Új Szó, 1970. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1970-07-19 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó

CSONTOS VILMOS: 11 javát még mindig a kocsmában töltötte, ott mégiscsak megkönnyebbült kissé. Most azonban az utca végén a németek lefoglaltak egy kovácsműhelyt. Az utcában, amely ez ideig meglehetősen csendes volt, és horogkeresztektől mentes, nyüzsögni kezdtek a német szerelők. Egymásra torlódtak a javításra váró német autók, a náci katonák meg beültek a kocsmába, és rögtön otthon érezték magukat. Meunier-né férje látni se szerette őket. Felesége mind gyakrabban találta őt némán a konyhaasztal mellett. S egyszer, amikor majd egy órája könyökölt már ott mozdulatlanul, fejét karjára hajtva, nyitott szemmel; az asszony megkérdezte, hogy mire gondol. — Semmire és mindenre. Azonkívül valami egészen mellékesre is. Képzeld • el, éppen arra a németre gondoltam, • akiről Anette barátnőd mesélt; nem tudom, emlékszel-e még rá, arra a németre, aki Hitler-ellenes volt, arra a németre, akit a németek letartóztáttak. Szeretném tudr Vele meg a fiával. Mire Meunier-né azt felelte: — Némrég találkoztam Anette-tel. A németek annak idején a Santéba vitték. Azóta talán már agyon is verték. A gyerek eltűnt. Párizs nagy. Biztosan menedékre talált valahol. Mivel náci katonák közt senki sem poharazgatott szívesen, egyre gyakrabban megesett, hogy néhányan, borosüvegeikkel együtt, Meunier-ék konyhájában telepedtek meg, amit azelőtt sohasem tettek, sőt szinte kellemetlennek érezték volna. Többségükben Meunier szaktársai voltak, ugyanabból az üzemből; nyíltan beszélhettek hát egymás előtt. A chef átadta a gyárban irodáját a német parancsnoknak. Az most kénye-kedve szerint jártkelt odabent. A munkát német szakértők ellenőrizték, méricskélték, vették át. Az igazgatósági irodában már nem is titkolták, kinek robotolnak. Az öszszeharácsolt fémből készült alkatrészeket keletre irányították, hogy más népek torkát messék el velük. Csakhogy ez már a vége volt a dalnak: rövidített munkaidő, csökkentett fizetés, kényszermunkástranszportok. Meunier-né leeresztette a redőnyt, a férfiak suttogva beszéltek. Az idegen fiú lesütötte szemét, mintha attól félne, hogy éles tekintete elárulhatja szívét. Oly sápadt volt, úgy lefogyott, hogy a férfi rosszkedvűen méregette, és ki is mondta, mi aggasztja: — Hiszen ez beteg, s végén majd megfertőzi a mieinket. Meunier-né levelet írt önmagának, amelyben unokahúga arra kéri: tartsa még magánál a gyereket, mert férje nagyon beteg, s ő szeretne egy időre a közelében szobát bérelni. — Ez aztán könnyen lerázza a kölykét — mondta a férfi. Meunier-né gyorsan dicsérni kezdte a fiút: milyen rendes, minden reggel már négykor lemegy a csarnokba, ma is kiügyeskedte ezt a darab marhahúst jegy nélkül... Meunier-ékkel egy házban lakott két nővér; mindig is rosszhírű nők voltak, most meg éppenséggel szívesen jártak át a kocsmába, hogy a német szerelőkkel mulatozzanak. A rendőrnek feltűnt a dolog, magával vitte őket az őrszobára, ám a két nővel, sajnos, csak annál több baj volt azután. A német szerelők most már kibe jártak náluk, harsogott tőlük az udvar, lármájuk felhallatszott Meunier-ék konyhájába. Meunier és vendégei kedve régen elment a