Új Szó, 1970. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1970-07-30 / 179. szám, csütörtök

RITKA TEHETSÉGŰ és ritka akaraterejű egyéniség. Olyan városban lett elismert rendező, ahol véleményem szerint sok a kiváló színész, de jóval kevesebb az ugyanilyen kvalitású rendező és — ez is szubjektív észrevétel — elsősorban ezért kevés Budapesten (az utóbbi évek javuló tendenciája ellenére) az emlékezetes színházi esemény, a korszerű színpadi adaptáció. Tehetségét és művészi kvalitásait számos színtűnk neki egy igényes útnak. A színház nevét is megváltoztattuk Thália Színházra, mert ezzel is utalni akartunk művészi elképzeléseinkre. Példaképünk és ihlető forrásunk Hevesi Sándor volt, aki a miénknél összehasonlíthatatlanul nehezebb körülmények kőzött megkísérelte a tehetetlent, amikor 1904 őszén megalapította a Thália Társaságot. Hitvallásuk hadüzenet volt, hadüzenet az üres rutinnak, a színházban csak igazság a drámaírásban, igazság a színjátszásban Beszélgetés KAZIMÍR KÁROLLYAL, a budapesti Thália Színház rendezőjével vonalas előadás fémjelzi (Arisztokraták, Andorra, Amerikai tragédia, Rozsdatemető a Thália Színházban, s ugyanezekben az években a görök tragédiák, azután az Állítsátok meg Arthúro Uit, Tigris és hiéna, Isteni színjáték és tavaly a Kalevala előadása a Körszínházban). Akaraterejét az is mutatja, hogy volt energiája, türelme és kitartása megvalósítani művészi elképzeléseinek egy részét. Nem tévedt el a kommersz megoldások, semmitmondó gesztusok és egyéb csábító lehetőségek útvesztőiben. Az általa rendezett előadáson a tetszésnyilvánítás mellett, olykor bírálat is felbukkant, de üresjárat és unalom soha. Rendezése magával ragad, állásfoglalásra kényszerit. Amikor meglátogattam, Bródy Dadáját próbálták, néhány nap múlva a Kalevalával készültek Helsinkibe, ahol magas jinn kitüntetéssel jutalmazzák öt a finnek nemzeti eposzának igényes színpadraállításáért. A próba közben azért szakított időt, hogy — ha nem is hosszú időre — elbeszélgessünk. Először a kezdő éveiről érdeklődöm. — Az ötvenes évek elején néhány éven keresztül Szegeden és Pécsett tevékenykedtem, majd Budapestre, a Vígszínházba kerültem. 1961-ben az akkori Jókai Színházhoz szerződtem. Ébben az esztendőben Keres Emil barátom került a színház élére. A tehetséges színészkollektívával összefogva, közösen vágiizletet látóknak, a rossz koncepcióknak és a könnyű sikerek útját járó, a válságtünetekkel így mérkőző polgári színházaknak. Hevesiék komolyan gondolták, amit hirdettek: „Igazság a drámafrásban, igazság a színjátszásban". Mi is ezt tűztük ki célkitűzéseink mottójául, e gondolatok szellemében szeretnénk munkálkodni, természetesen Hevesiékhez képest egészen más körülmények között. Az eltelt évek bizonyítják, hogy a haladó elképzelések a szocialista társadalom talaján méltó követökre találtak. A statisztikák bizonyítják, hogy a Thália Színház előadásait az igényes darabok ellenére is aránylag sok munkás- és parasztember látogatja. Elgondolkoztató tény ez is. A következő problémáról, amit most itt megemlítek, az elmúlt évben lapunk hasábjain is vita folyt. Vajon milyen ismertetőjegyei vannak a korszerű színháznak? Kortyint egyet a feketéből, majd elmosolyodik. — Közvetve igyekszem válaszolni erre a kérdésre. Korszerűtlen szerintem az a színház, amely semmi fontosat