Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-02 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó

EGRI VIKTOR: ÚJ VERSEK MINIATŰRÖK KENYÉR AZ UTCÁN Kora délután van, a hőség lázbaejtőn rekkenő. A Ringek, a világváros hatalma s ütőerei bágyadtan lüktetnek; a sok tény, kirakatüveg és ablak bántón vakít. Befordulok a két múzeum közti parkba. Itt sincs árnyék, a fák porosak, a gyerekek kedvetlenül gubbasztanak a padokon, s néhány ember tikkadtan vánszorog a kiállítás felé, mely nek zászlaja ernyedten piroslik a napsütésben. Hátul, a múzeumok mögött kihalt az utca, és a por lomhán kavarog a nagyritkán elrobogó gépkocsi mögött. A lépcsőn, amely a poros parktól felvezet a járdára, egyszerre meg kell állnom. Néhány lépésnyire előttem két karaj kenyér fekszik. Egyik a másik mellett, mintha csak néhány pillanata esett volna le a járdára az egyik gyerek táskájából. Valaki közeledik, elmegy a kenyér mellett, de távolabbra megáll és visszanéz. Engem nem lát, egy bokor elfed; úgy gondolom, most visszafordul, hogy felemelje a kenyeret, de nem ez történik. Csak mosolyog és odébb áll. ALKONYULAT Csend van. Szűrődő fény aranyverete csillog a bükkök közt. A falevelek közt mintha megremegne a levegő, s halk riogató hívás felel egy távoli füttyre. Innen, az erdőszélről végiglátni a lankán. Az alján lányok eprésznek. Jönnek felfelé, nyomukban az alkony árnyékával, s mikor elérik az erdőt, az árnyék fátyla ráborul. az egész hegyhátra. A völgyben lent aranyos ködöt lehelő kalásztenger ring, és fehér utak kígyói vesznek a messzibe. Késő lett, indulni kell! A falusi kocsmában egy korty italra még megállunk. Kint a kertben polkát játszik a banda. A legények a kertben álldogálnak, a lányok a kerítésen kívül leskelődnek. Fiatal aszszonyok gyerekkel az ölükben a lócákra telepednek. Várják a tánc kezdetét,"* mint valami cirkuszi produkciót. Még csak Leshelyemen maradok és figyelem a járókelőket. Csizma kopog az aszfalton .. . Testes, napbarnította ember ballag a kiállítás felé. A hőség nem bántja, megszokhatta a vetések közt és a mezőn jártában. És a czizma rátapos az egyik karajra. Jaj! — a kenyér szétlapul és a vajtól zsíros lesz az aszfalt. Autó tülköl. A szürkekabátos úr tétován az autó után bámul, lassan, lehorgasztott fejjel felém indul. A kenyér előtt megáll, a földet nézi és -mégis tovább megy. Elmegy mellettem is, engem sem látott meg, most a csikorgó kavics közt .keresgél nyugtalan tekintete, és a kenyér az utcán hever, lassan szárad a szikrázó napsütésben, és a finoman szállongó por belepi könnyű réteggel. Soká nem jön senki, türelmetlen leszek, már menni akarok, de akkor valaki megelőz ibban, hogy felemeljem a kenyeret. Sötétbe öltözött öregúr áll a járdán, kabátja háta fényes, a könyöke foltozott, de nagyon tiszta mindene. Kiveszi zsebkését, gondosan megtisztítja a vajas részével porba esett kenyeret, egy ideig nézi, az ajszemez a fiatalja, új söröskorsók kerülnek az asztalra; még recseg a kuglizó palánkja, majd ha felgyúl a lámpa, és sárgás villanyfény süt a ledöngölt földre, akkor kerül sor a táncra. Savanykás homoki bort kapunk a hűvös különszobában, nyirkosán tapadó péksüteményt és avasszagú szalámit. A tárt ajtón át lótni a söntés vasredőnyös kármentőjét. Verekedős nép lakhat erre, hogy a léces kármentő nem bizonyul elegendőnek. A szomszéd asztal mellé különös pár telepedik le. A férfi jókötésű csendőr, élénkpiros ajka között csillognak a fogai, szőke haja kicsit izzadtan kócolódik homlokába. Csak a szeme nem illik ebbe a szép férfiarcba, mintha belehullana a szájra hajló élesmetszésü orra nyergébe. A nő kicsit idősebb nála; rosszul szabott ruhát hord, kalapban van, és fehér vászonkesztyűben, ami itt kissé nevetségesen hat. '< \ V > . •••/& '' v flt§i§ pllll :> • . ' x-.-:;': :•••'.