Új Szó, 1970. június (23. évfolyam, 128-153. szám)

1970-06-12 / 138. szám, péntek

Ö

nnek K ; itelen vagyok ha <i minap, azon a biz..ii, pj uieógiai napon én csak kezdetben figyeltem a tanár úrra. Tekintetem ugyan az arcán függött, világnyira kerekük pupillám lefotografálta arjának minden apró rángását, ősz bajszának billenőseit, de szavai csak egy ideig termékenyítitek meg értelmem televényében, Amint egyre tovább hallgattam önt, hirtelen, mint amikor az elsötétített szoba ablakán felröppen a redőny, belém villant, hogy én az Ön szavait már hallottam korábban is... ... képzeletem időgépe gáttalanul röppent túl a szerény kultúrterem sárgás falain és iszonyatos gyorsasággal röpített vissza az időben. Pontosan huszonö' vagy talán még több évet. Körülöttem összefolyt a világ, az elmúlt évek bizonytalanul gomolygó köddé változtak. S rajtuk túl ott láttam a tanár urat, egy tanterem kopott, alacsony emelvényén. S Ün beszélt. Nagyjából azokat a szavakat használta, mint most. Akkor is, most is emberségről beszélt a tanár úr. Nem nagy szavakkal, nem is tanáriasan tudománykodó stílusban. Szavai olyanok voltak, mint a zöld réten fakadó tarka virágok: tiszták, esőmosottak, őszinteségtől illatosak. Most deres hajú felnőttként hallgattam önt, tanár úr, de negyedszázaddal ezelőtt... T

etszik még emlékezni az osztályra? Olyan tisztán vonulnak el előttem a fiúk, mint amikor a haldokló előtt villannak el élete fontos eseményei. Mellettem ül a mindig kopaszra nyírt Tordai. Rendőrségi irodaszolga fia. Vékony ujjaival mindig a padon dobolt, s emiatt nem egy kegyetlen rúgás érte a bokáját a pad alatt. Nagyon idegesített vele. Előttem ma is látom Tauszt. Vékony nyakán valószínűtlenül vörös haj kunkorodik. Kétbalkezes fiú. Falusi zsidó szatócs ötödik gyermeke. Ruháján, meg a többi holmiján is világosan látni lehetett, hogy a szabó nem az ő nyurga testéhez szabta, hanem idősebb bátyjaitól örökölte őket. Mellette Csányi ült. Nagy darab, nyers parasztfiú, akit húszhektáros apjának boroshordói, hízott libái toltak egyre magasabban a tudomány létráján. Egyébként ő volt az osztály pandúrja, vitás dolgokban az ő vaskeze csinált közöttünk rendet. Ma is tisztán villan fel előttem az osztály legintelligensebb tanulójának, Zaracsnak az arca. Az apja tisztviselő vagy tanító volt, óra alatt zöldessárga sportújságot olvasott. De látom a többieket is, tanár úr, mind egy szálig. S köíöttük Önt, tanár úr. Sohasem kérdeztem meg Öntől, hogy milyen osztály voltunk. Bizonyára olyan, mint a többi. Jelesekkel, közepesekkel, butákkal. Parasztgyerekek, kopottnyak kendős kistisztviselők fiai, a tekintélyre kínosan ügyelő zsidófiúk meg néhány kisebbségi érzésekkel küzdő proligyerek, aki talán maga sem érti, hogyan került a királyi középiskola kopott falai közé. r^e talán mégsem voltunk U olyan átlagos osztály, tanár úr. Már csak azért sem lehettünk, mert a világ sem volt átlagos. Körülöttünk a háború tombolt. Persze, ezt nem lehet szó szerint venni, legalábbis kezdetben nem lehetett. Az újságok csupa hősiességről írtak, a fényképekon ragyogó arcú, simára borotvált, jól táplált katonák mosolyogtak, amint az elfoglalt területek lakossága virágesövel fogadta őket. Mi megelégedéssel olvastuk ezeket a híreket, s hosszasan elnézegettük a jól beállított fényképeket. Egyesek irigyelték Jánosit, akinek az apja nyírfakéregből készített tábori levelezőlapot küldött a családjának. Az első megdöbbenés akkor ért bennünket, amikor Jánosi egy nap nem jött iskolába. S amikor másnap bejött, kopott kabátja ujján széles fekete szalag komorodott. A „hősi halált halt a hazáért" mondat napokig bennünk borzongott, a szünetek