Új Szó, 1970. augusztus (23. évfolyam, 181-206. szám)

1970-08-11 / 189. szám, kedd

Híres a csallóközaranyosi kenyér Egyszerű kis üzem, alig néhány száz négyzetméter területen. A zöld kerítés mögött szépen gondozott virágágyak. Az országútról idepillantó idegennek csak a bejárat elé állított polcos tolókocsik, 110 meg a messzire terjengő, étvágygerjesztő illatok árulkodnak arról, hogy bent komoly munka folyik. Kenyeret sütnek, mégpedig nem is akármilyet. — 1958 óta működik péktizemiink — mondja Balogh Terézia, aki már hatodik éve dolgozik itt, egyedül végezve az adminisztratív munkát. — Csallóközaranyost, Örsújfalut, Cserhátot és a komáromi új lakótelepet látjuk el naponta friss áruval. Nem mondok valótlant, ha azt állítom, hogy elégedettek a vásárlóink. Ez valójában így is van. Mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az erre átutazók még az ország legtávolabbi részéből is gyakran megállnak itt egy kis kóstolóra. Mikor ott jártam, éppen egy prievidzai rendszámú személyautó csomagterébe raktak be vagy tíz kenyeret. A faluban már régen kihűlt az utolsó olyan kemence is, amelyben házilag, csak saját szükségletre sütöttek egy-két hétre elegendőt. De nincs ezen semmi csodálkozni való, mert aki csak egyszer is kóstolta, azon a véleményen van, hogy az itt készített árunak talán nincs is párja a környéken. Az ilyen egyöntetű vélemények kialakítására és megtartására bizony nagyon körültekintő munkára, kiváló minőségre és jó szakemberre van szükség. Csallöközaranyoson szerencsére ezek egyikéből sincs hiány. Az üzem vezetője, Messinger Adolf, már régi, nagyon sokat tapasztalt szakember. Talán nincs is olyan fortélya, mesterfogása a szakmának, amelyet ő ne ismerne. A szó szoros értelmében bele született a pékségbe. Apja ugyanis pék volt. Egyike az akkori leghíresebb mestereknek. Nemcsak a környékén, hanem mindenütt tisztelték, ahol csak ismerték, mert minden tekintetben kiváló áruval látta el vásárlóit. Az önálló nemesócsai kis pékség az egész családot foglalkoztatta. A kemencéből kikerülő ropogós kenyeret hátikosárban, kerékpáron fuvarozták a környék tizenkét falujába. Csak elvétve fordult elő, hogy az egész mennyiséget még melegében el ne adták volna. Messinger Adolf testvérbátyjával, Leopolddal együtt, aki még nyugdíjas kora ellenére is gyakran dolgozik a pékségben, méltó követőivé váltak a családi foglalkozásnak. Nagy szükség van az idősebb testvér munkájára is, mert az tizemben szakemberek híján többnyire csak betanult munkásokat tudnak alkalmazni. A legfiatalabb dolgozó Kallós Lajos, aki még csak alig huszonhárom éves, de máiigazi mesterként végzi a munkát. Elégedettek is a munkájával, ugyanúgy, ahogy Pazsur Irén, Bot Judit és Bótyik Gizella formázok teljesítményével, akik szükség esetén bármelyik szakaszon, akár a kemencénél is ahol legnehezebb a munka, bármikor helytállnak. — Mennyi a napi teljesítményük? — kérdezem az üzem vezetőjét. — Harmincöt mázsa fehér-, barna-, pozsonyi-, pőstyéni- és szombatonként még házi krumplis kenyér is. Ezenkívül tízezer darab különböző péksütemény ée legújabban 600—700 darab, olasz recept szerint készülő, mazsolával és sok más egyéb jóval ízesített csemege. Azonban még e nagy választék ellenére is gyakori, hogy a helybeliek a délutáni órákban egymás kezébe adják nálunk a kilincset a frissen sült áruért, mivel akkorra már többnyire üresek az üzletek polcai. — Pedig a helyi igényeket is igyekszünk mindig kielégíteni — mondja Balogh Teréz, a főnök „jobb keze". A faluba naponta 4000—4500 kg kenyeret és mintegy ezer darab péksüteményt szállítunk, igaz egyelőre csak kézi tolókocsin. De csak két autóval rendelkezünk, amelyeknek elsősorban a környező falvak üzleteibe kell széthordani az árut. Kora hajnalban, nyolc mázsával kezdik a szálítást, hogy legkésőbb a délelőtti órákban mindenütt már a vásárlók elé kerüljön a kenyér. — Mit tesznek az elöregedett, visszakiidött áruval? — Néha ilyen is akad. Ebből havonta 300—400 kiló prézlit készültünk. Egyébként a kenyeret a hét napjait jelölő számokkal