nem akar közölni a nézővel, és előtérbe helyezi a formai megoldásokat minden mondanivaló nélkül. Nem tartom korszerűnek azt a társulatot sem, amely a színházból üzletet igyekszik csinálni. S ugyanígy elavult az az együttes is, amely nem nyújt reményt a nézőnek, elveszi tőle a hitet, és a látszatigazságot előnyben részesíti a valódi problémákkal szemben. S ezek után megfogalmazható Kazimír Károly rendezői „ars poétikája?" — Ügy hiszem, igen. Az előbb említett korszerűtlenségek elleniétjeit, tehát a korszerű pozitívumokat igyekszem a színpadon megvalósítani. Az embereknek szeretnék használni, elgondolkoztatni és boldogítani őket a színjátszás sajátos eszközeivel. Redezéseimmel mindig szeretek valami lálszatigazságot, már-már „szentírásnak" tartott véleményt megcáfolni. Valóban Kazimir Károly elévülhetetlen érdeme, hogy számos előadhatatlannak hitt alkotást kiugró sikerrel állított színpadra. Többek között Fejes Endre Rozsdatemetőjét, Dante Isteni színjátékát, a Kalevalát, Petőfi Tigris és hiénáját, amelyről százhuszonegy esztendőn keresztül azt tartották, hogy lehetetlen eljátszani. Ezzel tulajdonképpen már Ka zimír másik alkotói területéhez, a Körszínházhoz érkeztünk, amely a nyári hónapokban évről évre érdekes és értékes élményt nyújt a budapestieken kívül a külföldi turistáknak is. — Jómagam híve vagyok egy bizonyosfajta, a színházak történelmében talán legrégibb színháztípusnak, a körszínháznak. A körszínház számomra olyan alkotási módot biztosít, amely többek között lehetőséget ad arra, hogy a színésszel bizonyos mértékig másképpen dolgozzam, mint a hagyományos színpadi keretek között. Úgy érzem, a körszínház próbamunka, bizonyos méretig nehezebb feladat elé állítja a színészt, nagyobb koncentráltságot igényel tőle, szinte az első pillanattól az utolsóig, amikor a színpadon van, olyan átélést kell tanúsítania, olyan folyamatos gondolkodást kell kifejtenie, ami színesebbé teszi, vagy legalábbis teheti a színészi alkotást. A körszínház mint forma nem új és mindenkinek módjában van kipróbálni előnyeit. Ugyanúgy természetesen az úgynevezett dobozszínpad sem új, azt is használták már előttünk. A kérdés lényegét tehát nem ott kell keresnünk, hogy kihozzuk-e a színpadot a közönség köré, vagy ott hagyjuk, ahol száz évvel ezelőtt építették. A kérdés lényege abban keresendő, hogy azon a színpadon mit mondunk el és hogyan. Mert a körszínház önmagában még nem sokat jelent. Vagyis nem a forma a lényeg, hanem a „mit" és „hogyan". Ez pedig minden színpadi formára egyaránt vonatkozik. A technika korában élünk. Egész életünket átszövi a mechanizmus. A technikát nem lehet kihagyni a színházbői, csak fokozottabban kell vigyáznunk, hogy ne nyomja agyon a művészetet, ne semlegesítse a színészt. A körszínpad sajátossága, hogy háttérbe szorul a díszlet és a felesleges külsőség, megmarad a mű, marad a színész, akinek az egyénisége uralja a színpadot. — Az idén a Körszínházban Milton Elveszett paradicsomát láthatja a közönség ... — Az angol költészet egyik csúcsa, a világirodalom nagy eposzainak egyike alakul most itt drámává. Milton, hogy így mondjam: modern szerző. Alakjai lélektanilag bonyolultak, változatosak. így a Sátán nem az egyértelmű megtestesült gonoszság, az Űr pedig nem a jóság sémája. Az emberpár, Ádám és Éva ábrázolása sem archaikus, ők itt