Új Szó, 1970. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1970-07-26 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó

VÉRCSE MIKLÍS: ———————————————————. ne bánja! A fő az, hogy volt, ha néhány dekával kisebb is a valójában. Tibi barátunk csillogó szemmel kezdi a történetet: — Szintén a Spiccnél történt. Lacival megállapodtunk, ki hol horgonyoz le, próbálja meg a szerencséjét. Én a Garam befolyásánál, az egyik benyúló bokor után cövekeltem le magam. Jócskán beesteledett, mire végeztem a szükséges előkészületekkel. Jót húztam az üvegből, aztán munkához láttam. Elmúlt kilenc, aztán tíz óra is, s még mindig csak fehér hal ficánkolt a hálóban, pedig abból már volt éppen elegendő. Eközben a környéken hangos cuppanások, loccsanások voltak hallhatók. Persze, hogy szidtam magamat oktondiságom miatt; miért jöttem éppen ide? Éjjel tizenegy óra tájban az egyik emeléskor valami súlyosat éreztem a hálóban. Először azt hittem, elakadt a háló, de aztán engedni kezdett, ami egyre izgatotabbá tett. Nem hiába. Hatalmas hosszúkás, valami sötétlett benne. Aztán lomhán mozdult egyet, de már késő volt. Sikerült a csónak fölé emelni a hálót és minden különösebb zaj nélkül rabul ejteni a harcsát. Szíjat fűztem át a szilványán és fölakasztottam a part fölé hajló ágra. Kis idő múlva újabb mozdulást éreztem, s emeléskor azt hittem, terméskövet fogtam. Pedig egészen más volt. Hatalmas harcsa, sokkal nagyobb az előbbinél. Óvatos, megfontolt mozdulatokkal sikerült annyira megemelni a hálót, hogy a szörny feje kibukkant a vízből. El sem tudom képzelni, hány kiló lehetett, csak arra emlékszem, rettentő nagy volt. Addig jutottam, hogy a fejét ki tudtam tapogatni, de mire sikerült volna biztos fogással elkapni, gondolt egyet, és hatalmas vágással feljutott a háló peremére és onnan szép lassan lecsúszott, hangos locsanással fröcskölve rám a vizet. Csak arra emlékszem, hogy reszkettem, mint a nyárfalevél, azt azonban a világért sem tudtam volna megmondani, vajon a meglepetéstől, az ijedtségtől, avagy a méregtől? Mivel eléggé jártas voltam már a halászatban, alighanem az utóbbitól. További értelmét nem láttam a próbálgatásnak. Kimentem a partra, elkészítettem a fekhelyem, de még sokáig nem jött álom a szememre — a harcsa miatt. Ezután Imre, a társaság legidősebb tagja tette le a garast: — Bizonyára emlékeztek még, milyen jó hely volt néhány évvel ezelőtt a hídlábnál, amíg a roncsokat ki nem szedték. Akár horoggal, akár hálóval próbálkoztunk, hal nélkül nem mentünk haza soha. Egy alkalommal a roncsok mögötttl zátonynál emelgettünk a barátommal. Már jócskán tömve volt a zsákunk, szebbnél szebb példányokkal, amikor valahogy elszabadult a zsák a halakkal együtt. Hiába kerestük rudakkal, szigonnyal, nem akadtunk rá sehogy. Nem tehettünk egyebet, végül bele kellett nyugodnunk, hogy a vlz elvitte a halunkat. Tovább meg már nem maradhattunk a zátonyon, mert sötétedett, s a katonaság nem engedte meg. Néhány nap múlva ugyanott emelgettem. Az egyik emeléskor nagyon súlyos valami akadt a hálóba. Amint lassacskán emelkedett a háló, egyre jobban érezhető volt a ficánkolás, nyüzsgés, locskolás. Végül aztán a zsákmány is láthatóvá vált: a néhány nappal előbb elszabadult zsákot fogtam ki halastul, mindenestül. így aznap este kétszerfogott halat ettünk vacsorára. A terefere során ennél -sokkalta több hal akadt