Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-02 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó

korsót cipelő asszony IsT Ivari bácsi Radája. A hadzsi aztán üzent értük, hogy jöjjenek haza, csókoljanak neki kezet, s mindent megbocsát. És viszszajöttek. Elhozták a zöld szemű, tarka bugyogós cigánygyereket is. Ez volt Kalja. Megfürösztötték, a pópa megkeresztelte. Zselju még most is emlékszik, milyen szurtos volt annak idején. ' Kilenc év alatt abból a kis cigánygyerekből olyan lány csepeisdett, hogy majd megbolondultak utána s legények. Nem volt náluk egyetlen fonóest, ami után ne lett volna verekedés. Estelente a kútnál kést rántottak a legények egy szál virágért.., Zselju bátyjának, úgy látszik, szerencséje volt... Ahogy visszaért a rétre, a nap a szemébe csapott, s nedves homloka egyszerre megszáradt. Kalja elvette a korsót, feltekintett, mellét kidüllesztette. Piros fülbevalót* megcsendültek. Ivott. Cserepes szája megnedvesedett. Zselju megfordult, lehajolt a kaszáért. Keze remegett, mint az öregeké. A két sas valahol a kéklő égen keringett. Lehet, hogy a tojó szeme is ' zöldi Lám, a nagyobbik meglendíti a szárnyát, szinte rácsap a másikra aztán mindketten levágódnak, s szerelemtől bódultan hullanak, mint a kő, a sárba, rozsba. Ha ő is... Mint a sas! Zselju már elfelejtette, hogy Kalja a bátyja felesége, s hogy bátyja valósággal remeg érte, egy porszemet ' sem engedne ráhullani... S elfelejtette, hogy Kalja az ujján sárga rézgyűrűt visel — a bátyja ajándékát. A szél dalolt a rétek felett. A kék vadvirágok összecsuklottak a kasza suhlntásai nyomán. A nagy, fekete bivaly ott állt a szénaboglya mögött, s felemelt fejjel bámult a távolba, a cserkovói erdő felé. Zselju előtt minden összefolyt: a kék virágok, Kolja széles válla, a fekete bivaly háta. A kasza sziszegett, a fü meg tehetetlenül dőlt utána. Nem mehetne el érte este? Ha majd az éj a falura telepszik, és zenéint kezdenek a tücskök. Nem jutna be hozzá az ablakon át? ... Alva rabolná el, a bátyja karjai közül... Aztán fel a szürke lóra, s gyerünk! — Hó! Felugatnak majd a kutyák, felrebbennek a szilvafán ülő tyúkok, s mire felverik a házat, ők már a cserkuvói erdőben lesznek, ahol a lágy fű elnyeli a lódobogást. Egész éjjel repülnek a holdfényben, s reggel, ha meghasad az ég, megáll egy tisztáson, leemeli a nyeregből az alélt asszonyt, s a harmatos gyepre fekteti. Ugyanott, ahol valamikor Kalja apja ütötte fel kopott sátrát. A ló majd legelészik, ő meg lehajol, megnézi, hogyan ég Kalja zöld szeme a hajnalban, és átöleli... Mint a sas a párját... A ló meg csak hadd legeljen. — Zselju! Zsel-juuul A merengő kaszás felrezzent. '— Gyere ide, gyorsan! — Mi van? — Kígyó! Siess már! Juj, mekkorái — Zselju elengedte a kaszát, s futásnak eredt. Átugrott a rendeken, s felkapta a villát, amelyet Kalja elejtett. — Hol? — düllesztette ki a szemét. — Ott, ott! Eltűnt a nyúlsóskában. Akkora volt, mint a villa. Bebújt a mezsgye alá. Megindultak a derékig érő fűben. Forró hullám öntötte el őket. A füvek és virágok mámoros illatot leheltek. — Lassabban. Itt nézd meg. A hátán fekete foltok vannak. Zselju lehajolt, s keresgélni kezdett a fűben. — Nincs. — Gyere utánam, ott lejjebb, ahol a fű állig ér... Biztosan ott rejtőzött el... Gyere már, na! Kalja megfordult, Zseljura pislantott, aztán előrement és eltűnt a magas fűben. Zselju hamarosan utolérte. Egész teste elzsibbadt. Szíve úgy vert, mint a dob. — Hol? — Itt. Mindketten körülnéztek. Zselju hirtelen Kaljához lépett, és megragadta. Egy darabig birkóztak, majd lihegve a szénába estek. Kalja nagyra nyitotta a szemét, megfeszítette kemény mellétt, s a kezével megpróbálta ellökni a férfit. De Zselju átfogta a vállát, s erre elcsendesedett. Halk suttogás hallatszott. — Mit csinálsz? A bátyád ott szánt a füzes mögött. — Hadd szántson. — Bolond vagy? — Bolond. És Zselju