nevetéstől; Meunier sem dicsérte többé a német rendszerességet: finom, alapos, lelkiismeretes rendszerességgel tették tönkre az életét, a gyárban, otthon is, megfosztották kis és nagy örömeitől, jómódjától, becsületétől, nyugalmától, ennivalójától, még a levegőjétől is. Egy nap kettesben maradt feleségével. Hosszú hallgatás után kitört belőle a szó: — Ök az urak, mit akarszl Milyen erős ez az ördögi Hát nincs a világon senki, aki erősebb volna nála? Mi itt tehetetlenek vagyunk. Ha a szánkat kinyitjuk, agyonvernek. Hanem az a német, akiről Anette beszélt egyszer — te talán már el is felejtetted, én azonban nem... Az mert kockáztatnil És a fia becsületére váljékl Az unokahúgod csak rántsa ki magát a kátyúból maga a kölykévell Az hidegen hagy. De annak a németnek a fiát, azt befogadnám, az nem hagyna hidegen. Jobban bánnék vele, mint a saját fiammal, jobban etetném, ha menedéket adhatnék egy ilyen fiúnak, miközben ezek a banditák ki-be járnak itt, és sejtelmük sincs arról, mit merek én, ki vagyok én, és kit rejtegetek! Azt a fiút tárt karokkal befogadnám! Az asszony elfordult, és csak anynyit mondott: — Már befogadtad. Ezt a történetet a XVI. kerület egyik szállodájában hallottam egy bizonyos Anette-től, aki éppen akkoriban állt ott munkába, mert régi helyén már nem érezte magát biztonságban. Ember Mária fordítása VALAKI MEGLÁTOTT Valaki több száz kilométernyire az én kis falumtól, felfigyelt a verseimre, š levelet küldött, amelyre válaszolnom kellett. Országhatáron innen s túlról jöttek, s mentek äztán a levelek. Közös témánk az irodalom volt. Egyszer verseket találtam a borítékban, — áz ő versei voltak. Hogy valóban az ő versei, ezt csak akkor hittem el, amikor egy újságban megjelent versét is elküldte — újságostul. Amtkor Tényképét is elküdte: már éreztem, hogy mindkettőnk vágya a találkozás. Tavaszodott. Álmodozásban teltek a napjaim. Ennek az álomnak teljesülnie kell. Az álom engem mindig úgy vesz karjaiba, hogy egy kicsit hihetetlen legyen. Ez az álom azonban valósággá teljesedett. Már akkor verseim és nótáim szép, szivárványos események felé sodortak, s akkor kaptam az üzenetet: Lévára érkezik. Hihetetlen közel esett a dátum, megszédültem. Tűz parázslott a levél sorai között. A Denk szállóban keressem. Két napot töltöttünk Léván, egymás tüzében perzselődve. Ez a két nap egy életre szóló élménnyel gazdagított. Irodalomról és írókról beszélgettünk. Többek között Tamási Áront úgy emlegette, mint egyik legkedvesebb ismerősét. De másokat is személyesen Ismert, akik már az irodalom élvonalába tartoztak. Sokat beszélt, látta, hogy szomjazom a szavait, s tudta, hogy amit mond, minden érdekel. Időközben hirtelen karjaiba szorított, s felsóhajtott: már csupán né-. hány óra, s távoznom kell... Azután elment. Még aznap megírtam egyik legszebb versemet: Nézlek, Még érzem a hajad illatát, Hallom tűnő lépteid neszét. Csukott szemeimmel még felidézlek, S nézlek szomorú nézéssel, Nézlek, Mint hulló csillagot nézhet Az éjszakai vándor, Aki riadt kétséggel döbben: Jaj, talán az ő csillaga volt. (Amikor egy év múlva második könyvem megjelent, Győri Dezső a pozsonyi Magyar Újságban ezt a verset idézte, könyvemről írott bírálatában). A versek vénája megáradt. Kötetnyi vers született