Új Szó, 1970. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1970-07-26 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó

\ Ciirrca tÄrtáhotoL l/iilririnc amnoral/ Furcsa történetek — különös emberek fijfélre jár az idő. A folyópart kihalt. A közeli lakóházak ablakaiban már régen kialudt a fény. A sétányon egyetlen no léptei alatt csikorog a kavics. Magányos nő éjfélkor a folyóparton? Rossz alvó vagy gondolatait űzi? Nem, nincs egyedül. Kis növésű, drótszőrű kutyája futkos körülötte Hol megelőzi, hol egy-egy fát szaglászva elmarad. majd ismét gazdája után rohan. A hölgy lehet negyven év körüli. Alakja sudár, mozgása fiatalos. Gyakran látni őt a folyóparton — kutyájával. Késő esti és kora reggeli órákban. Megrögzött állatbarát vagy a világtól menekül? S mily titkot hordhat magában éjféli és hajnali sétáin ... \£ ilaha — talán húsz, talán * huszonöt évvel ezelőtt is, ragyogó napsütésben és tompa holdfényben itt, a folyóparton sétált. Akkor még nem egyedül. Nem is kutyájával... Kettesben, egymásba olvadva szőtte tervét két fiatal. Reményekkel, elképzelésekkel, álmokkal telve tervezgették képzelet szülte jövőjüket. Szépséges folyóparti esték! A sok színből szőtt terveket a házasság pecsételte meg. Az évnk múlásával az álmok lassan beteljesültek. Lakás... Külföldi nyaralások ... Gépkocsi . Egy, csak egy tervük nem valósult meg. A gyermekszoba üres maradt. S az üresség csak nőtt, egyre nőtt. Nem volt a világnak olyan kincse, amivel azt pótolni lehetett volna. A lakás, az élet egyre sivárabbnak tűnt. Nem segített orvos, kórház, sem füvesasszony. Kettőjük kapcsolata is mintha lazult volna. Hiányzott a kapocs — az utód, akiben kettejük szerelme, szeretete folytatódik, testet ölt. A reménytelenség szörnyű légkörében egyszer mégis szikra pattant . . . Verőfényes nyári napon az egyik folyó parti ház előtt soksok ember sereglett össze. Az utcán mentőautó állt. Hordágyon letakart holttestet hoztak. A kapu előtt kíváncsiskodók gyűrűjében a rendőrség tört utat a hordágyat vivőknek. — Kádekné megmérgezte magát . . Terjedt a hír szájról szájra. A szemekben a rémület lángja gyúlt. Kádekné fiatalasszony. Fiatal özvegy. Volt . . . Férjét nemrégen veszítette el. Egy autóbaleset alkalmával a helyszínen szörnyet halt. Itt maradt a felesége és négyéves kisfia. A mindig vidám asszony egyszerre hallgatag lett és szemlátomást fogyott. Rettenetes bánat sorvasztotta. Nem bírta tovább. A fájdalom legyőzte az életösztönt, felülkerekedett az anyai hivatás magasztosságán. Gáz... — suttogták az emberek és szörnyülködve bámulták a második emeleti kitárt ablakokat. Sokáig ácsorogtak még a mentőautó távozása után. Közben újabb kíváncsiskodók érkeztek. Űjra és újra ismételték a régebben ott bámészkodók: mérgezés ... gáz ... Később változott a téma: Már nem az esemény foglalkoztatta a tömeget, hanem az indítékok. Miért is tette? Elvesztette a férjét, szó sincs róla, nagy bánat, fájdalom. De mi lenne, ha mindenki a halált választaná, aki elveszti élettársát? Ki tudja, nem volt-e más ok is? Megkezdődött a latolgatás, minden rendkívüli, váratlan esemény kísérője. S ekkor váratlanul egy óvónő jelent meg, kézenfogva vezetve a kis Kádek Gyurkát... Az óvodában lejárt a munkaidő. Gyurikáért nem jött senki ... Hazahozta ... Nyári égből villám! Gyurika ... Szegény kis árva .. . Apád elvesztetted édesanyád önként vált meg tőled. A tömegben egy pillanat töredéke alatt beállt a csend. Dermedt arccal, néma ajakkal nézték az érkezőket és a tekintetben ott bújt meg a néma kérdés: most vajon mi lesz? tömegnek szólt. De