Új Szó, 1970. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1970-07-28 / 177. szám, kedd

Mindig megértettük egymást A KASSAI MUNKÁS EGYKORI SZERKESZTŐJE ÍRJA A z ember alkotta, de ha óriási munkacsarnokai­ban a végtelenbe igyekvő fu­tószalagok között a szikrázó. Izzó, sistergő vastömegeket fo­kozatosan vékony lemezzé la­pító gépsorai mellett megáll, parányi semmiségnek érzi ön­magát. De ez csak látszat, a monumentalitás érzéki csalódá­sa, mert benne ma is megal­kotója, az ember az igazi úr. A hideg- és a meleghenger­mű gépsorai — ha az ember akarja — egyetlen gombnyo­másra megállnak és egy vége­láthatatlan, elhagyott ravatal­ra emlékeztetnek. Ha pedig az ember akaria, dübörögve újra „beindulnak' és róják mono­ton útjukat azon az útszaka­AHOL KELET VASSZÍVE DOBOG szon, melyet az ember szabott meg számukra. Amikor a meleghengerdébe érkeztünk, egy óriási harapó­fogóra emlékeztető emelőszer­kezet egy izzó vastömeget do­bott a görgős rendszerű futó­szalagra. Érezhetően fokozó­dott a hőség az amúgy is me­leg munkacsarnokban. A vas szikrázott, izzott, pattogott. Kí­sérőm, Balžanka mérnök egy tapintatos kézmozdulattal hát­rább tessékelt. Majd megkér­dezte: — Mit szeretne megnézni? — Ha már itt vagyok, hát mindent! — Úgy gondolja, hogy az egész meleghengerdét? — Azt is, meg a hideget is és a többi munkarészleget is. A fiatal mérnök elmosolyo­dott. Egy ideig nem szólt sem­mit, majd megkérdezte: — Járt már a Vasműben? — Még nem, éppen ezért szeretném ... — Akkor most már értem. Hát nézze, kérem, ha itt min­dennel alaposan meg akar is­merkedni, ahhoz évek kelle­nek, de ha csak ezt a vastöme­get akarja elkísérni útjára egé­szen addig, míg tekercsbe cso­magolt, kifényezett lemez lesz belőle, ahhoz is megközelítő­leg 17 kilométert kellene gya­logolnia. Bevallom, a mérnök szavai meghökkentettek. Hát ekkora gyárkolosszus épült Kassa mel­lett az utóbbi tíz év alatt?! Pe­dig akkor még nem is tudtam, hogy valójában mekkora! Mé­reteit csak akkor kezdtem sej­teni. amikor a harmadik napon még mindig új munkahelyre „bukkantunk", amikor kezdtem kiismerni fehér csempével ki­rakott, az egyes munkarészle­geket a föld alatt összekötő fo­lyosóit és amikor megtudtam, liogv vannak még olyan üzem­egységei, ahová biztonsági okokból az idegeneknek nem szabad bemenniük. Megközelítőleg 37 000 ember dolgozik a Kelet-szlovákiaj^ Vasműben. Egy közepes nagy­ságú városnak van ennyi lako­sa. Hogy mi mindent gyártanak ebben a gigantikus üzemben? Valamennyi gyártmányt nehéz lenne felsorolni. Tény az, hogy villanyszerelök, lakatosok, fe­lületi megmunkálással foglal­kozó szakemberek, darusok, anyagkötözők, kohászok, moz­donyvezetők, tolatók, techniku­sok, vegyészek és még több más szakma jeles képviselői a hazai és külföldi gyártmányú, sok esetben elektromos aggyal vezérelt korszerű gépekkel a gázkemencékből emelőszerke­zetek segítségével a görgősza­lagra dobott iromba vastömeg­ből szovjet, bolgár, magyar, ju­goszláv, NDK, lengyel, román, vietnami, angol, belga, francia. Indiai, libanoni, kanadai, hol­land, NSZK, osztrák, dán, nor­vég, finn, svéd, kolumbiai, olasz, spanyol, svájci, portugál és nem utolsósorban hazai — megrendelésre kiváló minősé­gű, főleg autókarosszériák