a hálóba vagy a horogra, villantókra: bálin, süllő, harcsa, domolykó, csuka meg miegymás, de hát ki győzné azt kiszámlálni valamennyit. Az viszont szentigaz, hogy nagyon örülnénk az idén, ha negyedrészét magunkénak mondhatnánk. Majd meglátjuk. Próba — szerencsel CSENDESEK KÖZÖTT... A halászok, horgászok egyesületét a kívülállók előszeretettel titulálják csendes bolondok gyülekezetének. Pedig a halászok nem is olyan bolondok, hiszen szabad idejük nagy részét friss levegőn töltik vizek árnyas partján, távol az idegölő zajtól, a tüdőroncsoló portól. A csendességet viszont a szórakozás, vagy ha úgy tetszik a munka természete követeli meg, mert hát síppal, dobbal nemcsak hogy madarat nem lehet fogni, de halat sem. „Civilben" azonban ők sem olyan csendesek, mint a hírük. Hiszen időnként hallhat az ember egy-egy csodaszámba menő fogásról, s ha a hír forrása Iránt kutatunk, minden esetben halászembernél kötünk ki. De ez mind kismiska ahhoz képest, amit egy tizenöt főnyi, halászokból álló asztaltársaság tud produkálni poharazgatás közben. A minap véletlenül bepottyantam egy ilyen társaságba. Az igazság kedvéért el kell mondanom azt is, hogy csak nagyritkán, bizonyos alkalmakkor lehet ennyi halászt együtt találni. Most is egy hivatalos tanácskozás után maradtak így együtt, mert kisütötték, hogy Bélucinak születésnapja van, s Illik az alkalmat megragadni. Egyikük még arra is vállalkozott, hogy kimegy a zajló Dunára az emelgetővel szerencsét próbálni. Ott rostokolt fél óránál is tovább, de mindössze egyetlen kis keszeg akadt a hálóba. Egyéb híján azt csomagolták be és a kis közösség nevében átadták az ünnepeltnek, aki vegyes érzelmekkel tapogatta a csomagot, aztán maga elé tette az asztalra kibontatlanul. Végül mégis terítékre került az ajándék, persze általános derültség közepette. Eközben már körüljárt a demizson is, s a poharakban aranyszínű bor gyöngyözött. Jót ittunk hát az ünnepelt egészségére. A szakmában jártasabbak mindjárt a bor fajtáját vitatták, ami hamarosan meg is állapíttatott. Viszont a borkóstolás fortélyát Illetően annál nagyobb vita alakult ki. A vita akörül folyt, vajon megmondják-e a borkóstolónak előre a bor fajtáját, avagy nem. A mérleg az utóbbiak javára billent, amit Pista az alábbi anekdotával zárt le: „Az egyszeri borkóstoló elé, akinek előbb bekötötték a szemét, ódatettek a tálcára kilenc pohárban különféle bort, a tizedikben pedig közönséges kútvizet. A borkóstoló munkához látott. Szép sorjában mindegyiknek megállapította fajtáját, ízét, erejét, meg mit tudom én, mijét. A közönség ezen nem is csodálkozott. Amikor a tizedik pohárhoz ért, mindenki feszülten figyelt, várta a hatást. A szakember sokáig ízlelgette, forgatta a szájában, rágta a tizedik pohár tartalmát, de arcvonásai tanácstalanságról árulkodtak. Végül kiköpte az italt és csak ennyit mondott: — Uraim, ilyet én még nem ittam. öcsivel kezdem. Az ötödik X körül jár ugyan, de megmaradt öcsinek, s meggyőződésem, hogy öcsiként tér meg az „ősi halászvizekre" is majd valamikor... Szóval ő mesélte el, hogyan tanult meg orsóval dobni: — Abban az IdÄben még csak magunkcslnálta botjaink voltak. ^Kezdetben nagyon ügyetlenül ment a kezelése. Ezért elhatároztam, hogy otthon gyakorolni fogom. Elég nagy udvarunk volt. Velünk szemben lakott egy néni, aki örökké kötött. Most is ott ült az ajtajuk előtt és