egyszerű pa rasztemberek, életformájuk a kétkezi munkát végző földműveseké. Az Elveszett paradicsom színpadraállítása mellett azért is döntöttem, mert erős szerkezeti, gondolati és Indulati rokonság van Milton műve és Madách Tragédiája között: a paradicsom mint alapszínhely, a bűnbeesés motívuma, az ember útjának látomásos megelevenítése stb. Ezek a hasonlóságok azonban nem tételszeríiek: nagy művek találkozásáról, kiemelkedő alkotók szellemi rokonságáról van itt szó. így érintkezik az Elveszett paradicsom például Shakespeare-rel is: Ádámnak van egy monológja, amely áttételes rokona a Hamlet nagymonológjának. S n^m utolsósorban: erről az eposzról sem hiszik, hogy „feléledne" a színpadon ... Végezetül az eltelt, csaknem egy évtizeden keresztül végzett jelentős munkáját említem meg. Vajon H hogyan rendszerezné és értékelné tevékenységét? Kevés gondolkozás után így felel: — Jelenünkről csak a jövőben beszélhetünk ée talán nem is nekünk, másoknak jut ez a feladat. Most, menet közben csak azt mondhatom, hogy igyekszünk megvalósítani a magunk elé kitűzött célt. Küzdünk, dolgozunk, élünk, s aki él, az tudja, hogy élni, valamit létrehozni nem is olyan könnyű. Kiissza feketéjét, feláll. Elbúcsúzunk. Visszamegyek az üres nézőtérre. Rövidesen hallom Kazimir hangját, amint, ki tudja hányadszor élete folyamán, közli a színészekkel: • — Figyelem, folytatjuk a próbát! SZIIVÁSSY JÓZSEF Ifjúsági képzőművészeti bemutató A Kultúra Házában Prága, Közép-Gsehorszag, városunk és Nyugat-Szlovákia fiataljai képzőművészeti munkáinak seregszemléjével találkozunk. Mintegy százhúsz, 15- és 20 év közötti résztvevője van ennek a érdekes bemutatónak. A fiatalok zömének a népi képzőművészeti iskolákban fejlesztették ki művészi hajlamait, adottságait, melyekről több száz kép, különböző technikájú grafikai lap, fém-, gipsz, és faszobrok, montázsok, tárgyak és iparművészeti munkák tanúskodnak. A 15 éven aluli gyermekek ösztönös és gátlástalan megjeleníts készségéből kinőve, ezek a fiatalok immár kritikusabb életkorba lépnek át, amelyben megszűnik a boldog problémamentesség. A gyakran magukba zárkózó, vagy befelé forduló fiatalok vallanak itt lelkivilágukról, s jelzik az élethez s bonyolult kisebb- és nagyobb kérdéseihez való állásfoglalásukat. Az alakuló s fejlődő képességekkel rendelkező, köztük bizonyára néhány tehetséges is, a sokféle külső befolyás s művészi hatás mellett arra törekszik, hogy bontakozó egyéniségük színe hangja ne sikkadjon el. Természetesen többféle szemlélettel s irányzattal találkozunk. Vannak, akik ragaszkodnak a realitás valószerű ábrázolásához s ötletes átírással rögzítik a tájat, vagy egy-egy városrészlet hangulatát. Látunk néhány finom megflgyelésű, jó pszichológiai érzéket eláruló portrét ls. Mások az absztrakció lírai formája felé fordulnak. Többen hódolnak a szürrealizmus különböző árnyalatainak. S még többen az újfigurációnak, esetleg a pop-art nak. Az új figuralísták nem tagadják meg az ember Jelenlétét. A valóságot új, kitalált formákkal ábrázolják és sok groteszk elemet visznek bele munkájukba Számos megnyilvánulásuk utal feszengő közérzetre, nyugtalan életérzésre, aggódásra, komplexumokra, melyeket nyilván az atomkorszak fenyegető veszélye idéz elő. Humoruk ritkán játékos vagy mosolyos, inkább fekete-humornak nevezhető. A primitív