gyártásához szükséges lemeze­ket, különféle rendeltetésű acélkonstrukciókat, csöveket, nyersvasat, radiátorokat és más fűtőtesteket, samott-téglákat, fényezett finom lemezt és sok más terméket állítanak elő. Aki még nem látta a ké­ményerdővel „teleültetett", ál­landóan sistergő, forrongó nagyolvasztókkal szegélyezett kassai kolosszust, nem tud ké­pet alkotni a világszínvonalú termelésről, aki látta, nem érti, hogyan lehet egy ekkora üze­met irányítani, nem egy eset­ben több kilométert kitevő anyagmozgatás után hogyan ke­rülnek helyükre a később kész terméket alkotó alkatrészek, hogyan tud ember és gép a lát­szólagos káosz ellenére harmo­nikusan együttdolgozni? — A termelés megszervezése, összehangolása nem gyerekjá­ték — mondja Balžanka mér­nök —, de nem is ördöngösség. Az emberek részéről fegyelem, szaktudás, a gépek részéről hi­bátlan működés szükséges a fo­lyamatos termeléshez. Egy ap­ró tévedés, a munka ritmusá­nak megtörése azonnal zavaro­kat idéz elő. Nézze például ezt a futószalagot! Ezen azok a vé­kony pléhlemezek „utaznak", amelyek egyenként átfutnak a vasröntgen „szeme" felett. Ez a berendezés az anyag belső szerkezetét vizsgálja, s ha hó­lyagosodást vagy más struktu­rális hibát talál, egy mechani­kus karral ledobja a selejtes le­mezt a szalagról. De tegyünk egy próbát. A röntgen felett egyszerre csak egy lemez ha­ladhat át. Most én kettőt te­szek egymásra. Kísérőm ezzel a futószalag­hoz lépett, és két vaslemezt tett egymásra. Amikor a lemezek elérték a röntgent, szirénázás hallatszott és leállt a gépsor. A közeli kapcsolótáblán kigyul­ladt egy lámpa. Balžanka mér­nök az égő mellett megnyomott egy gombot, mire egy mecha­nikus kar ledobta a felesleges lemezt és a szalag ment to­vább. — Megközelítőleg 30—35 rend ellenesség fordulhat elő. Ezek­re a hibákra „ráprogramoz­tuk" az elektromos agyat, s ha közülük valahol egy hiba elő­fordul, a vezérlőpulton felizzik az égő. Az ügyeletes technikus — úgy, mint én az előbb — megnyomja a hibaelhárító gom­bot és a futószalag megy to­vább. Sokszor nem is tudja hol, a görgőrendszer mely pontján történt fennakadás! Kereken tíz évvel ezelőtt kezdték építeni a baráti orszá­gok — főleg a Szovjetunió — hatékony műszaki hozzájárulá­sával a Vasmüvet. Azóta a vi­lág legrangosabb ilyen típusú gyárai közé küzdötte fel ma­gát. Dolgozói közül sokan kap­tak állami kitüntetést. És a jö­vő? Automatizáció, automati­záció, automatizáció! igen. A Kelet-szlovákiai Vasmű legfon­tosabb üzemrészlegeit egy köz­ponti vezérlésű elektromos „agytröszt" irányítja majd, amely — kísérőm szavai sze­rint — mindent tud, mindent ellenőriz, mindent eligazít. A Kelet-szlovákiai Vasraű­»* vet méltán nevezik ne­héziparunk büszkeségének. Ipa­rilag fejlett országunk vasszíve dobog itt. A vas- és acélgyár­tás olyan fellegvárává nőtt az elmúlt tíz év alatt, hogy gyár­építéssel, gyárberendezések ter­vezésével foglalkozó szakembe­rek, tudósok, tudományos kuta­tók és üzletemberek százai ke­resik fel évente, és tisztelettel, elismeréssel nyilatkoznak azok­ról, akik építették, állandóan korszerűsítik és dolgoznak ben­ne. KOMLÖSI LAJOS 1920 májusától 1922 júniusáig voltam a Kassai Munkás szer­kesztőségének tagja. Még mi­előtt az