csendesebbek voltak a szokottnál, és öten is felajánlották Jánosinak, hogy megcsinálják helyette a mértani. Ez volt a gyenge oldala. Az osztály napokig nem tudott napirendre térni afölött, hogy az újságokban közölt fényképeken levő virágesőtől hogyan tud valaki „hősi halált halni a hazáért", és a mosolygó lakosság hogyan képes partizáncsoportokat alkotni, amelyek katonákra lőnek. Emlékszem, ezekben a hetekben ön is szomorú volt, tanár úr. Ezt kissé furcsállottuk is, Bocsánat, tanár úr hiszen nem egy kollégája lelkesen beszélt arról a bizonyos „ezent harcról és az e harcban való meghalás dicsőségéről". ön nem beszélt ilyesmit. Ma már nem emlékszem minden szavára. De arra emlékszem, hogy emberségről beszélt. Arról, hogy a háború nem oldhatja meg a népek problémáját. Csak a béke képes erre. Nyugalom és csend kell az embereknek ahhoz, hogy a vitás kérdésekben emberséges módon tudjanak dönteni. S arról beszélt tanár úr, hogy bízik bennünk. Hogy bízik a jövendő nemzedékekben, melyek egyszer biztosan felismerik, hogy a hazáért nem meghalni, hanem elsősorban élni és dolgozni kell. ilyeneket mondott a tanár ' úr, a mi akkori osztályfőnökünk. Pedig a java ínég csak ezután jötl. A háborús híreket lassanként megszoktuk s a magunk módján magyaráztuk. S mi, gyerekek, talán észre sem vettünk olyasmit, hogy az idén is a tavalyi lyukas cipőben kell járnunk. Az osztály egyre szegényesebben öltözködött, az ebédszünetek egyre rövidebbek lettek, hiszen a kenyér egyre kisebb lett, hamar bekaptuk. Ültünk a padokban, bonyolult gramatikai problémákkal küszködve, egyre újabb matematikai, vegytani szabályokkal tömködve a fejünket. De ez már nem volt olyan igazi fiúosztály. Sok tanulónak az apja messzi földön, kanyargós lövészárkokban meggörnyedt derékkal futott a szürke, nehéz, de családja számára mindennél drágább életéért. Bakancsa nyomán felfröccsent a sáros lé, beesett arcán a félelem iszonyata merevedett. Lázas szemekkel kutatta az ellenséget, de már csak azért, hogy elkerülje a golyóját, hogy menthesse puszta életét. Egyre gyérebbek lettek a rózsaszínű és zöld tábori lapok. Az osztályban már többen viseltek kabátjuk ujján széles fekete szalagot. Két fiú kimaradt. Mindkettőnek elesett az apja s a nagy család képtelen volt nélkülözni munkájukat. Szabót egy gyárba vették fel segédmunkásnak, Kovács pedig a falujában maradt, kevéske földjükön próbálta helyettesíteni a messzi idegenben maradt apát. Búcsúztatásuk csendes voll. Senki sem könnyezett. De a tekintetekben valami furcsa iszonyat lappangott és a csend szinte bántó volt. Ekkor tanultam meg, hogy ha egy fiúosztály túlságosan fegyelmezett, ott valami nincs rendben. Ö

n búcsúztatta őket, tanár úr. Nem mondott nekik nagy szavakat. De abból, ahogyan ön akkor a pódiumon állott, szinte kézzel tapintható volt a lelkében dúló válság, az örök ember gyásza, ha látja, hogy munkáját nem tudja befejezni, mert erőszakos és vad kezek szétrombolják, amit eddig épített. Mi akkor pontosan éreztük, hogy élete egy darabját ajándékozta éveken át a két fiúnak — s most nem tudja befejezni azt, amit éveken át szent meggyőződéssel és hittel végzett. S akkor éreztem meg, hogy ön, tanár úr, féktelenül gyűlöli a háborút, az erőszakot, az embertelenséget, az érzéktelenséget. S hogy minden, ami akkoriban körülöttünk történt, szöges ellentétben volt az Ün életfelfogásával, életcéljával — hiszen csak élni és éltetni akart másokat is úgy, ahogyan azt belső világa megszabta. Pedig mi akkor még nem tudtuk azt, amit ön már tudott, vagy legalábbis sejtett. Az Ön embersége olyan volt, mint egy túl érzékeny szeizmográf: csalhatatlanul és helyesen reagált