elmerült a zöld szénában és Kalja ragyogó szemének zöld lángjában. Egy tücsök halkan rázendített a közelükben. A nagy rét elaludt. A kétkék sas már eltűnt az égről: belehullottak a puha, sárga rozsba. N 6/3 >S3 Jézusisten, kl hitte volna, hogy két részes fürdőruhában fogunk fürdeni a Balatonban?, nevetett Rozi. A sofőr megfordult az autóbusszal, lezárta, maga is fürödni készült. Kereste, nézte: hol vannak az asszonyok? Bal tenyerét szeme elé tette: eltűntek ezek a népek? Pedig előtte nevetgéltek. — Hát maguk azok? — nézett megkövülve. Hát a hajuk? Hát a ruhájuk? És milyen elegáns fürdőruhájuk vanl Hahhaa! Mit szólnak majd az emberek? Amit akarnak! mondta Csébi Zsófi. Akit otthon „csendeskének" hívtak, aki azt se merte mondani, hogy „é", ha nem engedték neki, most meg — most meg kinyílt a kis Csébi Zsófi: nevetgél, heherészik, ujjairól cuppogatva szopogatja le a fagylaltot, és elsőnek megy a vízbe. A többiek tenyerüket szájuk elé kapják, s úgy nézik, hogy hová megy Zsófi, ml lesz vele, nem dől össze a fírmamentum? A tanítónő Jbiztatja az asszonyokat: Álljanak fel, jöjjenek utánam; úgy. Ne féljenek, csak jöjjenek, ez fürdő: strand; csak bátran, vidámanl Kürtös kalácsot árulnak a bódénál, hosszú sor kígyózik előtte, de sok gyereknek nem jut. Karsa Zsuzsa kezdi meg a kalács-osztogatást a gyerekeknek, akik nagyokat harapnak a mézzel sütött mákoskalácsból. — Ez igazi összesküvés volt, — gondolják, amint a víz felé lépkednek. Ez a Rozii Hajukat levágatták, hogy daueroltathassanak. Fürdőruhát vettek; és mit csinálhattak, ha egyszer csak kétrészes fürdőruhát kaptak? Egészen új, más ruhát ls vettek a városban — mindezeket titokban, de mi lesz — jézusisten, mi lesz! —, ha beállítunk este? Ott voltak a világ szeme előtt. Hatalmas darab Izgó volt a Nap; a nyárfák alatt ültek, fehér bőrüket megkapta a fény; aztán „megmártóztak", s megint a fák alá telepedtek. Ogy ls mondhatnánk, hogy ez már nem is a Balaton, hanem a Nagy Víz, hiszen itt fürdik fél Európa". Fél azért mégse; mondjuk a negyedrésze. Mit mondjunk holnap, vagy még ma este az embernek? Azt, hogy: no, szép vagyok?" És perdülj egyet, mindjárt elneveti magát. Fogadni merek, az uram ezt fogja mondani: ki az? Én meg eléállok, ránevetek, és ezt mondom: meg se ismersz? Rozi ts odaszólt. Enyém lesz Kisandrás Mihály. Holnap bemegyek hozzá, jobban mondva beállítok, és azt mondom neki, hogy látja: mi asszonyok megfürödtünk, megújultunk, itthon hagytuk a régi göncöt; előbbre vagyunk, mint maguk férfiak, mert a maguk fejőgépei még most se működnek. Emlékszik, hogy mind a huszunknak tiszta seb volt á tenyere a sok fejéstől? hogy a bőrünk berepedezett, a seb a húsúnkba hasadozott? Nem vagyunk rozoga és kereplő vízimalmok! A nap már aláhajolt, a sofőr odaszólt: — No, mönyecskék, mártózzanak meg, aztán megyünk. — Az asszonyok egyre, egyre bátrabban lépkedtek a füvön; a bejárati ajtó üvegjében nézegették rövid hajukat, fürdőruhájukat, igazgatták friss frizurájukat. Mint a városi nők. — Hát te ki vagy? — kérdezte Vidóczki. Odament feleségéhez, szemét végighúzta az asszony alakján, arcán, megfordította, megnézte magának, aztán csak elmosolyintotta magát. — Másnap a falu felkavarodott: az aszszonyok közül húszan nem voltak a régiek: hajukat, régi ruhájukat keresték rajtuk, de nem találták. Csébi János dadogott, de a traktor mellett azt mondta: Hiába. Nincs nehezebb, mint kitapasztalni a jó dinnyét és a rendes asszonyt. Ezzel megvolt. A falubán a levegő másképpen rebegett, csak azt nem látták, hogy az emberek szíve másképpen dobogott, csak ezt nötn hallották. Másnap féloldalt nézegették az emberek feleségeiket; hiszen ez nem a tegnapelőtti asszonyt Kisandrás Mihály meg többet nem szól arról az egy szem — kevés — kettő — sok malomról, mert minek szólt volna, mikor ez a Vidóczki Rozi, meg a többiek úgy elhagyták őt, mint a vihar; és nem is tudja, de ott