újsághoz kerültem, Szlovákia szociáldemokratái (a zsolnai konferencián) kimond­ták a Kommunista Internacio­náléhoz való csatlakozást. A lap fejlécében tehát büszkén hirdettük, hogy a Kassai Mun­kás a III. Internacionálé lapja. Ez az állásfoglalás meghatá­rozta a szerkesztés irányát. A szerkesztőségnek meglehetősen kényes feladatokat kellett meg­oldania. Tagjai voltunk a Cseh­szlovák Szociáldemokrata Párt­nak, de ellenzékben álltunk e párt jobboldali vezetőségével szemben. Tagjai voltunk a kor­mánypártnak és igen élésen tá­madtuk a burzsoá kormányt és antidemokratikus intézkedéseit, erről nemcsak cikkeink tartal­ma, hanem a kicenzúrázott fe­hér foltok bősége is tanúsko­dik. Védelmeztük a szlovákiai és a kárpátaljai magyar lakos­ság érdekeit, de ügyeltünk ar­ra, nehogy ebből hasznot húz­hasson a Horthy-rendszer, amelynek gazságait következe­tesen lelepleztük. Alá kell húz­nom, hogy nem emlékszem egyetlen esetre sem, amikor nézeteltérés támadt volna köz­tünk és szlovák elvtársaink kö­zött. Mindig nagy nyomatékkal hangsúlyoztuk a csehszlovákiai munkásság egységének szüksé­gét. Ezt megállapíthatja az, aki végigböngészi a Kassai Mun­kásban az említett időszakban megjelent cikkeket. A Kassai Munkás a legna­gyobb példányszámban abban az időben jelent meg, amikor a Vörös Hadsereg előnyomulá­sa idején közeledett Csehszlo­vákia határaihoz. Ebben az idő­ben napi 20 ezer példányban fogyott el az újság, ez rendkí­vül magas példányszám volt an­Megszűnik a különbség A határvidék rekonstrukciójával és kiépítésével kapcsolatos betele­pítés 1945 óta terv szerint folyik. A cél, hogy u határvidék és az ország többi részének életszínvo­nala közötti killönbség mielőbb megszűnjön. Noha a határvidékre eddig több mint ötmillió polgárunk költö­zött, sokan hátat fordítottak új otthonuknak. A kormány legutób­bi Intézkedéseink célja az előre megjelölt helységek benépesítése, mégpedig nem annyira a mennyi­ség, mint Inkább a lakosság mi­nőségét tartva szem előtt. A ha­tárvidéknek ugyanis dolgos, be­A KOMMUNISTA E3E3E3E3 EJ nak idején egy vidéki lap ese­tében. A szovjet hadsereg visz­szavonulása után erősen esett a példányszám, ennek ellenére egész idő alatt, amíg a szer­kesztőségben dolgoztam, a la­pot kizárólag helyi eszközök­ből tartottuk fenn. Ez a kassái szakszervezetek hathatós támo­gatásának volt köszönhető, amit csak az tett lehetővé, hogy si­került a szakszervezetek egysé­gét megőrizni. A Kassai Munkás politikai je­lentősége még nincs kellőkép­pen feltárva. Ez a hiányosság majd akkor lesz a kiküszöböl­hető, ha a történeti kutatás megvilágítja, hogy a szlovákiai munkásosztály — szlovák és magyar munkások — milyen szerepet játszottak a Csehszlo­vákiai Kommunista Párt alapí­tásában és kibontakoztatásá­ban. Nincs tudomásom arról, hogy ilyen jellegű munka meg­jelent volna és azt hiszem, hogy a szlovákiai marxista tör­ténészekre vár még e feladat megoldása. Lehet, hogy ebben a munkában együttműködés jö­het létre a szlovákiai és a ma­gyarországi történészek között HÁY LÁSZLÓ, Budapest csületes szakemberekre van sür­gős szüksége. Ezek a polgárok különféle előnyökben részesülnek. Minde­nekelőtt megfelelő lakást biztosí­tanak részükre. A 3—15 000 koro­náig terjedő