minden mozdulatra és mozgásra, amely körülöttünk végbement, s amelyet mások talán még nem is sejtettek. Akkor, amikor Szabót és Kovácsot búcsúztattuk, Ön már tudta, hogy hamarosan búcsúzni fog tőlünk Tausz is, meg az osztály többi zsidófiúja is. Amikor Kovácshoz és Szabóhoz beszélt, tekintete a kis Tausz fehér arcán, makacsul kunkorodó vörös fürtjein nyugodott. Ön már akkor tudta, hogy egy bizonyos íróasztalon gondos kezekkel fogalmazzák azt a végzést, amely megszabja a kis Tausz meg a többiek életének, sorsának alakulását. S ebben a tekintetben benne lehetett az is, milyen lesz ez a sors, bár mi azt akkor még nem olvashattuk ki az Ün tekintetéből. Ezt talán csak Ün és a kis Tausz tudta, mert az arca olyan volt, mint egy frissen mosott fehér vászondarab és az arcát keretező vörös hajkorona lobogó máglya tüzét idézte. Hetekig nem tudtam levenni tekintetemet a kis Tausz után maradt üres helyről. Éveken át itt ült előttem egy fiú, akinek vörös tincseit sokszor csupán pajkosságból — de ma már inkább azt mondanám, csupán szeretetből annyiszor megcibáltam, akit hetekig tartó agitációs munka után sikerült jóllakatnunk valódi hazai sertéskolbásszal meg paprikás szalonnával, s aki erre kijelentette, hogy soha ilyen finomat nem evett. Nem halljuk többé kissé furcsa kiejtését, nem fogja többé megcsinálni német fogalmazványainkat . . . N

em tehetek róla, kedves tanár úr, de valóban nem bírtam figyelemmel követni szavait a pedagógusnapon. Hiszen e n n y i mindent kellett átgondolnom pár perc alatt, amíg Ün beszélt. Minden erőmmel igyekeztem megkapaszkodni a jelenben, de képzeletem, a múlt sokkal erősebb volt. Kiragadott a mából s Ont is magammal vittem ebbe a régi tanterembe, arra a kopott pódiumra, ama kopott, háborút átélő tanulók közé. Már sokan nem élnek közülünk, sokan karriert csináltak, van, aki megjárta az óceánokat, mások munkapadok mellett, kétkezi munkával bizonyítják emberségüket. A Tauszok, Kovácsok, Szabók ma már csak emlékek. De nem lehet róluk megfeledkezni. Ezt éppen az ün szavai bizonyították be. Hiszen ma is hullanak a bombák a falvakra, kórházakra, iskolákra, ártatlan gyermekek és aggok nyakába. Erről is Ün beszélt a minap. Most is futnak emberek nyirkos futóárkok lucskos mélyén, hátig meggörnyedt, eszeveszett futással mentik jelentéktelen, szürke, nehéz, de családjuk számára mindennél drágább életüket. Ma is vannak tanulók, akiknek a karján a fekete szalag a gyászharang erejével, harsogó szavával kiáltja a világba, hogy ismét háború van. Most is vannak iskolák, amelyeknek az udvarán bomba robban és a tanterem tetejét ostoba gránát szakítja be. S ezekben a tantermekben máról holnapra megüresedik egy-egy — a kis Tauszhoz, Kovácshoz, Szabóhoz hasonló tanulók helye, habár a bőrük színe sárga vagy barna. De tanulók, diákok, hiszen a fiúosztályok az egész világon egyformák, itt a bor színe semmit sem jelent. Mindezt Ön mondotta, tanár úr, azon a bizonyos napon, de ugyanezeket mondotta -— most már tisztán emlékszem — negyedszázaddal ezelőtt a mi osztályunknak is. A kkor mint kopott ruhás, szomorú, háborút átélő gyermekek hallgattuk. Ma deres hajú, meggondolt felnőttek figyeltek önre. S felvillant bennünk a felismerés, hogy az ember lényegét végeredményben a hite adja. önmagában, az emberben való hite. S ha az ember a jóban, az emberségben, önmagában való hite mellett úgy kitart, mint ön tanár úr, akkor — igen, tanár úr, teljesen egyetértek Önnel: akkor el lehet némítani a bombázni induló repülőgépeket és be lehet temetni a futóárkokat az egész világon. AGÚCS VILMOS Egy lengyár gondjai — A múlt évi feladatokat maradéktalanul teljesítettük, az idén