-'; • . x X; ' '' ••••••' > --'fi :Xx: xx> J ka mozog, nem hallom tisztán, . mit rebesget magában. Olyan mozdulatot tesz, mint meg akarná tartani, aztán mintha más-érzés kerekedett volna felül benne, leteszi a két karéjt a park kerítésének párkányára. Mielőtt tovább menne, gondosan megtisztítja zsebkését, megtörli izzadt homlokát, és én két meleg szempárt látok megcsillanni a pápaszem mögött. Egy ideig még a helyemen maradok; lépéseket hallok. Gyerekek jönnek a nevelőnőjükkel, •utánuk egy munkás, majd egy öregasszony, és a kenyér még mindig ott hever a párkányon. De már nem sokáig. Szandálos fiatalember jön fütyörészve, eziistfogantyús sétapálcáját suhogtatva — ha most pázsitos réten járna, lekaszabolt virágok jeleznék útját —, egy suhintás és a két karéj a lábamhoz repül. Hát ez történt a kenyérrel, amit gondos kezek szeltek és vajjal megkentek, amibe bele. gázolt a csizma sarka, amit a tétova ember nem vett észre, s amit az öregúr éhesebb szájnak szánt. A szandálos fiatalember botja lekaszálta a párkányról. (1926) Halkan beszelgetnek, nem érteni őket. A csendőr mintha bizonygatna, magyarázna valamit a merev arccal, zárkózottan hallgató nőnek. Szorongatottságot látok a férfi szemében, amint felém pillant. Ellenszenvesen hat rám a szép, sima arcával, akaratosan előre ugró állával. Egy-egy hevesebb mozdulata elárulja, hogy valami ellen védekezik. A nő elnéz felette, s amint a homályosodó ablak felé fordítja arcát, észreveszem, hogy sír. Már régóta sírhat, mert piros a szeme és az arca duzzadt. A szobára ereszkedő homályban lassan összefolyik a két ember árnyéka a falon; a csendőr is elhallgat, mintha kilátástalannak tartaná, hogy tovább védekezzék. Elmerülnek ebbe a tikkadt és borús hangulatba, amiben — úgy érzem — nincs vigasz és egy csepp öröm sem. Ki ez a két ember? Hogyan kerültek össze, mi közük egymáshoz? Aligha házastársak; ez az ökölvívónak beillő férfi fiatalabb nőt választott volna, alakban is megfelelőt. Kisvártatva fizet a csendőr és indulnak. Fizetek én is és megyek utánuk. A kocsma előtt a férfi a kezét nyűtja. — El sem kísérsz az állomásra? — kérdi a nő. — Esti szolgálatom van. Sietnem kell, hogy idejében a helyemen legyek — feleli a férfi. A hő csak bólint. Valahogy a keze rebbent mozdulatából sejtem, hogy nem hisz neki. Elválnak, a férfi balra tart, a nő jobbra, a távoli állomás felé. A falu végén visszafordul a nő, most • észreveszem, hogy esetlen, bő ruhája áldott állapotát leplezi. Egyszerre belém fordul a gondolat, hogy a férfi elhagyta és ez volt a búcsú. Feltevés ez persze, képzelgésem játéka, de talán ráhibáztam az igazságra. Közeledik az est. A nap vörös korongja elmerült már a hegyek mögé, s néhány percre a nyugat tündöklő narancsszínű ege bíborpirosra gyúl, majd roskadozni kezd a fény máglyája, a mennybolt vérlő rubinja meghasad, és pirosszélű apró felhők szaladnak szét. A fehéren kanyargó országúton fáradtan megy előttem az elhagyott asszony. A távolbannaplementében kitárul a sötétség kapuja. (1927) GWERK ÖDÖN: VÁNDOR Gál Sándor: VISSZATÉRNI visszatérni magamhoz ma vagy holnap megállítani szememben a pergő utakat s hallgatni egy éjszakányi időt a fák alatt ahogy az ég hallgat súlyoson felettem és elindulni az esőben a felázott szántások puha ívei felé olyan egyszerűen ahogy apóm kiballag hajnalonként a csillagok szikrázó fényei alá egy korty levegőért ÉS MEGINT és megint itt a május és megint sötétebb színeket nyitnak a napok nyers és mély ritmustalanságban keringenek a percek didergőbb ez a félhomály is és valahogy súlyosabban csapódnak az árnyak fejem fölé s mintha nem is május volna de november nyitogatná mohó szájával bordáimat CSODÁLKOZÁS A szrlvofák fehér ágain megült az ég kibomlott a csend s a tavasz feldobott koszorúi bolondul keringenek a nap külői között és a szálfenyők sápadtra feketedtek o virradatban szemem felitták a színek s már vakként állok a hegyek párái között eső után a szürkületben ELVESZNEK AZ O RÁK elvesznek az órák bennem és a mértékek is elvesznek könnyű árnyakká válnak a kemény tegnapi ritmusok a föld ai ég a tavasz mint az eldobott köpeny hever a térben és minden elúszik önmaga elől a zöld vizek hajnali páráiban megmozdulnak o keresztek is hogy végül kivirágozzanak ebben az időn kívüli csalásban amit a* ősök örökül hagytak hogy rajta sáfárkodjam és adjak egyenlő részt belőle mindenkinek