művészetek, az afrikai és polinéziai maszkok és totemek hatását ls éreztetik egyes plasztikáik, s a festett grafikai lapjaikon megjelenő maszkok-álarcok. Technikai felkészültségük általában alapos és jó színvonalú. A bíráló bizottság díjaival a következőket tüntette ki: a bratislavai Jaroslav Honza (sz. 1954) rajzait, Peter Strassner sikerült fafaragásai közül a Középkori férfi szobrát s Vladimír Insitoris (sz. 1954) Szomorú Bohócát, a berouni Jifl Krelssl olajképét, a melníki Vladimíra Záhradková funkciós, harmonikus formájú agyagedényeit és a prágai Helena Ryšavá (sz. 1952) expresszív, valóban mai Madonnáját. BÄRKÁNY JENŐNK PILLANATKÉPEK A SZOVJET GAZDASÁGI REFORM GYAKORLATÁBÓL SZABAD UTAT AZ ÉSSZERŰSÉGNEK III. Ha .a mechanizmus akadozik /A csehszlovákiai új irányítási rendszer megvalósítása során a rentabilitás követelménye több üzemet előnytelenül érintett. Ezekben az üzemekben a nehézségekből kivezető útkeresést kétféle törekvés jellemezte: teljes visszatérés a direktív irányítási rendszerhez, amely kedvez a nem hatékonyan termelő üzemeknek is, vagy a vállalatok teljes függetlenítése mind árképzés, mind termelési profil tekintetében. Mint ismeretes, a hangadó az utóbbi irányzat lett, de megoldást nem hozott. Létezik más kiút is?) A dusambei textilgépgyár, a Tadzsiktextilmassztroj az utolsók között tért át a reform szabályai szerinti anyagi ösztönzési rendszerre. A vállalat számára ez az áttérés nem volt előnyös, mert gyártmányainak nyereséghozama 6 %-ra csökkent és a továbbfejlesztés perspektívája sem kínálkozott. A vállalatvezetőség az évek hoszszú során át kizárólag az extenzív fejlesztésben látta és tapasztalta a fejlődés számukra legeredményesebb irányát, s amikor az eddigi gyártmány perspektíva híján ilyen fejlesztést már nem tett többé lehetővé, minden erővel a régi gazdaságirányítási rendszer konzerválása mellett kardoskodtak. A bruttó termelési érték szerinti jutalmazás a felszínen tartotta volna az üzemet akkor is, ha történetesen raktárra termel. És ez a vállalati szűkkeblűség a reformmal szembeállította a dusambei textilgépgyár vezetőségét, de dolgozóit is. Az utolsó határidő a reform feltételeinek megteremtésére ez év eleje volt. Mivel e feltételeket képtelenek voltak megteremteni, mert úgyimnd, „a mi viszonyainkra nem alkalmazható", erélyes megoldáshoz kellett folyamodni. A népgazdasági hatékonyság követelménye az elsőrendű, ez a döntő, nem pedig a vállalaton belüli megcsontosodott, megmerevedett viszonyok. A Tádzsik Kommunista Párt a köztársasági iparügyi minisztériummal karöltve a megoldást üzemszervező mérnökökre és tudfisokra bízta. Penzai üzemsz&rvező mérnökök és tudományos dolgozók felmérték a helyzetet, a lehetőségeket, s optimális megoldást találtak: új, korszerű textilipari berendezések gyártására kell áttérni, a gyár felszerelését tekintve a legelőnyösebb az új típusú automatikus csévéző automata gyártására való szakosítás lenne. Az áttérés az új gyártmányra néhány szervezési és beruházási intézkedést követel meg, de ez még mindig kifizetődőbb, mint a perspektíva nélküli termelés folytatása. A textilgépgyár átszervezésére az állam utalta ki a megfelelő összegeket. A vállalat élére új vezetőség került, amely előtt világos, hogy a reform maradéktalan megvalósítása népgazdasági érdek. Alexander Boriszovics