Új Szó, 1970. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1970-07-26 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó

Egri Viktor: TÖLT A

z elmúlt esztendőben az Európa Könyvkiadó Szüli nekem három fiút címmel egy kötet elbeszélést jelentetett meg a szovjet prózaírók legújabb műveiből. A könyvről írott és lapunk hasábjain megjelent ismertetésemben megjegyeztem, hogy a háború problematikája és témaköre az új gyűjteményben is helyet kapott, de már merőben más, modernebb formában, mint korábban. Az ösztönzést az újhoz, az emlékezés formájához Mihail Solohov adta az Emberi sorsban, amelyben a szovjet széppróza Nobel-díjas mestere — megfelelő időtávlat után — visszapillantó módszerrel mondja el igen hatásosan, hogyan őrizte meg Andrej Szokolov, fogságba esett és a fasiszta rabságból kiszabadult katonahős e segítő készségét és tiszta emberségét. Az idei szovjet prózai antológia, amely ezúttal négy kisregényt tartalmaz, még hangsúlyozottabban emeli ki, milyen mély ösztönzést adott a Nagy Honvédő Háború az íróknak, és milyen kitörülhetetlen nyomokat hagyott a Szovjetunió népeinek lelkületében. A fasiszta embertelenségéről, a háború tragédiáiról, romokról és sebekről szüntelenül tanúságot kell tenni, az elkövetett gazságok húsz vagy huszonöt év elmúltával sem évülhetnek el; az új nemzedék nem nőhet fel az írók figyelmeztetése nélkül. A békét követő első évtizedben az Intés parancsának úgyszólván minden író fáradhatatlan kötelesség-tudattal, lelkesedéssel és lelkendezéssel tett eleget. A regények és elbeszélések hőseinek Javát azonban ez a beleidegződött optimizmus és lelkendezés gyakran túlidealizálta, a hősi cselekedetek egyoldalú rajzával és túlhajtásával a valóságot eltorzította, „aranycsillagos lovagokká" avatta azokat, akik helytállásukkal, feddhetetlen jellemükkel és tetteikkel megérdemelték volna, hogy mindenfajta sematizmustól megóvottan vésődjenek az olvasók emlékezetébe, mint Tolsztoj Háború és békéjének felejthetetlen katonahősei. Tolsztoj félévszázados időtávlattal pillantott vissza Napoleon és Kutuzov párharcára, hőseinek háborús sorsára, s ma — negyedszázaddal, a nagy világégés után — ugyancsak az időtávlat javára írható, hogy a visszapillantók elkerülték a túlidealizálás buktatóit, amikor szerencsésen mellőzik a nagy történelmi tablókat, nem írnak krónikákat hadseregek összecsapásáról — ami a krónikaírók feladata —, hanem a szenvedő embert, a megpróbáltatott, gyakran rang nélküli katonát emelik ki, akit mindenekelőtt a kötelességteljesítés és az emberség pátosztalan parancsa, a vérébe ivódott hazaszeretet avat példaadó hőssé. Az antológia tematikus egysége nyilvánvalóan tudatos, és helyeselhető a válogatás szempontja is, hogy krónikák, nagy történelmi freskók helyet egy ember vagy egy maroknyi csoport helytállása tanúsítsa a támadó háború bűneit, s adjon hírt a fasiszták barbár tetteiről. Marx József írja az Élet és Irodalomban — megerősítve tavalyi megállapításomat — hogy Solohov hőse, Andrej Szokolov katonaköpönyeges alakja dereng föl többé-kevésbé katározott vonalakban mind a négy kisregényben. Joszef Geraszimov Öt nap pihenő című munkájában egy Kazancev nevű kiskatona ötnapos pihenője alatt megéli élete első szerelmét az ostromlott Leningrádban, és ez a tündérujakkal ébresztett érzés emberré is érleli. Nemes, tiszta költészet Geraszimov prózája, a fiatalok közt szövődő kapcsolat gyengéd érzelmességében nincs hamis hang: Kazancev megosztja szűkös kenyéradagját egy fiatal lánnyal, akinek varázsosan szép arcán meglátja a közelítő éhhalál Jeleit, s ki akarja ragadni szorító öleléséből. Garaszimovot