ám ez is másképpen igaz ... A fasizmus valóban a legrosszabb társadalmi gyakorlat. Ez az emberbőrbe bújt „ördög

1!' tényleg különös vonzalommal húzza magához és tenyészti az ostobákat, a rongyembereket, a terrorfiúkat, a szadistákat, a hétpróbás gyilkosokat, a besúgókat, a rágalmazókat és a mindenfajta ferde egzisztenciákat. Ennek ellenére a szadizmus gyökere és bázisa nem az „örök" rossz, nem az embertelenség hajlama, nem az emberi gonoszság, nem az állati ösztönök szövetsége az ember ellen. A fasizmus az imperialista burzsoázia osztályérdekének megjelenési formája. Az immár klasszikus dimitŕovi megfogalmazás szerint: „a finánctöke legreakciósabb, leg sovinisztább, legagresszívabb csoportjának nyílt terrorista diktatúrája" ... Abban az igen rafinált és megtévesztő csomagolásban, hogy a nyílt terrort nem közvetlenül a nagytőkések és a nagybirtokosok végzik. Az ő kezükhöz nem tapad vér, ők közvetlenül semmit sem tettek és tesznek. A nagytőkéé 6s a nagybirtoké „csak" a pénz, az irányítás, a tanácsadás és a gazdasági segítség. A látható piszkosmunkát: a terrort, az elnyomást a nacionalista jelszavakkal, a ÜPHinélettel és a különféle szociális demagógiával verbuvált társadalmi csőcselék sötét hada végezte, és végzi a fasiszta diktatúrákban ina is. Ez talán azt jelenti, hogy a fasizmus az emberiség nagy részében meglevő „örök rossz"-ból, az emberi gonoszságból ered? Egyesek szerint igen. A látszat azonban — mint annyiszor — ezúttal is csal, az osztályszempontok figyelmen kívül hagyása vak vágányra terel, rossz kórképet ad. A valóság az, hogy a gonoszság itt csak teret, lehetőséget, biztatást kap. A fasizmus eredője az imperialista burzsoázia osztályérdeke, lényege: a nagytőke uralma és diktatúrája. Vagyis az egyedül helyes marxista diagnózis szerint — a fasizmus nemcsak alkati, hanem osztályjelenség, a fasizmus nem az emberiség egyik részében szunnya dó elvetemültség kiélési formája, hanem a legreakciósabb burzsoázia hatalmának a legpiszkosabb eszközökkel történő biztosítása. A fasizmus ízig-vérig ellenforradalmi erőszak, intézkedései a többség: a nép ellen irányulnak. A szocializmust is osztályerők hozták létre, és tartják életben. Ez a társadalmi forma azonban (eltérően minden előbbitől) a termelő eszközök köztulajdonán alapuló kizsákmányolás-mentes társadalmi és gazdasági rendszer. A parasztsággal és a dolgozó értelmiséggel szövetségben hatalomra jutott munkásosztály a szocializmus kezdeti szakaszán (amíg léteznek osztályok és létre nem jön az össznépi állam) a hatalom biztosítása érdekében szintén erőszakhoz folyamodik: elnyomja a volt tőkéseket és mindazokat, akik az új rend, az új társadalom többségének az érdeke ellen lépnek fel, vagy próbálnak fellépni. A proletár diktatúra célja, hogy lehetetlenné tegye a kizsákmányolást, megszüntesse az osztály különbségeket, biztosítsa a közjólét, a társadalmi javak igazságos elosztását és a szocializmus teljes győzelmét. Amikor ez bekövetkezett a munkásosztály — saját kezdeményezésére — a maga diktatúráját egyetemes népi állammá alakítja át és (először a történelemben) megteremti azt a rendszert, amely nem egyetlen osztály diktatúrája, hanem az egész nép, az egész társadalom eszköze. A proletár diktatúra tehát nem állandó, de addig is míg