az néma. A sajnálkozásig, a részvétig még terjedt az emberségből. Hát azután? Mégis .. . A sokaságból kiválik egy férfi. Végigméri a kisfiút, aki megszeppenve, az egészből semmit sem értve áll a kíváncsiság középpontjában. A férfi torkát valami keserűség szorongatja. Halkan, nehezen szól: — Majd én magamhoz veszem ... A rettenetes feszültség egyszeriben feloldódik. A megkönnyebbülés oldja a merevséget, a tanácstalanságot. Valaki megszólal. — Nem csak úgy van, hog viszi... Valaki rendőrt hív. A férfi előhúzza igazolványát. — Tessék. Ha valaki keresné, nálam megtalálja. A rendőr tétovázik, ö sem találkozott hasonló esettel. De feljegyzi a címet, az igazolványszámot. S Gyurka kis idő múlva beTóthpál Gvula feltétele. Az óvónő előtt elállták az utat. — Mi történt? Az emberek szótlanul elfordultak. A szörnyű valóságot senkinek sem volt ereje feltárni. — Mondják már meg! Valaki végre kibökte. Most az óvónő rettent meg. — Van valami rokonuk? A körülállók a vállukat vonogatták. — Kérem, nagyon kérem magukat... Mit csináljak a gyerrekkel... Haza nem vihetem. Otthonom sincs ... Szűk a kis albérlet. Az élet szörnyű összefüggései. Emberi sorsok fogaskerékként kapcsolódnak egymásba. A leánynak talán találkája van, Talán szerelme várja. És most nyakába szakadt a gyerek, az elárvult fiúcska. Hát tehet ő mások sorsának alakulásáról? Mi jogon gázol az ő életébe egy öngyilkos anya? — Mi legyen a gyerekkel? A kétségbeesett kérdés egy lép a szépen berendezett, eddig mégis sivár lakásba. A férfi az ajtót nyitó feleségének csak annyit képes mondani: — A gólya hozta . .. így került a kis árva a gyermektelen házastárshoz. A fiúcska egyszeriben a borúk mögül előbúvó napot jelentette, amely hirtelen beragyogta két ember életét. A lakás egyszeriben megtelt gyermekkacajjal, gondoskodással. Az emberség pótolhatatlan melegével. Oj élet kezdődött. A fiúcskát elárasztották új ruhákkal, mesekönyvekkel, játékokkal. A család együtt járt sétálni a folyópartra. Tervek születtek — másnapra, az elkövetkező hónapokra és évekre. Lám, milyen furcsa az élet. Mások tragédiája, pusztulása is boldogságot hozhat két ember életében ... Az árva fiúcska új otthonra lelt, a férj és feleség váratlanul megtalálta életcélját. Micsoda szép lenne, ha itt be is fejeződne a szép, emberséget árasztó történet. Sajnos, nem fejeződhet be, mert až élet tovább írta ... Teltek a napok boldogságban. Egészen addig, míglen egy este meg nem jelent a vidéki rokon — a fiúcska másodági nénikéje ... — A gyermekért jöttem! A derült égből a második villámcsapás. Kezdték megszokni az új életet. Hosszú évek után gyermekük volt. Már a sajátuknak vélték, beleélték magukat a szülői hivatásba. Azt hitték, minden megváltozott. Két ember álma, legalább részben teljesült. Két reményét vesztett ember ismét boldognak érezte magát. A ragyogó Napot azonban újra eltakarta egy felhő... — A gyermeknek jó dolga van, jól érzi magát. Szívesen viseljük gondját, senkink sincs . Könyörögtek. — A gyám én vagyok, nekem kötelességem a szegény elhúnyt gyermekéről gondoskodnom. A törvény kötelez erre. Hosszú könyörgésre mégis engedékenyebb lett: Bevallotta, hogv náluk kevés a hely, sok a száj, de a kötelesség mégiscsak az első... S talán le is mondana a gyerekről. De csak biztosíték ellenében . . . — Miféle biztosíték? — Tetszik tudni, mi messze vagyunk ... Meg sokan ... A gyerekre nem igen költhetünk ... — Nem kérünk mi a gyerekre semmit — vidult fel az asszony. — Nem is úgy gondolom ... Dehát a gyerek érték. Nem szokás csak úgy ajándékozni .. . Egyszerre világos lett