dátumozzuk. így elkerüljük az esetleges nézeteltéréseket az áru frisseségét illetően — mondja az üzem vezetője. Az üzemben napi három műszakban mindössze csak húszan dolgoznak. A három kemencében állandóan sütik a „mindennapit". A kelt tésztából ügyes kezek mérik, formálják a kétkílós darabokat. Egy-egy kemencébe nyolcvan darab fér egy szerre. Először a kemencék alsó részébe rakják az anyagot, ahol tizenöt percig maradva a kenyér elnyeri a színét, inajd átrakva a felső részbe, fél ójáig 300 Celcius fok hőmérsékleten teljesen megsül. Az egyes munkafolyamatok lácszerűen kapcsolódnak egymásba, aztán újból ismétlődnek, amíg el nem készül az utolsp megrendelt darab is. Ilyenkor még árnyékban is gyakran harmincon fölül mutat a hőmérő. Bent, a kemencék mellett sokszor a dupláját is. Talán ez is az egyik oka annak, hogy már egyre kevesebben jelentkeznek erre a pályára. A másik pedig az is lehet, hogy. itt bizony mindig kemény marokra kell fogni a siitőlapát nyelét. Munkaidő alatt pihenésre alig akad idő, mert ha nincsenek percnyi pontossággal betartva az egyes részletmunkák elvégzésére előírt időnormák, ez máris megmutatkozhat a minőségben. Az ilyen károk kimutatására pedig jó néhány számjegyet kell felhasználni. Nézzük csak, mi a helyzet itt az utánpótlással. — Bár csak két szakmabeli mesterünk van, mégsem panaszkodhatunk. A többieket, akik itt dolgoznak, kivétel nélkül mi tanítottuk be. Nálunk már néhány hónap is elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy a jelentkezők jól elsajátítsák a szükséges tudnivalókat — mondja Messinger elvtárs. —.Aki pedig már valamennyire ellesi a mesterfogásokat, nem is akar más munkahelyet keresni, mert bár sokat kell dolgozni, de meglátni ezt a fizetési borítékok vastagságán is. A kezdők 1400—1600 koronát, a tapasztaltabbak pedig 2500—2800-at keresnek havonként. — Terveik a jövőt illetően? — Szeretnénk valamivel kiszélesíteni a termelést. Már a közeljövőben a Tortel nevű csemegéből néhány száz darabbal többet készítünk, mert ebből néhány pozsonyi üzletbe is szállítunk majd. Később szeretnénk közvéleménykutatást vagy felmérést csinálni annak megállapítására, hogy a pozsonyi vagy a mi készítményünk lesz-e a kedveltebb. — A napokban kezdte meg próbaüzemelését az újonnan épült komáromi kenyérgyár. Nem lesz majd nagy a konkurrencia? — Azt még nehéz előre tudni. Attól is függ, hogy milyen minőséget produkálnak majd — mondja az üzem vezetője. — Reméljük azonban, hogy ha a kenyérgyár már teljes ütemben fog is termelni, néhány, a miénkhez hasonló kis pékségnek megmarad még a létjogosultsága. Főleg akkor lesz ez jó, ha mindenütt ilyen kiváló minőséggel dolgoznak majd, mint éppen Csallóközaranyoson, mert a mennyiség mellett ez is egy fontos kritérium. IALO KAROLY Az eszmei színvonal mércéje • BESZÉLGETÉSEK UTÁN, TETTEK ELŐTT $ NÉHÁNY TAPASZTALAT A RIMASZOMBATI ÉS A LOSONCI PÁRTMUNKÁBÓL S Ml A HELYZET A SZAKSZERVEZETEKBEN? A losonci és a rimaszombati járásokban a pártalapszervezetek lényegében befejezték a párttagokkal folytatott beszélgetéseket. Korai lenne végérvényes következtetéseket levon nunk ennek az akciónak az eredményeiből, annyi azonban már ma is bizonyos, hogy az átigazolások során kialakult egy módszer, amely a jövőben az eddigi pártmunka jelentős hiányát pótolhatja: az elvtársak a pártszervezetekben megtanulták mérni az eddig sokszor mérhetetlennek, nehezen kifejezhetőnek tartott politikai nevelőmunka színvonalát, a párttagok eszmei fejlettségét. « SOKATMONDÓ SZÁMOK A losonci járásban, ahol a párttagok 95 százalékával már lefolytatták a beszélgetéseket, mindeddig 1545 esetben tettek javaslatot a tagság megszüntetésére. Ez 21,6 százalék, ami sokkal több az átlagnál. Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk az adatokat, kitűnik, kitárásról csak 604 esetben volt szó, 941 párttagnak a pártmunkában váló passzivitás címén és magas korra való tekintettel nem javasolták az új igazolvány kiadását. A rimaszombati járásban, ahol a beszélgetések után 18 százalékkal csökkent a párttagok száma, döntő többségben ugyancsak a passzivitással indokolták a bizottságok a párttagság megszüntetését. Ezek az adatok is kifejezően jellemzik sok pártszervezet formális tevékenységét a múltban. Most tűnik ki, mikor lehet „erős" vagy „gyenge" pártszervezetről beszélni. A fenti adatok bizonyítják, hogy a pártszervezetek ereje nem a taglétszámban rejlik. A múltban azonban e magától értetődő szempont nem mindig érvényesült a munka színvonalának mérésében. 0 A MAGATARTÁS MEGMUTATTA A bonyolult és kritikus helyzetben tanúsított magatartás megmutatta, miben rejlik a pártmunka színvonalának mércéje az alapszervezetekben. Megmutatkozott, hogy a passzivitás — a jobboldali opportunizmus táptalaja — azokban a szervezetekben a leggyakoribb indok, ahol fogyatékos volt a munka stílusa, ahol a politikai nevelő munkában deformált szempontok szerint értékelték a párttagokat, ahelyett, hogy konkrét feladatokkal bízták volna meg őket és a pártfeladatok teljesí tését következetesen ellenőrizték volna. A losonci járásban éppen az ilyen munkamódsze rekre derült fény ott, ahol a legtöbb megszüntetett párttagságot mutatják ki. Az eszmei színvonal és a politikai nevelés mércéje, természetesen nem lehet mindig a „kritikus helyzetekben tanúsított magatartás", viszont bebizonyosodott, hogy normális viszonyok között is lehet és kell elvhű magatartásra nevelni a párttagokat: mindenekelőtt konkrét feladatokkal, következetes ellenőrzéssel. E munkastílus alkalmazásának mértéke a gyakorlatban az eszmei nevelés mértéke lett. Persze, nem szűkíthetjük le az eszmei színvonal kérdését a munkastílus kérdésére, ám szembeszökő, hogy azokban a szervezetekben, ahol a munkamódszerek jók voltak, eszmei deformációkra sem került sor. Tanúsítja ezt például a fiileki vasúti pályakarbantartó körzet alapszervezete, számos rimaszombati járásbeli falusi szervezet példája, ahol egyetlen párttagot sem kellett megfosztani tagkönyvétől passzivitás miatt, s ugyanakkor szocialistaellenes, nacionalista vagy opportunista magatartás miatt sem kellett senkit sem kizárni a pártból. A másik oldalon viszont ott, ahol az említett okok miatt több kizárásra került sor, mindig jelentős számú passzív párttag is akadt, s a szervezetben formális munkára derült fény. © A PASSZIVITÁS MEGBOSSZULJA MAGÁI' A párttagok passzivitása, illetve eszmei felvértezettségük hiánya ott bosszulja meg magát a leginkább — mutatják a beszélgetések eredményei —, ahol a pártonkívüliek körében kell érvényt szerezni a párt célkitűzéseinek és eszméinek. A helyesen dolgozó szervezetek tagjaikat konkrét feladatokkal bízták meg a szakszervezetben és más tömegszervezetben. Kitűnt: o puszta részvétel e szervezetekben semmilyen, illetve a kiélezett helyzetben egyenesen negatív eredményeket hozott. A losonci járási szakszervezeti tanács volt elnökének ilyen nem konkrét és elégtelenül ellenőrzött szerepe a kiélezett helyzetben kisikláshoz vezetett és a pártból való kizárását eredményezte. Losoncon most a legidőszerűbb feladat a szakszervezeti tanács megtisztítása az elvtelen magatartást tanúsított emberektől és olyari elvtársakkal való kiegészítése, akik az üzemekben bebizonyították helytállásukat. Ismét nem véletlen, hogy ezek az elvtársak főleg a lenini munkastílus szerint következetesen dolgozó szervezetekből kerülnek ki. ® A FELISMERÉS EREDMÉNYE A helyes lenini munkastílus jelentőségének felismerése már ma is konkrét eredményekben mutatkozik meg. A losonci és a rimaszombati járásban n pártbizottságok már a beszélgetések során ügyeltek a túlkapások elkerülésére. Ebben a munkában a következetesen leninista eljárás éppen a túlkapások megelőzése, elkerülése. Ahol a párthoz való tartozás a tét, ott formális eljárásnak nincs helye. Mint a losonci járási pártbizottság ideológiai titkára mondja: „Nem engedhetjük meg, hogy becsületes emberek merev eljárás áldozatai legyenek." Az . esetleges túlkapásokat a járási pártbizottság kezdeményezésére ismét napirendre tűzik, felülvizsgálják a döntéseket. Ezzel megakadályozzák olyan szóbeszéd