szükséges, forradalmi erőszakot alkalmaz, intézkedései a többség: a nép érdekében történnek. A fasizmus lényege az erőszak. Zsarnokság nélkül nincs fasizmus, a fasizmus maga a zsarnokság. A szocializmusban az erőszak csak átmeneti. A hatalmat gyakorló munkásosztály a fejlődés folyamán nemcsak . a szocializmustól teljesen idegen „túlkapásokat", hanem a forradalmi erőszakot is megszünteti és rendszerét egyre szebbé, jobbá, humánusabbá teszi. Nagyon helytelen és téves tehát azoknak a szemlélete, akik nem nézik a lényeget, nem veszik figyelembe, hogy ki kit nyom el, hanem azonosítják a kétfajta erőszakot és egyenlőségi jelet tesznek a két rendszer közé. Más lapra tartozik a személyi kultusz. Ez nem osztályjelenség, kezelni sem szabad az osztályerőkre érvényes kritériummal. A szeméiyi kultusz a szocializmustól, a marxizmus—leninizmustól, a történelmi materializmustól egyaránt idegen, a szocialista fejlődésnek, a tudománynak és az egész nemzetközi munkásmozgalomnak igen nagy károkat okozott — alkati eredetű — torzképződmény. Nem forradalmi és nem is ellenforradalmi erőszak. A lehető legrosszabb, hiszen míg az ellenforradalommal szemben gyakorlata idején fel lehet lépni, az ember ismeri a frontokat, tudjji, hogy mit várhat, és míg az erőszaknak mind az egyik, mind a másik formája osztál yéydekékért száll síkra, a személyi kultusznak nincs meghatározott célja, körvonalazott programja. Gyakorlata idején nem lehet ellene fellépni, nem lehet vele nyíltan szembeszállni. A személyi kultusz módszere: indokolatlan, értelmetlen, a saját tábort gyengítő, öncsonkító, leszerelő, megtévesztő, megfélemlítő — lényegében mindenki ellen irányuló — példanélküli erőszak ... Ennek ellenére, a személyi kultusz sem azonosítható a fasizmus sal. A kettő között óriási a különbség. Az egyik alkati j jellembeli! eredetű gerincferdülés: karakterhiba. A másik osztályjelenség. Az egyik esetében a törvénytelenség torzképződmény, az adott időszakban történelmileg lehetséges, de nem törvényszerű „vadhús a testen", a másik esetében viszont a terror, a legszörnyűbb embertelenség is lényeg, szükségszerűség. A fasiszta erőszak felszámolása: a fasizmus, bukását jelentette. A személyi kultusz és a törvénytelenségek felszámolása: a szocialista redszer megerősödését jelenti. A személyi kultusz elsősorban a szocializmusra, a kommunistákra nézve ártalmas. Az eszme hirdetőit, a hirdetett eszme nevében pusztítja. Ez az önmagát sanyargató, embertelen gyakorlat a szocializmus ellen érvényesül, ezért kell a szocializmusnak legyőzni, kivetni. A fasizmus nem győzi le és nem veti ki, hanem tenyészti, erősíti, fejleszti mindazt, ami rossz, ami az egyszerű ember: a dolgozó nép ellen irányul.,. Az igen nagy megkülönböztető jeleket figyelmen kívül hagyni, mindent egy kalap alá venni, és összemosni azt is, ami nem mosható össze — hiba: torzítja a tájékozódást és a tájékoztatást. A vörös csillag és a horogkereszt, a szocializmus és a fasizmus, 1968 és 1938 között az óriási tartalmi és formai különbség az, hogy az előbbi a forradalmat, a humánumot, az utóbbi az ellenforradalmat, az antihumánumot testesíti meg. Az egyik az igazságot, a másik t hazugságot hordozza. A kettő nem azonos! A kettő kibékíthetetlen ellentétben áll egymással! BALÁZS BÉLA