turgenyevi prózaköltészeten nevelt realizmusa megóvja attól, hogy a háború vérzivatarában fogant románca sziruposan, érzelgőssé váljon. Bármilyen kegyetlen a háború, durva értelmetlenségei nem semmisíthetik meg az élet vonzását és éltető melegét: ezt példázza Kazancev szerelme és társainak sorsa, s tudja a fehér hajú, de még fiatal tanítónő is, aki bármilyen fáradt és elgyötört, mindaddig nem pusztulhat el, amfg a gondjaira bízott tizenkét gyerek Iskolába jár. A háború összecsapások, kézitusák, öldöklő harcok leírása nélkül is a kisregény minden oldalán figyelmeztetően jelen van, ott áll a gondterhelt nappalok, a fehér éjszakák hátterében, jelen van a katonák és civilek helytállásában és néma tűrésében, ám arra is int, hogy üszkös romok közt ls fakadhat ének, felvillanhat az élet szépsége. A kötet címadó írása, Jevgenyij Ziborov ** Holdtölte clmfl kisregénye sem vezet a front élvonalába, az előretörő harcosok közé. Szovjet kisregények Egy temetőbrigád sorsát ecseteli Ziborov; a front mögött holtakat kell temetniük, múlhatatlanul szükséges munka ez, hogy a temetetlen holtak ragályt ne terjeszthessenek. Látszólag veszélytelen munkájukat egy német ejtőernyős deszant egységei megzavarják, s a többször sebesült, félig rokkant, segédszolgálatos katonáknak egy véletlenül odavetődött százados parancsnoksága alatt fel kell venniük a harcot az olasz frontról sietve odavezényt SS-legényekkel. A helytállás és kötelességteljesítés példázata ez az írás; egyszerű katonákról szól, akiknek nem kenyere a harc, s nem életeleme az öldöklés, mint ellenfeleiké. Szavvatyejev százados az egyetlen igazi katona köztük; ő az, aki felismeri, hogy „a katonai tevékenység lényege tudatos szükségszerűség: annak a körülménynek felismerése, hogy az ember helyesen csak egyféleképpen cselekedhet. Ebből fakad a legmesszebbmenő kockázatvállalás, egészen a megsemmisülésig ..." A temetőbrigád ellenáll, teljesíti kötelességét, elpusztítja a német deszánt katonáit, de a harcban felmorzsolódik, és a segítségükre siető harcikocsizó egységgel érkező orvosnő szerelmének Szavvatyejev századosnak, csak utolsó elhaló szavait hallhatja. Ziborov írásmflvészete realizmusának köszönhető, hogy ez az utolsó találkozás, amely minden érzelgősséget nélkülöz, fájdalmas költői szépséggel zárja le a temetőbrigád tragikus történetét. E

gon Livs Szilaj Ördög című kisregénye is jelentősen erősíti a kötet alaphangját és célzatosságát. A félelmetesen nagy erejű Kaspars sorsának aprólékos leírása, küszködése, hogy a fasiszták öldöklő szorításában önmagát és két gyermekét megmentse — a többi kisregény szűkszavúságához viszonyítva — túlméretezettnek tűnik, de Livset a legjobb orosz—szovjet hagyományokon nevelt realista emberlátása és környezetfestő ereje megőrzi attól, hogy írása fárasztóvá és érdektelenné váljon. A kötet utolsó írásának, Grigorij Baklanov Egy nap — és az egész élet című kisregényének története már napjainkban játszódik le, de a háború közepén, Kátya egynapos szerelmével kezdődik. A továbbiak során Baklanov a szerelemből fakadt gyermek és a lányanya küzdelmes sorsát kíséri figyelemmel, s bemutatja, hogyan formálják a háború régmúlt tényei az emberi kapcsolatokat egy egész életen át. Kátya sorsa nem tragikus, mégis van benne valami fájó és elszomorító; életét- valójában csak az a tény teszi elviselhetővé, hogy minden napja mélyen össze van kapcsolva a fia életével. A gyakorlott, jótollú Baklanov a történetet pregnáns rövidséggel és helyenként költői színességgel beszéli el. A kisregények fordítói: Grigássy Eva, Láng Anikó, Soproni András és Szirmai Marianne gondos munkát