azonban ez már nem mqgy majd olyan könnyen, mert állandó munkaerőhiánynyal küzdünk. Az idősebb, nagy tapasztalattal rendelkező munkásaink lassan kiöregszenek, nyugdíjba mennek, viszont nem tudunk kit állítani a helyükre. Pintér Mihály, a nyitraivánkai (Ivánka pri Nitre) len- és kenderfonó üzem pártelnöke panaszkodott így. Aki megnézi a szépen parkosított üzemet és megtudja, hogy a nők havonta átlagban 1600—1701), a férfiak pedig 2200 koronát keresnek, nehezen érti meg, miért idegenkednek a fiatalok ettől az üzemtől. A holici igazgatóság hatáskörébe tartozó, 1938-ban épített és azóta többször is korszerűsített üzemben jelenleg 190-en dolgoznak. Jó munkát végeznek, mert a kenderrost, a kenderkóc és a nagyobbrészt Diószegen feldolgozásra kerülő hulladékanyag nagy kupacokban áll az udvaron. Annyit termelnek, hogy gyakran nem is tudják értékesíteni a sok terméket. Az anyagfelhalmozódásra pedig nem rendezkedett be az üzem. A szabad ég alatt tárolt len- és kendertermékekben sok kárt tesz az esőzésekben bővelkedő, szeszélyes időjárás. Kár, hogy az üzem felettes szervei nem tudnak újabb eladási szerződéseket kötni, mert Nyitraivánkán az elfekvő, készlet lassan, de biztosan elértéktelenedik. A prágai Centrotex külkereskedelmi vállalat sokat segített az üzemnek. Főleg Belgiumban és az NSZK-ban értékesítette az üzem termékeit. Ezekben az államokban a múlt évben 2 millió korona hasznot hozó üzleteket kötöttek. Belföldön nagyobbrészt a Dvür Králové-i Juta üzem volt a nyitraivánkaiak kereskedelmi partnere. — IIa maradéktalanul tudnánk értékesíteni a késztermékeket és gépesíthetnénk a len kötözését, nem panaszkodnánk — mondja Henrych Tinák, a szakszervezet üzemi bizottságának elnöke. És ha még legalább 20 embert fel tudnánk venni!... Nézze — mutatja Tinák elvtárs —, az alkotókezdeményezésben nincs hiány. Itt van az üzem 1970-re szóló munkavállalása. Értékes fejezeteket tartalmaz. A vállalás valóban figyelemre méltó: Ebben az évben 3000 kg kenderrostot készítenek terven felül, és az árutermelés tervét több mint 51 000 koronával teljesítik túl, a munkatermelékenységet 101 százalékra teljesítik és ugyanakkor ügyelnek arra, hogy helyes arány alakuljon ki a munkatermelékenység és az átlagkeresetek között. Dél-Szlovákia területén a nők gyakran panaszkodnak munkaalkalom-hiányra. Viszont érthetetlen, hogy a nyitraivánkai lengyár — ahol a dolgozók 40 százaléka nő — munkaerőhiánnyal küzd. Főleg a kendersátorozásnál tudnánk nőket alkalmazni. Idénymunkára is, állandóra is. Ez persze nem jejelenti azt, hogy férfiakra nincs szükség. (konilósil Orvosi tanácsadó A kanyaró végzetes is lehet A kanyarót (morbilli) általában könnyű, mindennapos fertőző gyermekbetegségnek tartják, amin minden gyermeknek át kell esnie. Igaz ugyan, hogy jelenleg csaknem minden gyermek már kiskoában átesik egy könnyebb lefolyású kanyarón, okozhat azonban különféle komplikációkat, s ezek különösen a kisebb gyermekre végzetesek lehetnek. Hogy milyen komoly betegség a kanyaró, azt abból is láthatjuk, hogy különösen védőoltással ma már több, azelőtt rettegett fertőző gyermekbetegséget, mint pl. a tuberkulózist, a szamárköhögést, a vörhenyt, a torokgyíkot és a fertőző gyermekbénulást sikerült csaknem teljesen megszüntetni, de a kanyarót nem. A kanyaró előidézője egy szűrhető vírus, amely kevéssé ellenálló a külső környezet iránt. Kórokozója a beteg orr-, torok- váladékában található meg, és cseppfertőzés, levegőfertőzés, valamint közvetlen érintkezés útján kerül az addig egészséges egyén szervezetébe. A fertőzés veszélye kizarólag zárt helyiségben áll fenn, tehát leginkább óvodában, iskolában, színházban, moziban, közhasználatú