azután a két nap hatása alatt. Még találkozásunk előtt ez az asszony küldte el nekem Ady öszszes verseit, s most meglepődve tapasztalom, hogy verseimen Ady hatás érződik. Barátaim megnyugtattak: nem szolgai utánzás, hanem inkább ráhatás ez, s ne ijedjek meg. Komolyan gondoltam új verseskötet kiadására. Ezt levélben vitattuk meg azzal, aki életre csiholta új verseimet. A kötet címét is együtt határoztuk el. „Üzentek értem", s már rendezgettem is sajtó alá a verseket. Zselízen, Laufer Ernő nyomdája vállalta könyvem elkészítését, öt ív terjedelemben, 500 példányt 2000 koronáért. Előszó írására Szombathy Viktort kértem fel, aki újabb verseimet ismerte, s az előszó megírását is vállalta. Ebben az időben verseim már a Magyar írásban is megjelentek, — Szombathy volt a lap egyik szerkesztője, — s ez az előkelő folyóirat már fizetett is az írásomért, egy versért ötvén koronát. Hasonlóképpen honoráiumot kaptam ebben az időben már a „Nagyasszonytól", valamint a Prágai Magyar Hírlaptól is. Több levelet váltottam, később személyesen is megismerkedtem Darvas Jánossal és Péchyné Bartóki Máriával, akik a Nagyasszony folyóirat szerkesztői voltak. Régebben azt gondoltam, hogy azért nem fizetnek a verseimért, mivel azok gyengéknek bizonyultak. Ám azoktól a lapoktól, amelyeknél a legtöbb versem megjelent, a mai napig sem fizettek verseimért. Szombathy Viktor Ismételt sürgetésemre, végre elküldte a kötet előszavát. A nyomda már elkészült a versek kiszedésével, s erre a bevezetőre várt. Az előszót olvasva a szívem mindjobban elszorult: majdnem minden sorában az asztalost emlegeti Szombathy, az asztalost, aki verseket Ír ... Még csak segéd voltam, de egyszerre komoly elhatározás érlelődött meg benneml Ha asztalosnak látnak, hát az leszek: „asztalosmester". Nem tetszett ez a bevezető, nem akartam verseim elé tenni, azonban Laufer úr, a nyomdász másként látta; nyugtatott: nem sértő az, ha egy asztalos könyvet ad ki! Sőt! Lassan megnyugodtam és beleegyeztem, hogy az előszóval jelenjen meg új könyvem. Azonban magamban végleg elhatároztam, hogy a szakmámnál maradok. Amíg Idáig nem jutottam: titokban még abban bizakodtam, hogy idővel valamilyen útonmódon eljuthatok talán az érettségiig is ... most azonban feladtam terveimet. Asztalos leszek! (Részlet a szerző önéletrajzából) 1936. március 1-én vettem át könyveimet a nyomdában. 500 korona készpénzem volt, a többire halasztást kaptam, Laufer úr humánusan viselkedett velem szemben. Falumban, Süveg asztalos műhelyében dolgoztam már hosszabb ideje, s most, amikor az iparjogosítvány megszerzésére gondoltam, elővettem segédkönyvemet: összeszámoltam a belejegyzett, ledolgozott, illetve, Igazolt időt. Tíz éve voltam már segéd, s igazolva a segédkönyvemben három év se volt. Három év pedig feltétlenül kell az ipar kiváltásához. A legtöbb mester, ahol dolgoztam, vagy egyáltalán nem jelentett be, vagy sokkal rövidebb időre, mint a valóság volt. Így spórolta meg a betegsegélyző illetékét. Kértem hát Süveget, haladéktalanul jelentsen be az ipartestületnél, Zselízen. Csak úgy volt hajlandó, ha vállalom a betegsegély-illetéket is. Vállaltam. Bizonyára megsejtette elhatározásomat, mert azután igen lehangoltnak láttam. Tudta: java munkáit nekem köszönhette. A