végeztek. AGNYIJA BARTO: Különös ismertetőjele... A háborúban elveszettek nyomában A prózájáról jól ismert Agnyíja Barto könyvét a Holdtölte találó kiegészítésének érzem, bár műfajilag semmiféle rokoni vonás nem fűzi a kisregényekhez, ha csak az nem, hogy ez a könyv is eleven, megdöbbentő vádirat a fasizmus ellen. Műfajilag különben nehéz meghatározni és valahová besorozni Barto könyvét, mely nem regény, bár nem nélkülözi a detektívregények izgalmasságát, és nem sorolható sem az emlékirodalom, sem az irodalmi riportok kötetei közé. Talán magyarázatokkal ellátott, levelekkel kiegészített és meditációkkal fűszerezett beszámolónak mondanám, amelyben az írónő számot ad négyesztendei „nyomozó" munkájáról. Közismert, hogy a háború — különösen első napjaiban — száz és százezer családot szakított szét a front közelében, és amerre később 41 nyarán és őszén szovjet földön elvonult. Anyák még mindig siratják elesett fiaikat és „szülők szüntelenül kutatnak gyermekeik után, akik a bombázások, fasiszta rajtaütések, tűzvészek, a kiürítések lázas perceiben tűntek el", írja Agnyija Berto könyve bevezetőjében. „Hosszú éveken át sok szülő és gyermek keresi egymást fáradhatatlanul. És gyakran egymásra találnak." Az írónő a moszkvai rádió „Világítótorony" adásának „Különös ismertetőjele..." műsorában arra a feladatra vállalkozott, hogy segítségére siessen a keresőknek. „ ... életre hívott rádióműsorában személyesen olvassa fel a szeretetteiket-keresők leveleit, és a rádióhallgatók milliói elé tárja azokat az adatokat, apró részleteket, homályos emlékképeket, amelyek talán nyomra vezetnek, és negyedszázad múltán újra egyesítenek egy családot. Barto ezeket a dokumentumszerűen hiteles történeteket, levélrészleteket gyűjtötte egybe kötetében", jelzi a könyv borítólapja. Az eredmény: a megtaláltak száma 1969. március 5-én 384-et tett ki. Az ezrekhez és százezrekhez képest kicsi ez a szám, mégis csodálatra méltó, mert tanúságot ad az emberszeretetről, a család utáni olthatatlan vágyakozásról. Emlékezetemben él, mennyi vád és rágalom érte a szovjet családi életet a húszas és harmincas években; felelőtlen irodalomkalmárok és bértollnokok a könnyű válás fényéből a családi élet „züllöttségére", a szülői érzés kihalására következtettek; egy emigráns „bécsi tejesasszony" járt elöl a rágalomhadjáratban — mindezt élesen megcáfolták a háború tényei és íme, milyen eleven cáfolatot ad ez az izgalmasan szép és tanulságos könyv is, melynek lapjairól süt az embermeleg, árad a családi összeforrottságot áhító vágy. Az árvaházakban nevelkedett, a szovjet állam gondozásában felnőtt, férfivá érett, asszonnyá lett keresők mennyi levelében visszatér az óhaj: szeretném megtalálni szüleimet, hogy melléjük állhassak, segíthessek rajtuk. Mennyi gyengédségről beszélnek ezek a sorok: „Nagyon szeretném, ha lenne édesanyám, hogy gondoskodhassak róla, és tisztelhessem." Megindító ez a szeretet és vágy: családot találni, érezni a vérségi kapcsolatot is, amely az embert szorosabban és elevenebben fűzi az országhoz, ahol született. V

égezetül hadd idézzek néhány sort egy anya leveléből: „... Ügy szeretném odakiáltani a világnak: minek a háború? Hiszen tengernyi bánatot hoz ránkI Szeretném elmondani minden asszonynak — vigyázzatok a békére, és az életben nem lesznek többé keserű könnyek." Szónokias szavak volnának? Vagy elkopo.ttak? Hát igen: szónokiasak és elkopottak. Am ha egy egyszerű anyai szív él velük, sajátos biblikus zengést kapnak és fényüktől megragyog az a világ, amely szabadulni akar szomorú élményeitől, övéit félti és óvni akarja a háború okozta szenvedésektől és tragédiáktól.