terjedését, miszerint „nem azokat zárják ki, akiket kellett volna". A losonci járásban 300 esetben kell még tisztázni a párthoz való tartozás kérdését, s e felülvizsgálás elvszerűsége fölött a járási pártbizottság őrködik. A körültekinti elbírálás, a formális eljárások semmissé nyilvánítása, az igazságtalan kizárások esetében a felülvizsgálat és a tagsági könyv visszaadása azt is bizonyítja, hogy a pártszervezetek megtisztulása során az elsO eredmény az alakiság felszámolása volt. Ahol az átigazolásoknak ez az eredménye állandó jelleget kap — és a jelek azt mutatják, hogy e két középszlovákiai járásban ez így van —, ott a formális munka, az opportunizmusnak e melegágya, nem fenyeget majd többé. VILCSEK GÉZA Mefftj u vonuí... Egyszer azt hallottam egy éveken át utazó embertől, hogy egy-egy vonat minden útjáról akár egy hosszú regényt lehetne írni. Az utasolt gondolatairól, beszélgetéseiről, egymás közti viszonyáról, viselkedéséről. A témákat még osztályozni is lehetne. Az utasok udvariassága, illetve annak hiánya mindenképpen külön fejezetet érdemelne. Alábbi kis történeteink igy az utóbbi „fejezetbe" tartoznak ... Helycsere Négy férfi száll fel a vonatra. Alig várják, hogy kártyázhassanak. Négy szabad ülőhely azonban már nincs sehol. Az egyik ablaknál ugyan lenne, de egy táska jelzi, hogy valaki már ül ott. A táskát az egyik férfi átteszi a szemben levő ablaknál levő polcra, s máris kártyázik a parti. Közben megérkezik egy ötven év körüli asszony, a táska tulajdonosa. — Nem tudják, ki tette el innen a táskámat? — kérdi. — Senki. Ott van, ahová tette —. mutat a táska új helyére az egyik férfi. —. De hiszen én ide tettem — állítja az asszony. —- Hogy mondhat ilyet, ha egyszer oda tette — vitatkozik a férfi. — Igen, én is láttam — erősíti meg a társaság másik tagja. A nénike elhallgat. Talan azért, mert nem mer szembeszegülni a többséggel. De talán azért, mert megdöbbenve veszi tudomásul: már „kihagy" az agya. A „foglalt" hely Nagyon elterjedt az a szokás, hogy valaki helyet foglal ismerősének. Leggyakrabban úgy, hogy letesz a mellette levő helyre egy táskát. Ebből aztán ki-ki megértheti, hogy oda nem ülhet. Ha valaki mégse értené meg, akkor az illető figyelmezteti. A figyelmeztetést többnyire rosszalló megjegyzés követi, mely általában arra utal, hogy senkinek sincs joga más számára helyet foglalni. S bár ez igaz, mégis nagyon kevés utas törődik vele. Sőt, a helyet foglaló utasok rendszerint felháborodnak, ha valaki leül az általuk lefoglalt helyre. A legbosszantóbb „helyfoglalások" közé az tartozik, mely a következő állomáson felszálló ismerős számára történik. De még ez sem mindig egyformán bosszantó. Legutóbb egy olyan eset szemtanúja voltam, mely a közelállók jogos felháborodását váltotta ki. A lefoglalt helyre ugyanis egy féllábú férfi szeretett volna leülni. Ám a hely felett őrködő férfi szigorúan fiqyelmeztette a rokkant embert, hogy oda nem ülhet. A rokkant szomorúan csak ennyit mondott: — Legalább addig leülök, amíg meg f ön az ismerőse. Erre az eddig engedni nem akaró férfi nagy nehezen ráállt. Előtte azonban még egyszer figyelmeztette a féllábút, hogy a legközelebbi állomáson fel kell állnia. A példátlan szemtelenség abban csúcsosodott ki, hogy a legközelebbi állomáson nem is szállt fel a várt ismerős. Különös illemtan Egy-két perc választ el bennünket a vonat indulásától. Az ülőhelyek persze már régen foglaltak. A legtöbb utas olvas. Kivált azok „temetkeznek" újságaikba, akik nem akarnak felnézni, nehogy észrevegyék a mellettük álló idősebb embereket, akiknek nem jutott ülőhely. Most éppen egy, gyermekét karján tartó anya érkezik oda, ahol én állok. A mellettem ülő középkorú férfi észreveszi az asszonyt, de nem adja át neki helyét. Ezért az asszony továbbmegy. A következő percben mégis feláll a, férfi, hogy felkínálja a helyét. Ugyanis egy másik nőszemély áll meg előtte: apáca. Bevallom, eddig nem tudtam olyan illemtanról, mely szerint az apácák hasonló esetben előnyben részesítendők a gyermekes anyákkal szemben. F. I.