toborzási hozzájáru­lásban azonban — tekintettel az eddigi rossz tapasztalatokra — ezentúl csak az részesülhet, aki elfoglalja kijelölt munkahelyét. A toborzási hozzájárulás azoknak a családtagoknak is jár, akik az át­településüktől számított hat hó­napon belül munkaviszonyba lép­nek. A legnagyobb az érdeklődés a mezőgazdaságban, az építészet­ben, az erdészetben és a szolgál­tatásokban dolgozó munkaerők Iránt. De az orvosok és az egész­ségügyi dolgozók, tanítók stb. 1$ azonnal elhelyezkedhetnek. — km — PILLANATKÉPEK A SZOVJET GAZDASÁGI REFORM GYAKORLATÁBÓL SZABAD UTAT AZ ÉSSZERŰSÉGNEK A Szovjetunió határain túli sajtó természetszerűen a gazda­sági reform egészét, országos közgazdasági vonatkozásait és össz-szövetségi adatait ismerteti. Nálunk is több cikk jelent meg a szovjet reformról, sőt neves szovjet közgazdászok tollából is napvilágot láttak elméleti és elemző írások. Nyilvánvaló azon­ban, hogy a reformnak nemcsak elméleti és össz-szövetségi vo­natkozása van, hanem mindennapi, az embereket k öz v e 11 e­niil érintő gyakorlata is. Ezt szeretnénk elsősorban bemutatni olvasóinknak. Másodszor, de nem utolsósorban választ szeret­nénk adni azoknak, akik még ma is a tervszerűség mestersé­ges szétzüllesztésében, a piac mindenhatóságábana vállalati érdek társadalmi érdek fölé emelésében látva a gazdaságirá­nyítás megreformálását, most, e torzítások lenyesegetése ide­jén arról beszélnek, hogy „visszatérünk a merev és bürókra­tikus iparirányításhoz", a reformnak, úgymond, „befellegzett". Ha a szovjet reform gyakorlatában látott és itt közölt pillanat­képekben sikerül bemutatni, hogy a gazdasági reform igazán és konkrét eredménnyel, sikeresen csak politikai stabilitás viszonyai közepette, torzítások és túlzások nélkül, a párt veze­tésével valósítható meg — akkor e sorok írójának közel húsz­ezer kilométeres adatszerző útja az afgán határszéltől a Balti­tengerig nem volt hiábavaló. I. Terv és kezdeményezés IA csehszlovákiai új irányí­tási rendszer egyik kerékkö­tője volt, hogy a végletekig fokozta a vállalati önállósá­got, a vállalati érdeket sok esetben ellentétbe hozta a társadalmi érdekkel. Szük­ségszerű velejárója ez a re­formnak? ) A taskeili traktorgyár igaz­gatójával, ÍYipuszkov elvtárs­sal — aranyszegélyű porcelán tányérokról beszélgetünk. A té­mát Szarif Hodzsájev üzbég közgazdász , dobta be", nem vé­letlenül. Arról vitatkozunk ugyanis, mit kellene tenni, hogy a vállalatok saját érdekei­ket követve, a reform adta ön­állóság lehetőségeivel élve ne játsszák ki a vásárlót különféle trükkökkel. így került szóba a porcelángyár, amely szép, si­ma mintás csészealjakat és tá­nyérokat gyárt. A sima minta egv.szer csak eltűnt a piacról, és ontani kezdték az aranyszegé­lyű cifra tálakat, persze maga­sabb áron. Szafir Hodzsájev sze­rint ez visszaélés és arról ta­núskodik, hogy a kereskedelem „bedőlt" a gyár zsonglőrködé­sének. Egyszerűen rentábili­sabbá akarták tenni a tányér­gyártást, lényegében ugyan­annyi munkaráfordítással, kis­sé drágább anyag felhasználá­sával sikerült feltornászniuk és jóváhagyatniuk olyan árat, amely alapján nem is kell több tányért készíteniük, mégis nö­vekszik a nyereségük. Pripuszkov, a traktorgyári Igazgató felháborodik