szorgalmasan, önfeledten kötögetett. Én meg kiálltam az udvarra és rendes szereléssel — ólommal, horoggal ellátva — próbálgattam a dobásokat. Az első nem sikerült. Nem repült kl a zsinór, mindössze önmagam kólintottam fejbe az ólommal. Nem baj, a másik majd jobb lesz, biztattam magam. Nagy körültekintéssel nekikészülődtem, aztán Jól megsuhintottam a botot. Sikerültl Repült a zsinór, hogy öröm volt nézni. Mintha le sem akart volna szállni az ólom. Aztán hatalmas csörömpölés, velőtrázó sikoly hallatszott. Hirtelen moccanni sem tudtam, csak "álltam ott fehéren, mint a fal. Aztán felocsúdtam, sejtettem mi történhetett. Gyorsan összeszedtem a holmit és szorongó szívvel mentem megszemlélni művemet. Az történt ugyanis, hogy a megsuhintott ólom a néni mögötti üvegajtónak csapódott, onnan a néni lapockájának. Szerencsire neki az ijedtségen kívül más baja nem történt. így a próbát megúsztam egy bocsánatkéréssel és egy ablaküveggel. A teljes halászszereléshez hozzátartozik a csónak is. A kezelése sokkal nagyobb hozzáértést igényel, mint ahogy azt a laikusok hiszik. Még így is előfordul, hogy a csőnakbeliek valamelyike kényszerfürdőt vesz. Nyáron még csak hagyján, ha úszni tud az illető, de késő ősszel, vagy télvíz idején nem éppen leányálom a vízben lubickolni, ráadásul ruhástul, mindenestül... Gyulával és apával voltunk a Felső-szigetnél. Ha jól emlékszem, vörséket raktunk le éjszakára, azokat ellenőriztük korán reggel. Ketten voltunk a csónakban Gyulával. Én Irányítottam, ő meg a vörséket nézte meg. Az egyikben hatalmas ponty ficánkolt. Felálltam, hogy odamenjek segíteni, a zsákot tartani. Egy rossz lépés következtében elveszítettem egyensúlyomat, s csak annyi időm ma radt, hogy hirtelen összekapjam a lábam. Azzal már billentem is ki a csónakból, hanyatt a vízbe. A tábam azonban fönnakadt a csónak peremén, úgy lógtam mellkasomig a vízben. Egy-egy pillanatra ki-kidugtam a fejem, mint valami víziszörny, de mivel nem tudtam semmiben megkapaszkodni, mindig visszaestem. Az én Gyula komám meg csak fogta a vörse száját, ahelyett, hogy nekem segített volna. Végül aztán sikerült egy nagyobb lendület után elkapnom a csónak szélét, és nagy nehezen felhúztam magam a csónakba. Hogy milyen díszes jelzőket vagdostam az Én Gyula komám fejéhez, azt képzelhetitek. A legnagyobb megrökönyödésemre ártatlan képpel így védekezett: — Nem engedhettem el a vörsét, mert elment volna a ponty. — Akkor én bele is gebedhettem volna a ponty miatt? — Hááát... De ki jöttél, no! — Igen, kijöttem, méghozzá ilyen ökörrel, mint te vagy. Mivel hűvös reggel volt, s több vörsét kellett még megnéznünk, odaadta viseltes zakóját, hogy vegyem magamra. Nagy nehezen sikerült is, de úgy festettem benne, mintha repülni készülnék. Gyula alacsonyabb is, vékonyabb is volt nálam, a karjaimat tehát nem ereszthettem le, mert félő volt, hogy a zakó vállrésze ripityára reped. így kötöttünk ki jó fél óra múlva apánál néhány ponttyal, s jómagam keserű tapasztalattal gazdagodtam. De nemcsak fürödtek a halászok, hanem halásztak is. S akkortájt a szerencse is jobban kedvezett, mint manapság. Legalábbis az elbeszélésekben. Hogy ml mindent összefogtak ezekben a történetekben, az szinte hihetetlen. Még a fele is sok, pedig annál nagyobbra még a legfüllentőbb halász sem növeszti a zsákmányt. Hogy a megszépítő messzeség egy kissé megnöveszti a halat? A fe-