jármüvekben, egészségügyi intézetekben stb. Fertőzőképessége igen nagy. Lappangási ideje 9—10 nap. A jellemző bőrkiütések a .13—14. napon je lennek meg. Legfontosabb tünetei: láz, hurutos jelenségek a szemen és az orrban, köhögés, valamint piros, a bőr szintjéből kissé kiemelkedő kiütések az arcon, a mellen, a törzsön és a végtagokon. A betegen fáradtság érzete vesz erőt, étvágytalan, hangulata változékony, a láz 39 —40 fokig is emelkedik. A betegség nemegyszer orrvérzéssel, mellhártyagyulladással és görcsös köhögéssel, mint mellékjelenséggel jár. Mint már mondottuk, a betegség harmadik-negyedik napján megjelennek a jellegzetes kanyarókiütések. Amikor a kiütések már az egész testen elterjedtek, a láz csökken, s a kiütések lassan eltűnnek, úgyhogy 5—6 nap múlva már csak „márványszerű" bőrfelület marad vissza a kiütések után, és amennyiben nem állt be komplikáció, a beteg gyorsan lábadozik. Sajnos, a kanyaró sok esetben komplikációval jár. Leggyakoribb komplikációja a tüdő- és a torokgyulladás. Ezt okozhatja maga a kanyaróvírus, vagy valamely más baktériumfertőzés, lízek a komplikációk nemegyszer a leg gondosabb kezelés ellenére is további súlyos légzőszervi megbeegedéseket okozhatnak. A kanyaróval járó ritkább komplikációk közé tartozik a középfülgyulladás, a hasmenés és u vakbélgyulladás. Lefolyásukat tekintve a legsúlyosabb komplikáció azonban az idegrendszer megbetegedése; ez nemcsak közvetlenül veszélyezteti a gyermekek éleiét, hanem súlyos, tartós következményekkel járhat (visszamaradás a fejlődésben, mozgásszervi megbetegedések). Igen veszélyes a kanyaró különösen azokra 3 gyermekekre nézve, akiknek egészségi állapota már a kanyaró fellépése előtt nem volt kielégítő, rosszul tápláltak, angolkórban szenvedők vagy rossz higiéniai körülmények között élnek. A komplikációk leggyakrabban a csecsemőknél fordulnak elő. A kanyaró ma nemcsak egészségügyi, hanem gazdasági probléma is. A dolgozó anyák számára, ha gyermekük beteg, egyéb gondokon kívül a munkában való mulasztás anyagi kárral is jár. Ezért természetes, hogy nemcsak a kanyaró sikeres gyógyítására, hanem hathatós megelőzésére is törekszünk. Ma kétféleképpen védhetjük meg a gyermekeket a fertőzéstől: azokat a csecsemőket, akik közvetlen kapcsolatban voltak kanyaróbetegekkel és így fennáll náluk a fertőzés veszélye, gamma-globulínnal oltják be. Ez lábadozó betegek vérsavőjából készül és védőanyagokat tartalmaz nemcsak a kanyaróval, hanem más fertőző betegségekkel szemben is. A gammaglobulin rendszerint csak rövirl, mintegy egyhónapos védettséget nyújt a kanyaróval szemben, illetve megkönnyíti lefolyását. Megbízhatóbb és tartósabb védettséget nyújt egy másfajta megelőző védőoltás. Ezzel jó eredményeket értek el az Egyesült Államokban, a Szovjetunióban, Angliában, Svájcban, Japánban, a Német Szövetségi Köztársaságban, a Német Demokratikus Köztársaságban és másutt. A kanyaró elleni védőoltás problémájával már 1961 óta foglalkoznak nálunk különböző egészségügyi kutatóintézetek. Kutatások folynak kanyaró elleni csehszlovák oltóanyag felkutatására és előállítására. Ma mar megfelelő mennyiségű ilyen oltóanyaggal rendelkezünk. A védőoltás alapanyaga a gyen gített kanyaróvírus. Az oltás után a 8. és a 12. nap között a beol tott gyermekek 8—10 százalékánál könnyebb reakció állhat be: kedvtelenség, fáradtság, 39 fok körüli hőmérséklet, nem jellegzetes kiütések, amelyek könnyű lefolyású kanyaróra emlékeztetnek. A kanyaró elleni védőoltás igen hatásos, s ezért ma ez a legha tékonyabb módja a nemegyszer súlyos lefolyású és komplikációkkal járó fertőző betegség leküzdésének. I)r. Nóvák Artúr 1970