Borzenko, az új igazgató így látja a helyzetet: — Ma még csak az átalakulás folyamatában vagyunk, úgyhogy nagy eredményekről nem számolhatok be. Még gyártjuk az eddigi szövőgépeket is és még tíz évig készítjük majd hozzájuk a pótalkatrészeket. Központi probléma az új gyártmány árának megállapítása. Árdotációt csak abban az esetben élvezhetünk, ha az állami árbizottság, valamint az ágazati főigazgatóság megállapítja, hogy a termelés önhibánkon kívül nem rentábilis. Ha azonban pontosan megvalósítjuk az üzemtervezők tervezetét az új gyártmánynak kifizetődőnek kell lennie. Már ma is tudjuk, hogy az ármegállapítás nem a mi viszonyainkat, hanem elsősorban a társadalmi munkatermelékenység színvonalát fogja alapul venni. Ha meg akarjuk állni helyünket, már az új gyártmány készítésének kezdetén is nagy munkatermelékenységgel és magas minőségi színvonalon kell termelnünk/ Ezért elsősorban a szakemberképzésre fordítjuk a figyelmet. Az iskolákból 44 főiskolást kaptunk, középiskolát végzett szakembert 69-et. Mi is 98 embert taníttatunk a műszaki főiskola levelezői tagozatán. Törekszünk a munkaerők stabilizálására, s ezért üzemi lakásokat építünk, szervezzük az üzemben nyújtott szolgáltatásokat. A reform gyakorlata lehetővé teszi, hogy a gyár bevételeit más üzemeknek végzett munkával is növelje, ha teljesíti a belföldi és export-megrendeléseit. Az öntöde például 18 más üzemnek is dolgozik és elfogad küiönleges megrendeléseket. Ezeken a munkákon „gyakorolja" a vállalatvezetőség az egyre szigorúbb szállítói-vásárlói viszonyokat. A vásárlónak megnövekedtek a jogai és a lehetőségei (például a szállítás határidejének be nem tartásáért a kötbér az eddigi 3 százalékról 8 százalékra növekedett, a minőségbeli fogyatékosságokért a szállító az eddigi 8 százalékos kötbér helyett 20-at fizet). Ezeket a jelenségeket az új vállalatvezetőség ma még csak csekély mértékben érzi, de tudja, hogy számolnia kell velük és az új gyártmány készítésére ezért felette körültekintően készül: elsősorban a munkaerők képzésével, hogy a termelésnél a legkorszerűbb és a legjobb minőséget biztosító eljárásokat alkalmazhassák. A dusambei textilgépgyárban progresszív, racionális fejlődésnek vagyunk tanúi, olyan fejlődésnek, amely jobb minőségű, keresettebb és korszerűbb gyártmányokat ad a piacnak, a termelést hatékonyabbá teszi mind népgazdasági, mind vállalati szinten. Ez a mindenképpen előnyös változás és korszerűsítés nem történt sem visszatéréssel a bürokratikus irányítás rendszeréhez, sőt, ilyen törekvések ellenére valósul meg, sem pedig a vállalat függetlenítése útján (ami ebben az esetben éppen a régi rendszer konzerválását jelentette volna). Az önnálló árképzés és a tetszés szerinti választék szükségszerűen áremelkedéshez és a társadalmi érdek figyelmen kívüli hagyásához vezetett volna. Ezt a buktatót sikerült elkerülni. De csak úgy, hogy az ésszerű megoldásnak akár adminisztratív módon is utat nyitottak. Ezért nem kerekedhetett felül az ösztönösség és a szűkkeblű vállalati szemlélet. Az ésszerűség tehát éppen azért érvényesülhetett, mert éltek a szocialista iparirányítás adta lehetőségekkel, a hatásos állami beavatkozás lehetőségével. Nem mindenütt és nem minden esetben. De itt és ebben az esetben, amikor megakadt a mechanizmus, ez volt az optimális kiút. VILCSEK GÉZA 197b VII. 30.