nyargal utánuk. Angel Karalijcsev: S hallgasd meg mit mondok neked: ha mi ketten sasok lehetnénk! Ha szárnyunk lenne, s a rétek fölé emelkedhetnénk! Mint a vihar! Én lennék a sasleány. El tudsze-e érni saslegény? Na, el tudsz-e? Nézz csak a szemembe! Nahát, elszégyellte magát! Ez aztán férfi!... Csecsemő! Zselju rápislantott: mit akarsz? — Na, indulj, szomjan halok. Mit törölgeted magad? Hiszen csak becsaptalak, hogy te is lehetnél sas! Zselju lehajtotta a fejét, leakasztotta a korsót a lőcsről s elindult a part felé. Hamarosan eltűnt a füzesben. Mikor a kúthoz ért, tenyerét megmerítette, s a hideg vízzel meglocsolta forró homlokát. Szíve hevesen dobogott. Mit akarhat a sógornője? Megszomjazott ... Remeg ... Veszélyes egy fehérnép! — Nézz csak a szemembe! Igen, a szeme! Olyan zöld, mint a víz az öreg Peju malma előtt. Titkos láng lobog benne. Mintha egy bűbájos öregasszony Itatta volna meg varázsitalával, amelyet a tündérek lábnyomán szedett, s kilencféle fűből készített. S ha ránéz valakire, megbabonázza. Igen, lehet, hogy így is van. Ki tudja, miféle asszony Rada, az anyja. Azt mondják, látták meztelenül a mezőben. Rá is lőttek, de nem fogta a golyó. Az apja meg, a Kanyu cigány ... ki tudja milyen szél hozta ide, Zmejovóba. Egyik tavasszal csak megjelent, beállt béresnek Hadzsi Ivánhoz. Dolgozott, mint a barom, alig tudták megállítani. Nagyon értett hozzá. Vasárnap pedig, ha hegedülni ^kezdett, öreget és fiatalt megtáncoltatott. A jobb keze egy kicsit hibás volt. Mikor egy éjjel megszökött Ivan bácsi lányával, a zmejovóiak felfortyantak. Csak azért nem ment utánuk senki, mert a hibás kezű cigány nemcsak a vonóval bánt jól, hanem a késsel is. Elnyelte őket a dellormáni erdő, három évig hírük sem érkezett. A negyedik nyáron a zmejovói parasztok közül többen a sík Dobrudzsában jártak, s egy falu mellett, a réten, valamilyen cigánysátorra akadtak. Betértek, s mit láttak? Ivan bácsi veje régi kádakat javított, s mellette állt egy zöld szemű cigánygyerek. A folyó felől később előbukkant egy Szellő kerekedett, s a zöldellő rétek felzúgtak, mint a felhők. Két fehér pitypang táncra perdült a levegőben. Csodálkozva álltak meg a levágott rendek felett, aztán elreppentek a kút felé, s beszélgetni kezdtek. Szemben, a nagy mezsgyén túl, a földek sárgállottak. A kései pipacsokról szirmok peregtek. Zselju a kaszájára támaszkodott, s Kaljára tekintett. De szép ez az aszszonyl Olyan ezen a nyáron mint a kifeslett almavirág. A melle ls megtelt, alig fér el a mellénye alatt. Mint a gyümölcs! Bőre megbarnult a széltől és a naptól, karjai megerősödtek. Hiszen, ha nem a sógornője lenne ... Zselju elnézte, milyen ügyesen forgatja Kalja a szénát a kétágú somfavlllával. A szoknyája széle fel van hajtva. A fiatal, rugalmas teste hogy hajladozik izzadságtól nedves inge alatt! Kalja megérezte a férfi tekintetét, s hirtelen megfordult. Derűs arcára könnyű mosoly szökött. Zselju lesütötte a szemét, benyúlt az övébe, előhúzta fekete dózniját, cigarettát sodort, és sokáig csettegett az öngyújtóval. Mint a pitypang vagy mint a sóhaj, úgy jött ki a száján a fehér füstgomoly. Egy nagy, kékes árnyék suhant át a rendeken, s eltűnt az ezüstös lombok között. Aztán még egy árnyék, amely az előbbinél is gyorsabban siklott tovább Kalja homlokához emelte kezét,'"S- felnézett. Az égen két sas kergetőzött. — Zselju, nézd csak! — Mit? — Ott fenn! Két sas. A hím meg a tojó. Kergetik egymást. — Ki tudja, lehet, hogy mind a kettő hím! . — Nem bizony! — Te honnan tudod? — A szárnyukról. A hímé nagyobb. Zselju sokáig bámulta az égen kergetőző sasokat. Szinte a szárnyuk susugását ls hallotta. Kalja közben nyújtózkodni ktezdett. — Hej, de megszomjaztam! — Elmegyek, megtöltöm a korsót. — Jó, de ne késs sokáig. Zselju a szekérhez Indult. — Gyorsabban, Zselju! Érted? Égek! Werner Haselhuhn: Déli pihenő. Sipos István fordítása