Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-16 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó

BARI KÁROLY KÖTETÉRŐL HOLTAI ARCA FÖLÉ A minap egy feltűnően Ízléses kötet jelent meg a könyvesüzletek kirakataiban — ha ugyan eljutottak a kirakatig, s nem kapkodták szét őket már „pult alatť'l — a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában, s á gyomai Kner nyomda kiállításában. A címe: Holtak arca fölé. Szerzője: Bari Károly, a miskolci Kossuth gimnázium diákja, bükkáranyosi — tizenhét esztendős — cigányfiú. Már korábban föl-fölbukkantak versei az Alföld és a Napjaink hasábjain. De most ez a kötet — revelációként hatott. Reveláció? Csoda? — Amint Bari Károly hetykén és mégis fájdalmasan löki oda az Eluard-i sorokat, kötetének mottójaként: „Az leszek, aki öl // Vagy akit ölnek?" A nehéz sors, puszták vacogtató hidege, a vonagló „villámokat suhogtató viharok", a hegedűk vijjogása, marcangoló sikongása érlelte meg az ifjú. törékeny testű költőben: „Azt hiszitek, hogy csak én ... II Sokan várjuk a kapukon kívül, // hogy bizalmatok rézkrajcárjával // megajándékozzatok!" Tudjuk jól, hogy ha elsőkötetes, s méghozzá érett költő fut be, s ha ilyenről írunk: gyakori a túllicitálás. Bármily mértékben is, vállalni kell ez esetben a túllicitálás vádját, s máris azt kell írnunk erről a kötetről: Oj költó. Friss hang. Merész líra. Eluard? Camus? Dosztojevszkij? — vagy Petőfi? Lorca? Radnóti Miklós? Nagy László? Egyik is, másik is — mégis: egyik sem. Bari Károly! Érett költő. „Példaképeim nincsenek, a népdalok egyszerű, őszinte érzelemvilága az, ami a legközelebb áll hozzám. Szép verseiért szeretem Nagy Lászlót, sokszor menekülök Camus és L)oszto;evszkij írásaihoz. Hiszek a költészet ember- és tár sadalomformáló erejében. Olyan verseket szeretnék írni, amelyek napjaink gondjairól, az emberekről, rólam, az eltitkolt és világ elé tárt vágyainkról, egyszerű örömeinkről, szép virágokról szólnak." Milyen bölcs ez a költő! Porhoz tapadt emberek „Szépbe-szőtt hitét" hordozza e líra: álmokat, varázslatokat, esengő hegedűszótól kísért látomásokat; a „zörgőcsontú ágakat" éppúgy, mint a szépséges szerelem bóduló és bódító hangulatát, a „cigánysors vöröslő mámorát", vagy a tűz köré gyűlt „szilaj ősöket" és a „hegyipatakok kék zuborgását". A harmincegy versből álló kötetnek szigorú komponálása van, a ciklusok zárt rendje: Viharok (mint költői élőszó), Hegedűk vijjogásából. Mese, Menyasszonykérö, Azt hiszitek. Villámokat-suhogtató viharok vonáglänať ablakom alatt: lombbá-keményedett leveleket zúgat ä szél, sírnak a meggyalázott virágok ls, könnyeikkel elárasztják a vidéket: térdig gázolnak a virágok szomorúságában a pásztorok: bárány-felhőnyájuk eltűnt az égről, keresik lobogó fű-erdőkben, vizek éjszakájában, fekete temetőben; Az a csodálatos e költészetben: évszázadok szenvedését és a merész álmokat, á „föld szivéig nyiló barázdákat" és a „hentergö csillagokat", „álmok porfelhőinek jajgatását" egyszerre, együtt és azonos intenzitással énekli meg e líra: Keserves gönceik rákövültek az Időre, farkas-szllaj szemükben elparázslott a tűz, vad cigány-sorsuk ága megroppant, észrevétlen mentek el a világból Az, hogy e cigánysors: utak porából és „csillag-álmodásból" szövődik. Az a csodálatos e költészetben, hogy az „elsüllyedt holdat" és a „csönddé-fagyott szeretetet" azonos hőfokon formálja költői képekbe. A sors, a múlt és jövő, a kötődés és a jövendő útjai, „kötés és oldás" sajátos módon, de erőteljes hangot kapva már jelentkezik Bari Károly költészetében. Hegedűk vijjogásából című versében — többek között — ezeket írja: Rongyos cigánysátorok homályába, hegedűk vijjogásából élő fétfiak közé, akiknek háta mögött megátkozott szerelmek sárkányai csatáznak, visszavágyódom, visszamennék, visszavágyom emlékeim közé, hisz oly szépek, nem tehetem, köt a jövőm, hej, testvérek, cigányok, ti azért induljatok táncba ... Tanulság és példaadás Bari Károly első — s reméljük: nem utolsó verseskötete. KOVÁCS GYŰZÖ Jevgenyij Mihajlovtes Vinokurov szovjet-orosz költő 1925. október 22-én született Brjanszkban hivatásos katona családjában. A középiskolából 1943 ban tisztiiskolába került, a következő év tavaszán már frontra indult. A háború után a moszkvai irodalmi főiskolán végzett tanulmányokat. Egyszerű, közvetlen hangvételű verseiben a hétköznapok gondfairól és szépségeiről ír. Lírája korszerű,, gondolatai költészet. Egy időben valaki azt tanácsolta neki: „Ne múljon el nap verssor nélkül". Kapott más tanácsot is: „Csak akkor írj, ha nem írnod nem lehet." Saját állítása szerint az utóbbi tanácsot követte, s ha ez ars poeticának nem is elég, de lírájának bensőségessége Igazolja ezt az alapelvet. -hl— JEVGENYIJ YINOKUROV: Vakok énekelnek A vakok énekelnek. Szomjasak a dalra mind.- Hangúktól részegülve fújják rekedten, hogy szivem hasad a villamosban árva énekükre. Nyomodban botladoznak mind. Homér! Mint tárna mélyén - lámpa sem világol. Vok bandurás. Körül zsibong a tér s ö énekel, egyedül önmagával. ;.. Botjuk motoz, koppanva, téveteg, és fújják, fújják hunyt szemmel, dülöngve. Hogy szomjúhozza mind az éneket, akinek napja éjbe dőlt örökre! Bolondos lány Nagy nehezen állig cibálva bolyhos sálam, amelyet vad szél röptetett, hívtam, kiáltva: - Vissza, te bolondos! Megfázol, hallod? - ráztam öklömet. Próféta-jóslatom hiába óvta. Mit neki intelem, okos beszéd! Fütyül rá, és futott csak, porba rontva logikám pontos vasszerkezetét. Aztán kibukkant, szilaj volt, viharzó, kézen fogott: — Fussunk egy jót, gyere! ívbe feszült, mint hajlított vonalzó, megfoghatatlan-vad természete. És furcsa, a bolondos egycsapásra megváltoztatta a törvényeket: a jegesvíz-fürdőből nem lett nátha, jég nem fagyasztott, tűz nem égetett... S vallottam hitét én is igazából: a világ - könnyed dolgok halmaza, összekeverve fa és füst és zápor és könyv és csillagfény és ő maga. Ejtőernyős Ha ernyőd nem nyílik, s hiába téped a póternyő selyem köteleit, meglátod lenn o lombtenger-vidéket, s ráébredsz, hogy már senki sem segít, kapaszkodó már nem kerül utadba, s megérted, hogy csak pár perced maradt — vesd szét karod, s mint nagy madár, suhanva hasítsd a semmit, engedd el magad. Mert amikor nincs vissza már semerre, egyszerű út, ami még hátra van: zuhanni tárt karral a végtelenbe, életedben először gondtalan. Az otthonod Az otthonod... Meghitt állat-meleg. A szoba, mirvt egy kajüt, reng veled, A pamlag, messzi útra készen mozdul, morajló óceán az ablakon túl. A szoba már sodródik lassúdon. Naptár a falon. Hányadika van? Az otthon. Hosszú vándorúton szállás. Rendül veled. Feljebb. Csillagsugárzás. És gyűrött ágynemű. Fanyar kis füst úszik. A kisgyerek topog, csörgőt ráz, felbukik. Kívül hideg. Nincs vissza út. Lebegve szállunk tovább, feljebb, nem tudni, merre. A gyermek felgügyűg. Tejpára, langymeleg. Ó, tiogy szállnak sziszegve ott kinn a fellegek! Mikor fölvették a kereszt hitét Mikor fölvették a kereszt hitét a gótok, kardjuk magasra emelték a vízbe merülve, mely vállig ért: pogány öklüket ne érje a szentség. Prédikálhat a jámborság nekem, a szelíd türelem se tart örökkön. Az öklömet — azt én se engedem. Én jó leszek. De erőt rejt az öklöm. (Rab Zsuzsa fordítósa!)