ezen, mert ő ilyen egyszerűen nem növelheti vállalata nyereségét. Persze, ő is küzdhet új gyárt­mány készítésénél új, esetleg magasabb ár jóváhagyásáért. De neki azt ls figyelembe kell ven­nie, milyen traktorokra és kot­rógépekre van szükség. Ezt az állami terv Írja elő a szükség­letek szerint. Egyik újfajta kot­rógépük a réginél minden vo­natkozásban jobbnak bizonyult, s ezért a terv ezeknek az ex­kavátoroknak a gyártását más­félszeresen növelte. Ráadásul a régi fajta kotrógép pótalkatré­szeit tovább kell gyártania, ami nagyon munkaigényes és árban is hátrányos. De erre törvény van, amely megszabja, hogy pótalkatrészeket a kereslet megszűnéséig gyártani kell. Nincs olyan árszabás — illetve, senki sem hagy olyat jóvá —, amely kiegyenlítené a nagy munkaráfordítást igénylő újfaj­ta gépek és a pótalkatrészek gyártása miatt keletkezett hát­rányokat. S így igazgatónk előtt a probléma így áll: a nye­reséget csak az önköltség csökkentésével lehet növelni. — Ez így van rendben — tesz pontot az igazgató pana­szai után a közgazdász. Segíteni próbálok a traktor­gyári igazgatón és felvetem, hogy ismerek eseteket, amikor hasonló helyzetben a vállalat mezőgazdasági gépek helyett „jól fizető" autó-alkatrészeket kezdett gyártani. .. — És mezőgazdasági pótal­katrészekre nem volt szükség? — kérdi értetlenül az igazgató. — Dehogynem volt — vála­szolom, — nagyon kellett és hiányzott a pótalkatrész. — Micsoda terv az, amely Ilyenkor ezt az áttérést lehető­vé teszi? — kérdi még egyszer felháborodva. — Vállalati terv — mondom én. — Nem népgazdasági? — Nem. — Aha. — mondja, de nem érti. Én, sajnos, értem. A tas­kenti üzemigazgató ugyanis el sem tudja képzelni az olyan vállalati önállóságot, amelyben az állami tervet egyszerűen le­het semmibe venni és csak a vállalati érdekeket követni. Itt a terv a legfontosabb, alapvető társadalmi megrendelést kőte­lező irányszámban előírja. Én azonban emlékszem arra, amikor az állami terv csak irányelv volt és a vállalat azt tett vele, amit akart. A tas­kenti traktorgyárban azonban nem lehet így bánni a tervvel. De akkor miben növekedett meg a vállalat önállósága a reformban? Az igazgató így foglalja össze a választ: — A terv a társadalmi érde­ket tükrözi. A vállalati érdek a nyereség növelése. De, és ez a lényeg, ha a terv az alapvető tételeket előírja, akkor a válla­lati érdek elsősorban a terv tel­jesítése lesz. És így kezdemé­nyezésünk, megnövekedett ön­állóságunk nem a választék megválogatásában nyilvánul meg, hanem a termelés ho­gyanjában. A termelés minősé­gi, önköltségben, ésszerűsítési vonatkozásaiban nyílt szabad út a reform révén. A bérezésben, a munkatermelékenységben, az igények pontos és ügyes kifür­készésében és kielégítésében van kezdeményezésünknek tág tere. Tehát nem abban m i t, hanem hogyan gyártsunk. És ez növeli bevételeinket, a nyereséget, a béralapokat. Azt hiszem, így nem kerülhet ellen­tétbe a vállalati és a társadal mi érdek ... Hacsak nem kerii lik meg a szabályokat ügyeske­déssel, mint abban a porcelán gyárban... Az ilyesmi ellen tenni kellene valamit... ... S én máris otthon érzem magam a taskenti 43 fokos hő ség ellenére is ... VILCSEK GÉZA 1970 VII. 28.

Next

/
Thumbnails
Contents