falusiak tőlem szokták megkérdezni, hogy ott dolgozom-e? Mert ha nem, úgy nem bízzák meg munkájuk elvégzésével. Mesteremnek igen rossz szokása volt: előlegképpen többízben pénzt kért munkáira, s a parasztok nem győztek nyakára járni, sürgetni a megrendelésüket. Sok hasonló mesternél dolgoztam, ahol jól éltek, ettek, ittak, de egy fillérjük se volt, ha szombaton a segédfizetés ideje eljött. Süvegéknél is olyankor kaphattam kézhez fizetésemet, amikor egy-egy munkával elkészültünk. Otthon laktam szüleimnél, otthon is kosztoltam, s nekem Is, s a mesternek is így volt jól. Tehát elkészült a könyvem. Bíztam, hogy az árát rövidesen kifizethetem. Már a könyv megrendelésekor egy nyomtatványt készíttettem Lauferéknál: előjegyzési ívet új könyvemre. Szétküldözgettem Ismerőseimnek azokat és itthon, falumban pedig személyesen gyűjtöttem az előfizetéseket. Száznál több előjegyzései?! volt, amikor hazahoztam könyveimét. Segítettek e téren az akkor engem körülrajongó, falumbeli fiatalok. Nem sokallotta senki a 10 koronás árat Szombathy is tíz előjegyzéssel vígasztalt meg. Hajdúné hasonlóképpen tízet rendelt. S az Ismeretlen ismerős: Tamás Lajos, pozsonyi költő, aki sok versemet közölte a Magyar Néplapban, szintén több előjegyzést küldött. Szombathy még azt is elintézte, hogy könyvem a május 2—3 és 4-én Budapesten tartandó könyvnapokon ottlegyenek, sőt engem is meghívott. A meghívásnak örömmel tettem eleget. A Budapestre postán küldött 20 könyv mellé, magammal is ugyanannyit vittem. A Stúdium sátorában, mind a negyven könyvem elfogyott. (De így volt ez minden könyvvel, amelyet dedikáltak). Nagy volt a forgalom, sohasem gondoltam, hogy az emberek ennyire szeretik a könyvet. Az Egyetem utca sarkán, egy asztal tetején Szabó Dezső szónokolt, lábainál a könyvei. Hatalmas diáksereg vivátozott körülötte. Én is megbámultam a híres írót, akinek csak úgy kapkodták a könyveit. Az utolsó napon József Ferenc főherceg látogatta meg a Stúdium sátorát. Már kora reggel bejelentették érkezését, jelezték, hogy legyünk együtt valamennyien, hogy dedikálhassunk. Dél felé érkezett, elegáns autón. Sorban kezet fogott velünk és megvásárolt mindenkitől egy-egy könyvet. Senkivel sem állt szóba, bemutatkozásunknál ls csak biccentett, s ahogy jött, szótlanul, úgy is távozott. Fonnyadt kezeire és savőkék szemére emlékszem. Amikor eltávozott, Sáfári László azt súgta: „Őkegyelmessége, a főherceg is verseket ír." Sáfári már olvasott is valahol ilyen hercegi verset, — pocsék volt. Magam is kíváncsi voltam: miről írhat ilyen nagy úr: milyen gondolatai lehetnek, s mi ösztönzi írásra? Évek múlva kezembe került néhány a főúri versekből. Sáfárihoz hasonlóan legyintettem ... Pedig ahol megjelentek, vastag betűvel szedték. Ez a budapesti út kissé megingatott elhatározásomban az iparváltást illetően, de rövid itthoni tartózkodásom után újra csak amellett döntöttem, hogy önállósítom magam. Talán akkor, ha valaki megfogja a kezem és jő nyomra vezet: kievickélhettem volna a nyomasztó szürkeségből... Az iskolai végzettség hiánya mindegyre elcsüggesztett. Szakmám biztos kenyeret jelent, és mostanában hiába láttam könyvem sikerét: már kitapasztaltam, hogy a versírás nem kenyérkereset. B 0 B •a N 3 X ä MS > d »> « 1