minden. Tehát a gyereken hasznot akar. Mennyit? Tízezret? Hát ember maga? Anya, aki a méhében hordott ki életeket, más gyermekéért pénzt kér... Lehetséges ez? A rokon gyám a törvény erejével elvitte a kisfiút. Három hónapig náluk volt, majd gyermekotthonba adták. Mivel náluk kevés a hely és a munka mellett idő se Jut a gyerekre... Azóta a kisfiú az elhagyott árvák keserű kenyerét eszi. Az emberi önzés, a mások sorsa iránit közömbösség megfosztotta őt otthonától, családi fészektől, szeretettől. A két szerencsétlen ember élete azóta újra sivár, végtelenül üres. A lakás csendes. Gyermekkacaj csak az éter hullámain keresztül veri fel néha. Akkor is csak egy pillanatra. Mert az asszony ilyenkor kikapcsolja a rádiót, tévét... így meséltt' el egy esti sétája alkalmával. S míg lakása előtt búcsút veszek tőle, a kis foxit ölbe veszi, mancsairól gondosan letörli az út porát, nehogy a lakást beszennyezze. .. Az emberekben csalódott, az élet könyörtelen volt hozzá. Maradt a kis négylábú harát. .. Az emberek pedig titkát nem sejtve csak kutyás hölgyként, különcködő asszonyként emlegetik... KALÁSZ LÁSZLÓ A TUDOMÁNY VILÁGÁBÓL Kannibál pókok Közismert tény, hogy a nőstény pók, amely rendszerint nagyobb és fejlettebb, párosodás után megeszi partnerét. Azt is megállapították, hogy a nősténypókok sok esetben utódaikat is megeszik. A bonni egyetemen egy kísérlet során radioaktív foszforral táplált legyeket adtak a póknak, amely éppen utódai etetésére készült. Az etetés úgy történik, hogy az anya „szájába" veszi a táplálékot, majd a kispókok „szájába" helyezi át. Mivel a táplálék radioaktív izotópokat tartalmazott, meg tudták pontosan állapítani, hogy a kispókok közül melyik mennyit kapott. Megállapították, hogy először az anya csaknem az egész adagot átadja a kispókoknak, de a második, a harmadik etetésnél már csak a felét. A negyedik etetésnél pedig gyakran előfordul, hogy az anya felfalja kis pókjait. Ezt azzal magyarázzák, hogy a nőstény pók annyira elfárad az etetésbe, hogy már nem tudja megkülönböztetni saját utódait, s ezért zsákmánynak tekinti őket. Ezzel az érdekes jelenséggel magyarázható, hogy a kispókok ösztönszerűen már az első etetés után a lehető leggyorsabban eltávoznak kannibál anyjuktól. Hasonlóan magyarázzák a hím „meggyilkolását" is. A kifáradt nőstény nem isineri fel partnerét, s ezért megeszi. Vannak olyan pókfajták is, ahol a hím olyan erős, hogy sikerül elmenekülnie támadó partnere elöl. A védekező méhek Két német tudós Afganisztánban járva 1900 méteres tengerszint feletti magasságban vad méheket talált. A méhek egy sziklafalon 3 méterrel a föld felett fészkeltek. Megfigyelték, hogy a méheket darazsak támadták meg. A támadók a dolgozó méheket akarták elrabolni. A méhek csoportosan védekeztek. A fészek előtt egy lapos kő volt. Itt gyülekeztek a védők 30-as csoportokban fejjel a fölöttük zümmögő darazsak felé fordulva. Figyelemmel kísérték a támadók minden mozdulatát és a sziklán ide-oda futkosva védték a veszélyeztetett területeket. Nyilván optikai alapon tájékozódtak, fejük mindig a fölöttük keringő darazsak felé fordult. Ha a támadók közül valamelyik közelebb merészkedett, a védekező méhek szárnyukat V alakba emelték, majd lebegtetni kezdték. Közben feneküket felemelték, fejüket előrenyújtották. Miután a méhek ilyen védőállást foglaltak el, a darazsak mindig meghátráltak. A darazsak csak akkor tudtak elrabolni egy-egy méhet amikor a méhek sorából valamelyik védő megszökött. Amikor azonban a darazsak megpróbálták megtámadni a méhek sorfalát, mindig azonnal elpusztultak.